Fiatalkoromban Williams­burg­ben éltem, ahol akkoriban semmi érdekes nem volt egy korombeli zsidó lány számára. Még ha va­lamelyik Rebbe tartott is volna valami hászid eseményt, nők ar­ra nem mehettek el, ki voltak zár­va, és most beszélhetünk bár­melyik csoportról, legyen az szat­mári vagy „klojzenbergi”.

A lányok és nők közösségi élet­be szervezése a Rebbe úttörő mun­kásságához köthető. Sehol más­hol nem találkozhattunk er­re való törekvéssel, s az igazat meg­vallva, a legtöbben nem is ér­tették a Rebbe célját és igyekezetét ezzel kapcsolatban.

Ki más bátorította a nőket úgy, ahogy a Rebbe tette? Ki be­szélt a nőkről úgy, ahogyan ő, s adta tovább ezt a szemléletet má­soknak?

A lubavicsi nők lettek legkorábban „felszabadítva”, s mindezt úgy, hogy nem is kellett harcolnunk érte, a Rebbe harcolt he­lyettünk, értünk.

Úgy küzdött értünk, s emelt min­ket piedesztálra, hogy kérnünk sem kellett.

A Rebbe megérezte a modern kor zsidó nőire váró kihívá­sokat, amikkel szembe kell majd nézniük. Látta, ha a nők nem lesznek a napi judaizmus szerves, élő részei, akkor majd másnak lesz­nek.

Mikor sliáhokat küldött a világ különböző helyeire, sosem a fér­jet és feleségét küldte, hanem hangsúlyozottan egy párt, kü­lön nekik szóló feladattal.

Férjemet és engem Milánóba kül­dött. Abban az időben, 1958-ban még semmi sem volt itt, így fér­jem mindig nagyon izgatott volt mikor New Yorkba utazott vissza, konzultálni a Rebbével.

Pontosan emlékszem arra, amikor meg­kaptuk az engedélyt, hogy New Yorkba menjünk. Egy tele­fa­xot küldtünk – akkoriban ez volt a bevett kommunikációs csa­torna – s a titkárától kaptunk vá­laszt: „a Rebbe azt üzeni, ha a fe­leséged is teljesen egyetért ezzel, és biztos vagy benne, hogy van vízumod visszautazni, akkor eljöhetsz New Yorkba Áv hó 20-án.”

Áv hónap huszadik napja volt a Rebbe apjának a jorcájtja. Így férjem New Yorkba ment, én meg otthon maradtam. Mikor meg­érkezett, először elbeszélget­tek, majd a Rebbe egy különös ké­réssel fordult a férjemhez. Ar­ra kérte, hogy írja le milyen a kap­csolatunk egymással házaspárként.

Azt hiszem nagyon tetszett ne­ki, hogy egy orosz fiú és egy ame­rikai lány együtt van, sőt mi több, kitűnő kapcsolatot ápol, mindezt úgy, hogy közben a világ egy másik részén teljesítenek kül­dötti missziót, távol a családjaiktól. A férjem természetesen ele­get tett a Rebbe kérésének. Sa­ját véleménye szerint rengeteg jó, hízelgő dolgot írt rólam, így be­fejezésképp még hozzátette, nem biztos, hogy ilyen sokat kell ír­nia az érdemeimről. Mikor a Reb­be elolvasta, a végén áthúzta a „nem” szót, és aláhúzta a „biz­tos” szót, mielőtt visszaadta volna a férjemnek. Ilyen volt az ő hoz­záállása.

És akkor most elmesélem az aján­dékom történetét.

Mielőtt a férjem hazajött volna, elhatározta, hogy vesz nekem va­lami édességet, mert tudta, hogy élek-halok értük, de abban az időben Milánóban nem igen volt elérhető kóser pékség. Így el­ment a Kingston sugárúton ta­lálható Lowen’s pékségbe, s meg­vette azt a süteményt, amiről tudta, hogy a kedvencem. Ké­sőbb, Hodakov rabbi, a Rebbe egyik fontos embere kérdezte: „A feleségednek viszel ajándékot?” „Igen” – mondta a férjem. Ho­dakov rabbi tovább faggatta: „mit viszel neki?” Mire ő annyit mondott: „süteményeket”. „Ez na­gyon kedves tőled”- mondta Ho­dakov rabbi, „de kéne valami igazi ajándékot is vegyél neki, va­lamit, ami aranyból van.”

Azt tanácsolták neki, hogy ve­gyen nekem egy órát. Simpson rab­bi, aki akkor kezdett tevékenykedni az ékszeriparban, egy halom órát rakott férjem elé hogy válasszon. Így ő, Hodakov rab­bi és Groner rabbi voltak ott, ha nem tévedek, s hárman vitatták meg, melyik órát kéne megvenni. Egy idő után, Hodakov rabbi fog­ta az összes órát, s a Rebbe elé vitte őket, hogy ő adjon tanácsot, melyik lenne a legjobb választás.

A Rebbe azt mondta: „Ha van még rá idő, válaszd ennek az órának az óraművét, és a másiknak a szíját. Ha sietned kell, csak vidd el az előbbi órát egészben.”

Majd levett a könyvespolcról egy friss kiadású Ros Hásánái és Jom Kipuri imakönyvet, s azt mondta: „Ez meg az én ajándékom neki…”

Sokszor annyira intenzíven dolgozunk feladatunkon, hogy elfelejtjük, milyen fontos a házastársunkkal való kapcsolatunk. Egy mély, szerető kapcsolat férj és feleség között sok mindent megváltoztat. Ez nagyon fontos mind az otthoni légkör, mind a kinti világgal való kapcsolatban, hiszen azzal tudunk az otthonon kívül dolgozni, amit otthonról meríteni tudtunk.

A megértésnek, a szeretetnek, a tiszteletnek és az egymásra való odafigyelésnek férj és feleség között, még nagyobbnak kell lennie a Rebbe küldöttjeként, mint egyébként. Hiszen mások segítéséhez a világ egy általunk ismeretlen pontján, szeretteinktől részben elvágva, hatalmas lelki erő kell, ami biztos otthoni érzelmi alapok nélkül nem lehet sikeres.

Mrs. Bassie Garelik

 

Megjelent: Gut Sábesz 18. évfolyam 24. szám – 2016. február 29.

 

Megszakítás