Amikor apám, Shimon Potash gyerek volt, reumás láz támadta meg, mely károsodást okozott a szívében. Ahogy idősödött, ez egyre több nehézséget okozott a számára. Abban az időben, az ötvenes években, még nem volt erre gyógymód. Manapság már viszonylag egyszerű egy új szívbillentyű beültetése, de ezt a technológiát csak a hatvanas évektől kezdték alkalmazni. Akkor viszont apám állapota már olyan rossz volt, hogy az orvosok nem vállalták az operációt.
Apám tehát nagyon rossz bőrben volt, és mivel a manchesteri lubavicsi közösség zsinagógájába jártunk, az ottani rabbinak panaszolta el problémáit. Bentzion Shemtov rabbi azt javasolta, hogy írjon levelet a RebBének. Apám így is tett, és héberül megfogalmazott egy levelet. Shemtov rabbi azt tanácsolta, hogy úgy írjon a Rebbének, mintha régi barátok lennének.
Apám megírta a Rebbének, hogy már annyira legyengült, hogy egy lépcsőn sem tud felmenni. Ebben az időben kémiát tanított egy gimnáziumban, mely éppen átépítés alatt állt. Az új épületbe már nem terveztek liftet, a kémiatermet viszont a negyedik emeleten helyezték el. Apám tudta, hogy nem lesz képes felmenni a lépcsőn, így el fogja veszteni a munkáját. Azt is tudta, hogy egy ötven éves, beteg embert máshol sem alkalmaznának szívesen. Nem tudta, hogy mit tegyen, ezért fordult a Rebbéhez tanácsért.
A Rebbe 5721. sziván 20-án (1961. június 4.) válaszolt apámnak, akit nagyon felvillanyozott a levél. A Rebbe először is azt írta, hogy nem kell aggódni, mert az új épület csak két-három év múlva készül el és addig még sok minden változhat. Emellett a Rebbe egy feladatot is adott apámnak.
„Reményeim szerint minden nap tanul Tórát, különösen szombaton, mely Isten szent napja. Azt is remélem, hogy haszid tanításokat is tanul … és így, a tanuláson keresztül, másokra is hatással van” – írta a Rebbe, s hozzáfűzte, hogy egy világi tudományokban jártas ember gyakran jobban tud hatni az emberekre, mint egy rabbi. Az embereknek természetes, hogy egy rabbi a Tórát idézi, de ha egy tudós teszi ezt, azt komolyabban veszik. „Így tehát a feladata, hogy rávegye az embereket a mi nemzedékünkben vált széles körben elérhetővé vált haszidizmus tanulmányozására” – tette hozzá.
A Rebbe tudta, hogy apámban felmerül a kérdés: egy zsidó önmagában miként okozhatna valódi változást? Erre így felelt: „A zsidóság egy kis nemzet. Nagyon kis részét tesszük ki a világ népességének, így tehát remélhetjük-e egyáltalán, hogy hatással lehetünk a világra és bármilyen változást meg tudunk valósítani?”
A Rebbe egy, a kémia világából vett példával válaszolt a saját kérdésére: „Ismeretes, hogy gyakran egy kis mennyiségű vegyi anyag hatalmas reakciót képes elindítani. Éppen ez a zsidók feladata is: katalizátorként működni”.
Itt elmagyaráznám, hogy mit is jelent a katalizátor fogalma a kémiában. A Rebbének persze nem kellett ezt elmagyaráznia apámnak, aki kémikus volt, de sokan nem tudják ezt. A kémiában, ha két, egymással közömbös vegyi anyagot szeretnénk reakcióra bírni, akkor nagyon kis mennyiségben egy harmadik anyagot is alkalmaznunk kell. Ez a katalizátor. Az egyik leggyakoribb katalizátor a vasreszelék. Elég beleszórni a két fő összetevőt tartalmazó edénybe, és bumm!, azok máris reakcióba lépnek egymással. Eközben a vasreszelék az edény aljára száll le teljesen változatlanul, és várja, hogy ismét felhasználják. Erre utalt a Rebbe, amikor a kémiai katalizátort hozta fel példának: „Hatást gyakorol a környezetére, míg önmaga változatlan marad a folyamat során”.
Más szavakkal, mi zsidók, szá-mos változást hozunk létre a világban, de eközben a világ nem gyakorol ránk hatást. Parányiak vagyunk, a hatásunk mégis hatalmas. Ezt írta a Rebbe az apámnak.
Az apám rajongott a tudományokért, különösen a kémiáért, így nagyon megfogta, hogy a Rebbe kémiai példával világította meg üzenetét. Attól a pillanattól fogva apám a Rebbe híve lett, és a lehető legteljesebb módon akarta véghezvinni a rábízott feladatot. Ahelyett, hogy a szíve miatt aggódott volna, igyekezett minél több emberre hatást gyakorolni.
Gyógymód híján sajnos apám állapota nem javult, és hat évvel később, 58 éves korában meghalt. Azt a hat évet azonban teljesen kihasználta, mert a Rebbe értelmet adott az életének.
Szeretnék még valamit megemlíteni. Apám ugyanazon a napon hunyt el, bár 15 évvel később, mint a Rebbe testvére, Yisroel Arye Leib Schneerson. Ijár hónap 13-án. Mindig is sokat jelentett a számomra, hogy a Rebbe és én ugyanazon a napon mondtuk el a gyászolók kádisát. Együtt szenteltük meg az Örökkévaló nevét azon szeretteink emlékére, akik már nem voltak közöttünk.
Megjelent: Gut Sábesz 21. évfolyam 17. szám – 2019. január 7.
