Minden vita, mely a Tóra hatályát illeti, végső sorban arra a kérdésre irányul, hogy elfogadjuk-e, hogy a Tóra isteni kinyilatkoztatás, nem emberi erőfeszítés eredménye. Korunk emberének észjárása kényelmetlenül érzi magát oly fogalmakkal szemben, mint isteni megnyilatkozás, vagy egy könyv isteni eredete. A könyveket, mint tudjuk, emberek írják. Miért éppen ez a könyv lenne kivétel?

 

Mellesleg talán érdemes ezzel a kérdéssel kapcsolatban megvizsgálni a Biblia-kritika állításait. A vita kedvéért tegyük fel, hogy Mózes öt könyvében nincs semmi „ellentmondás” vagy összeférhetetlenség, s hogy a napnál világosabb mindenki előtt, hogy az egészet egyetlen szerző írta. Akkor azt kérdezhetjük a Biblia-kritikusoktól: ki lehetett az? Isten? Ezt a Biblia-kritikus bizonyára nem fogadja el. Akkor a szerző nem lehet más, mint Mózes vagy egy más emberfia. Nem kutatásaik eredményeképpen tagadják a Biblia-kritikusok a Tóra isteni eredetét, hanem eleve abból a feltevésből indulnak ki, hogy a Biblia egy halandó alkotása, s azután kezdenek csak bizonyítékokat gyűjteni feltevésük igazolására.

 

A kinyilatkoztatás nehezen meghatározható fogalom – nem valószerű, nem észlelhető, közös emberi tapasztalatunk számára ismeretlen. Nem csoda, hogy az emberek vonakodnak szemtől szembe állni ezzel a fogalommal. Kényelmes eufemizmusokkal próbálnak kibújni ez alól, mondván például, hogy a Tóra „ihletett” alkotás, de ezzel még nem oldottuk meg a problémát. Úgy tűnik, Shakespeare is meg volt áldva ihlettel, de nincs – s nem is kell hogy legyen – ebben semmi, ami erkölcsileg kényszerítene minket, hogy Shakespeare nyomát kövessük. Tulajdonképpen minden „jó” dolog e világon érdemes arra, hogy „ihletettnek” mondjuk. Végeredményben az emberi értelem – s tulajdonképpen minden létező – Istentől ered. Mikor a Tórát kinyilatkoztatásként jellemezzük, azt hirdetjük ezzel, hogy a Tóra útjain járni egyértelmű az Isten akarata szerinti út követésével, míg a Tóra elvetése annyi, mint Isten akarata ellen vétkezni. Senki sem állította még, hogy Shakespeare Isten szándékát utánozta volna műveiben.

 

Itt „vallási” kategóriákban beszélünk. Ezt a kifejezést arra használjuk, hogy meghatározzuk az Isten és ember közötti viszonyt, s oly viselkedést, mely ezt a viszonyt megerősítheti vagy megszakíthatja. Pillanatnyilag nem az esztétikai vagy anyagias értékekben vagyunk érdekeltek, hanem Istenben és az emberben. Beethoven és a fizika egyaránt képesek érzelmet és felindulást kelteni az emberben, azt tudatosítani, hogy van valami, ami az emberen felül áll, magasztosabb nála – de mind a művészek, mind a tudósok kategorikusan kijelenthetik, hogy alkotásuknak nincs „vallási” oldala. A műterem és a laboratórium nem imaház: a kétségtelenül szellemi benyomás, melyet kelthetnek, és sokszor keltenek is, nem tetteik közvetlen vagy elsődleges eredménye.

 

Még egy megjegyzésre van szükség, hogy egy esetleges félreértést kizárjunk. A Tóra tényleg hangsúlyozza a vallási érzés egyetemességét: „Minden utadon ismerd meg Őt!” Az ember képes egy mindennapi cselekedetet, mint az evés, üzletkötés vagy sportolás, úgy végrehajtani, hogy az valamiféle szellemiséget sugározzon ki. Ebben az esetben egy semleges cselekedet „szentté” válik, éppen úgy, mint ahogy egy szimfónia, vagy matematikai képlet magasztos, vagy akár vallásos érzést is kelthet bennünk. A tiszta „vallási” élménynek viszont nincs szüksége ilyen metamorfózisra. Az ima vagy a jócselekedet már eredetileg sem „semleges”.

 

Tóra isteni eredete

Térjünk most vissza kezdeti problémánkhoz, a Tóra isteni eredetéhez! „Tessék ezt bebizonyítani!” – vágják a hagyománytisztelők szemébe. Nincs hiány érvekben és bizonyítékokban, melyek többé-kevésbé meggyőzőek, ugyanolyan mértékben többé, mint kevésbé. A vita forró lehet, de mindig terméketlen. Mikor az indulatok lelohadnak, kiderül, hogy mindenki kitartott a maga álláspontja mellett. Aki már meg volt győzve, annak nincs szüksége meggyőzésre, a kétkedőket meg nem lehet meggyőzni. De lehet, hogy egy más hozzáállás jobb választ eredményezhet a kihívásra: „Tessék ezt bebizonyítani!” Próbáljuk hát megvizsgálni, mily bizonyíték lehet elfogadható egy ilyen vitában!

 

Ha valaki azt állítja, hogy talált orvosságot a náthára, az állítás bizonyításához szükséges mérce egyszerű és világos. Ha azt állítja, hogy ólomból aranyat tud csinálni, elég, ha egy darab ólmot tesz a kezünkbe, hogy erről meg tudjunk győződni. De ha azt mondják, hogy a Tórát Isten adta, hogy lehet bebizonyítani ezt az állítást? Nézzük, mit mond maga a Tóra! A Tóra azt állítja, hogy Istentől származik. De elég ez ahhoz, hogy meggyőzze a kérdezőt?

 

Próbáljunk meg egy más lehetőséget. A tanítóm azt mondta, hogy a Tórát Isten adta. Honnan veszi ezt? Mert az ő tanítója mondta neki, és így tovább, visszafelé nemzedékeken keresztül, egészen a sínai eseményekig. „Még mindig nem győztelek meg? – kérdezhetik az érdeklődőt. – Még mindig nem? Hát akkor mondd meg te, mily bizonyítékot fogadnál el a Tóra isteni eredetét illetően!”

 

Egy kihívás s annak megválaszolása akkor „jogosult”, ha a kihívás és a válasz egyaránt megoldható. Egy kérdés, amelyre természeténél fogva nem lehet választ adni, nem „indokolt”. Ha már a fogalom meghatározása alapján nem tudjuk „bizonyítani” a Tóra isteni eredetét, akkor a bizonyíték követelése sem jogosult. A viták sarkallhatják és ösztökélhetik a gondolkodást, de ennek ellenére eredménytelenek is lehetnek. Ahelyett hogy bizonyítékokat keressünk a kinyilatkoztatásra, azt hiszem, helyesebb, ha a kérdést nyitva hagyjuk, és a kinyilatkoztatás más oldalait vesszük vizsgálódás alá.

 

„Tegyük fel, a vita kedvéért – mondotta nemrég egy diák egy összejövetelen -, hogy Isten tényleg beszélt Mózessel, de még ebben az esetben is Mózes volt az, aki leírta Isten szavait, s ő mint halandó tévedhetett is. Így nem lehetséges-e, hogy ezúton megváltozott a Tóra szövege, s ami ma előttünk fekszik, az egyáltalán nem a kinyilatkoztatás eredeti szövege, hanem oly alkotás, amely az emberi elme bélyegét viseli magán?” A chaszidizmusnak, mely ősi forrásmunkákra támaszkodik, van erre is válasza.

 

Tóra két részre oszlik: az Írott Tanra (ez a Biblia) és a Szóbeli Tanra (melyet Mózes az Írott Tannal együtt vett át a Sínai-hegyen, de csak több ezer évvel később kapott írott formát a Misnában és aTalmudban). Mindkét rész Istentől származik, de míg az Írott Tant Isten „lediktálta” Mózesnek, aSzóbeli Tan megszövegezése kevésbé pontos. A Tóra szövegét az írástudók már eleve szószerint másolták le. A Szóbeli Tan viszont nemzedékeken keresztül szájról szájra terjedt, úgy, ahogy Isten maga adta Mózesnek, de nem vigyázhattak annyira a szószerinti pontosságra. Az Írott Tanban a szó a lényeges és a döntő fontosságú; a Szóbeli Tanban pedig az eszmék a főbb tényezők. EgyTóra-tekercs, melyben egy szó vagy akár csak egy betű is hibásan van írva, már nem „kóser”. ASzóbeli Tanra nem vonatkoznak ilyen korlátozások.

 

A szavak, vagy mint a chászidok mondják, a „betűk”, eszmék hordozói. A „szó” maga tétlen, nyugvó, pontos. Egy szó, még ha valaki diktálja is másnak, ugyanaz marad, akárhányszor ismétlik is meg, nem esik benne változás. Mikor azt mondják, hogy az Írott Tant Isten diktálta szóról szóra, ezt úgy kell értenünk, hogy Mózes a szavakat abban az egymásutánban írta le, ahogy hallotta, anélkül hogy megváltoztatott vagy kihagyott volna valamit. Bizonyos értelemben Mózes egyszerűen az első „íródeák” volt a sok közül, kik ugyanazt a feladatot látták el: az Írott Tan betű szerinti megőrzését, ahogy látták vagy hallották.

 
 

Mózes mint „íródeák”

Másképp áll a dolog a Szóbeli Tannal, hol az eszmékre helyezik a súlyt. Minthogy egy gondolatot sok különböző formában lehet kifejezni, egyik gondolkodó egy bizonyos szófűzést használhat, a másik egy másikat. Az egyik gondolkodó tömören fejezi ki magát, a másik szót szaporít. Itt a szavak megválogatásában a megszövegező egyénisége jut kifejezésre, sőt maga a gondolat is megváltozhat kissé a szóhasználat folytán. A szó és az eszme persze nem állnak külön, de számunkra az a fontos, hogy szem előtt tartsuk a hangsúlykülönbséget: a Szóbeli Tan az eszmétemeli ki, az Írott Tan a szó fontosságát hangsúlyozza. Így például a zsoltármondás akkor is micvá marad, ha a recitáló nem érti a szavakat, amiket mormol. Ezzel szemben a Talmud szövegének szóbeli ismétlése, anélkül hogy értenénk, puszta időfecsérlés, mert a Szóbeli Tanban a tartalom a döntő, és a szónak másodlagos szerepe van. A Szóbeli Tant meg kell értenünk; ezzel szemben azÍrott Tan a teljes megértésen felül áll.

 

[Maimonides (Rámbám) azt mondta, hogy minden szó, ami a Tórában van, szent. Ezért az a vers, mely Timnát mint Ézsua fiának, Elifáznak ágyasát írja le (1Mózes 36:12.), nem kevésbé számít szentnek, mint a „Halljad Izrael!” (5Mózes 6:4-9.), vagy az „Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened” deklarációja (2Mózes 20:2.), mellyel a Tízparancsolat kezdődik. Az Írott Tan megértésében mutatkozó képtelenségünk hoz létre olyan látszólagos furcsaságokat, mint a Rámbám fenti kijelentése. Míg a midrás és a kábálá más térre viszi át az Írott Tan értelmezését, mint a szószerinti magyarázat, addig a Biblia rejtély marad. Kiejtjük a szavakat, de az eszméket nem tudjuk felfogni].

 

A lényeg itt az, hogy nem Mózes szövegezte meg a Tórát, melyet Isten „diktált le” neki, nem egy látomást öntött szavakba. A Tóra szavak formájában nyilvánult meg előtte, s így feladata csak passzív volt. Íródeák volt, nem eszmék kifejtője.

 

Hogyan jelent meg Isten Mózes előtt? Sajnos itt egy új hipotézis előtt állunk, melyet nem lehet bizonyítani. Soha sem fogjuk ezt megtudni, legalább is míg Isten vagy Mózes meg nem mondják nekünk. Ez egyszeri történés volt, valóban egyetlen és példátlan a maga nemében. Történelmünkben nincs hasonló élmény, mely segítségünkre lehetne. De a Tóra arra tanít, hogy bármi eszközhöz folyamodott is Isten, hogy szavait felfedje Mózes előtt, megnyilatkozása mindenképp szavakban testesült meg.

 

Hogy folyt le ténylegesen a sínai-hegyi megnyilatkozás? Ez a kérdés lényegében ahhoz a kérdéshez hasonlít, hogyan adta át Isten Mózesnek a Tórát. A válasz is azonos: egyszerűen nem tudjuk, s nem is tudhatjuk. De a spekuláció érdekes lehet. Tegyük fel, hogy a Sínai-hegynél valakinek lett volna egy magnója – rögzíthette volna Isten hangját, amint kihirdeti: „Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened…” Vajon a kinyilatkoztatás orális, füllel hallható jelenség volt, lemérhető, mint a hanghullámok? Vagy talán valami más módon nyilatkozott meg Isten? Jobb feltenni ezt a kérdést, mint úgy tenni, mintha megoldanánk. A sínai-hegyi esemény volt, ami volt, de mindenképpen páratlan volt a maga nemében, összehasonlíthatatlan bármivel, amit saját tapasztalatunkból ismerhetünk.

 

* * *

 

A fentiekből úgy tűnhet, hogy az isteni kinyilatkoztatás bizonyítására irányuló kísérletek meddők maradnak, hacsak meg nem egyezünk abban, mit fogadunk el érvényes bizonyítéknak. Aki ily bizonyítékot követel, mindenképp arra hárul az elsődleges feladat, hogy meghatározza, mi a „bizonyíték”, különben egy végtelen küzdelembe kellene bocsátkoznunk a változó és önkényes mércékkel szemben, vagy ahelyett hogy teljesen elcsüggednénk, mert az ajánlott bizonyíték lényegében tökéletlen, egyszerűen képtelenek leszünk megbékélni a kinyilatkoztatás fogalmával.

 

Kétségtelen, hogy vannak olyanok, akik talán nem alkottak maguknak képet arról, mi lenne a nekik megfelelő bizonyíték. Ezek még nem alakították ki mércéjüket, de maga a tény, hogy kérdéseket tesznek fel, hogy hajlandók meggyőződni, azt mutatja, hogy nem tagadják ab ovo aTóra igazát és eredeti voltát.

 

Természetesen nincs ellenvetés arra nézve, hogy Isten létének vagy az isteni kinyilatkoztatás megtörténtének vagy más vallási dogmának a bizonyítékai után kutassunk. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy itt más mértékkel mérjük a bizonyítást, mint amely a tudományos kutatásnál vagy a történelemben alkalmazható.

 

Egy diákokkal való beszélgetésem alkalmával az egyik résztvevő különös felhívást intézett hozzám: „Mutasson rá egy állításra a Tórában, melyet későbbi történelmi események igazoltak, s melyet emberi agy nem mondhatott meg előre!”

 

Keressünk tehát egy olyan verset, amely megfelel ennek a követelménynek!

 

Háromezer-ötszáz évvel ezelőtt a királyok nem nagyon hagyták, hogy szerénységük fékezze őket. Ha hinni akarunk az uralkodásukról szóló krónikáknak, egyikük sem szenvedett sosem háborús vereséget. Ezek a kényurak nem voltak egyszerű királyok, hanem „királyok királyának” nevezték magukat, szerénységükben ragyogásukat a napfényéhez hasonlították, s kiderült, hogy a Nap elhalványul mellettük.

 

Kincseik megszámlálhatatlanok voltak, hadseregük legyőzhetetlen. Az ókori Egyiptom, Asszíria és Perzsia uralkodói azzal büszkélkedtek, hogy birodalmuk örökéletű, akárcsak Hitler „ezeréves birodalma”.

 

A szorosan vett TóraMózes öt könyve, mely a zsidó nép történelmének kezdetét tartalmazza, szöges ellentétben áll más népek történetírásával. Mózes nem dicséri egekig Izrael fiait és vezetőiket. Ellenkezőleg, nemcsak a múltban elkövetett bűneiért ostorozza népét, hanem azokért is, melyeket a jövőben fog elkövetni. Ragyogó színekben festi le az országot, melyet Isten Izraelnek ígért, de aztán vérfagyasztó szavakkal jósolja meg e gyönyörű ország pusztulását, a zsidók száműzetését és a leírhatatlan szenvedést, mely a száműzetésben rájuk vár. Más krónikák tele vannak bőséget és dicsőséget ígérő jóslatokkal, csak a Tóra jósolja meg előre Izrael eljövendő megaláztatását. Lehetséges, hogy mindez egy halandó keze munkája lenne, még ha oly nagy ember volt is, mint Mózes?

 

Talán lesznek olyanok, akik ezt azzal magyarázzák, hogy Mózes bizonyos jövőbe látó képességgel volt megáldva. De ha ez így van, hogyan lehet megmagyarázni – még ma is, mikor a dolog minden kétségen felül bebizonyosodott – azt a próféciát, hogy a zsidó nép minden szenvedése dacára fennmarad?

 
 

A zsidóság fennmaradásának titka

Mikor a babilóniaiak lerombolták Jeruzsálemet, úgy tűnt, hogy vége van Izraelnek. Mikor a rómaiak rombolták le a Szent Várost, újra világos volt mindenki előtt, hogy a zsidó nép sorsa a pusztulás. Jeruzsálem pusztulását kétezer éves száműzetés követte, kiűzetések és vándorlások leírhatatlan láncolata, pogromok, s végül a rettenetes szörnyűség, melyhez hasonlót egy nép sem élhetett volna túl – a hitleri Holocaust rémségei. Létezhet-e ma egyetlen zsidó is, aki oly kőszívű lenne, hogy kétségbevonja Izrael örök létét? Tisztelet-becsület Mózesnek, de egy emberfia sem láthatta volna előre valaha is, amit ő megjósolt, s méghozzá ily pontossággal. Mondhatnám, hogy könnyebb hinni Isten létezésében és a kinyilatkoztatásban, mint abban, hogy Mózes, ez az egyszerű halandó, maga tudta volna megírni a „feddés” fejezeteit (3Mózes 26:14-45., 5Mózes28:15-68.), melyek élénk színekkel festik le a zsidó nép száműzetését.

 

Ez lehet hát egy válasz arra a kihívásra, mely bizonyítékot követel a Tóra isteni eredetét illetően. Itt az eljövendő történelmi események oly előrevetítésével találkozunk, melyet emberi lény nem lehetett képes írásba foglalni. Ha az itt felvetett bizonyítási mérce kielégíti a kérdezőt, akkor tessék, itt egy bizonyíték.

 

A sínai-hegyi esemény ténye – vagyis hogy őseink ott álltak és látták a mennydörgést, a felhőt és a villámokat, hallották a sófár hangját és a kinyilatkoztatást: „Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened…” – nem tűr kétséget. A meggyőző tények: a hagyomány megszakítás nélküli fennmaradása, a körülmény, hogy nemcsak Mózes maga, hanem Izrael népének egésze élte át a sínai-hegyi kinyilatkoztatást a pusztában. Izrael fiai nem éreztek semmiféle lelkifurdalást, mikor kétségbevonták Áron főpapi voltát, sőt még Mózes tekintélyét és küldetését is. Emlékezzünk csak könyörgéseikre, hogy vigyék vissza őket az egyiptomi húsosfazekakhoz, meg az aranyborjú imádására! Ezzel szemben egyikük sem vonta soha kétségbe Mózes szavait afelől, ami a Sínai-hegyen történt. Hogy egy egész nemzedék hajlandó volt elfogadni az isteni kinyilatkoztatás tényét, bizonyára gondolkodásra késztetheti a kétkedőt.

 

Egy nyugtalanító kérdés azonban továbbra is fennáll. Mikor Izrael fiai hallották a szózatot: „Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened…” – kinek a hangját hallották? Honnan tudhatták igazából, hogy az Isten hangja volt? Ez az isteni kinyilatkoztatás próbatétele, melyet itt tárgyalni szeretnénk. A próbára tétel végeredményben szubjektív: „Be tudja ezt nekem bizonyítani?” Ha a kérdező komoly válaszra tart igényt, úgy neki kell megszabnia egy elfogadható bizonyíték mércéjét.

 

Van, aki azzal érvel, hogy a kinyilatkoztatás nem a megszokott értelemben vett bizonyítéktól függ. A kinyilatkoztatás egyszeri, egyetlen ily nemű esemény volt, és semmi olyan tényezőt nem tartalmazott, mely más emberi élményhez hasonlítható. Ezért csak „hiszem teljes hittel” alapon lehet elfogadni, mint valamit, ami önmagában, minden bizonyítékon és magyarázaton felül áll. Ez ellen nem lehet semmiféle kifogást emelni.

 

Nem egyszer találkozunk a lenéző „vak hit” kifejezéssel, mint azt fent, a hitről szóló fejezetben említettük. Mint a Tóra tanítja, a hit nem olyasmi, amiért szabadkozni vagy mentegetőzni kéne. Az ész itt csődöt mond, nem tud megbirkózni ezzel a kérdéssel, de ezért még nem kell elvetni az egészet mint irracionálist, mint ami ütközik a józan ésszel. El tudja-e fogadni a józan ész az isteni kinyilatkoztatás gondolatát, azt, hogy Isten képes kapcsolatot teremteni az emberrel, s azt meg is teszi? A hívő embert nem akadályozza a józan ész a kinyilatkoztatás elfogadásában, ha a hite azt lehetővé teszi.

 

Tisztázzuk még egy kicsit ezt a kérdést!

 

A kinyilatkoztatással kapcsolatos vita mindenképp a hittel van kapcsolatban. A hit látszólag a logika tagadásával vagy hiányával jár, de ki akarna illogikusnak, nem gondolkodónak tűnni? Helyén való tehát, hogy mondjunk valamit a hitről és a logikáról, a hitről és az észről. Lehet-e egy racionális lény hívő is, anélkül, hogy tudatát rekeszekre osztaná, hogy „befagyasztaná” az eszét, valahányszor kinyitja az imakönyvet? Belső ellentmondás-e a „gondolkodó hívő” kifejezés, egyértelmű az énhasadással?

 

A logika bizonyítható, meghatározott mérvű és véges. Ha eltekintünk attól az egyszerű korlátozástól, amit a tudatlanság jelent (nem mindenki tud szanszkritul, vagy érti a relativitáselméletet) és a tudomány jelenlegi korlátaitól (a tudósok még mindig kérdeznek olyasmit, amire nem találnak választ), melyek az egész emberiséget korlátozzák – az emberi észnek magának is vannak veleszületett korlátai. Anyagi lények vagyunk, és így alá vagyunk vetve az anyag korlátainak. Agyunk képes megbirkózni bizonyos méretekben az abszolúttal, gondolkodhat a végtelenről, de az igazi végtelent nem tudja valójában felfogni. A tér és az idő nemcsak testünknek szab határt, hanem agyunknak is. Nem vagyunk képesek felfogni egy olyan helyzetet, mely az időn kívül esik, melyben múlt, jelen és jövő nemcsak hogy összefolynak, hanem egyáltalán nem léteznek. „Itt” és „ott” világos fogalmak, de a végtelen számára nem léteznek.

 
 

A józan ész határai

A józan ész határai csak a józan észt határolják be, semmi mást. A valóságot nem korlátozzák. Ha nem is értünk vagy nem tudunk megérteni valamit, az attól még igaz lehet, s az, hogy képtelenek vagyunk azt megérteni abból fakad, hogy nálunk hiányzik valami. Bizonyára létezhet valami, ami időn és téren felül van, akár értjük, akár nem. Igaz, hogy nem „bizonyítottuk be” létezését, de meg van a „lehetősége”, hogy létezik, s ez pillanatnyilag elég. Csak a gőgös racionalizmus vonakodna belátni, hogy létezhet valami, ami az ember lehetőségein és tapasztalatán kívül esik.

 

Hogyan tudunk megbirkózni ezekkel a természetfeletti dolgokkal? A hit ott kerül előtérbe, ahol az értelem korlátokba ütközik (ez nem jelenti azt, hogy a logika ellenkezik a hittel). Ennek segítségével meg tudunk birkózni olyasmivel is, ami a dimenziós, a megfigyelhető világon, az ember élményvilágán kívül esik. A hit az az „eszköz”, melynek segítségével ezt fel tudjuk fogni.

 

Hangsúlyoznunk kell, hogy a hit nem azt jelenti, hogy az irracionálishoz vagy az értelemmel ellenkezőhöz fordulunk. A hit nem különül el az értelemtől és megállapításai, feltevései nem önkényesek. A hit ahhoz a láncolathoz tartozik, mely az érzést és értelmet is felöleli, s csak akkor aktivizálódik, mikor az ész végső korlátaiba ütközik. A logika a dimenziók legtávolabbi határáig visz minket; a hit kiterjeszti az ember felfogóképességének határait a dimenzió nélküli világra. A hit a logikára épül, de az nem korlátozza. Ahol a logika még tovább bővíthető, ott a hit felesleges. Amit tegnap még a hit alapján fogadtam el, mert nem voltam képes megérteni, azt ma az ész erejével tudom felfogni, mert most már érthető számomra.

 

Kinyilatkoztatás, lélek, túlvilág, Messiás – ezek csak példák azon fogalmakra, melyeknek megértéséhez hitre van szükségük. Nem ellenkeznek a logikával, nem is követnek el erőszakot ellene, de nem bizonyíthatók. Térjünk vissza az első fogalomra, amelyből kiindultunk! Először néhány feltevést állítunk, egyesek logikusak, mások önkényesek, de remélem, elfogadhatók. E feltevések fényénél a kinyilatkoztatás egy gondolatrendszer szimmetrikus, logikus részévé válik.

 

Az első feltevés az ember természetét illeti. Ha dogmatikus, kategorikus szavakkal akarjuk kifejezni, az ember nem csupán az „állati” lét egy magasabb formája. Még annál a teremtménynél is több, aki oly „szerszámokat” talált fel, melyek segítenek neki a Holdra jutásban vagy a szívátültetés végrehajtásában. Az embert Isten „saját képmására” teremtette. Az ember több, mint látható, anyagi teste; több, mint az ész, mely az anyagi oldalát irányítja. Az ember egyedi a maga nemében, mert csak az ember tud erkölcsi jelentőségű határozatokat hozni. Az ember szabad, mert, minthogy Teremtője saját „képmására” alkotta, nincs semmiféle korlátozásnak alávetve. Az élet erkölcsi kvalitása, a jó és rossz közötti különbségtevés: ez az emberi, vagy ha úgy akarjátok, isteni tényező az emberben, a benne rejlő „állatival” ellentétben.

 

Mik ennek a szabadságnak a határai? Az embernek nem szabad meghatározni, mi a jó és mi a rossz, de szabadon választhat a kettő között, mint azt a vészkorszakról szóló fejezetben ismertettük.

 

Másik feltevésünk az, hogy az ember rendelkezésére álló eszközök nem elegendők az erkölcsiség meghatározására. Leírhatunk több ilyen eszközt is: kétségtelen, hogy más elképzelhető eszközök sem lennének ezeknél hatásosabbak.

 

A. A logika (józan ész). Gondolkodók több ezer éves próbálkozás ellenére úgy tűnik, felhagytak a reménnyel, hogy valaha is képesek lesznek végleg meghatározni, hogy mi a „jó” és mi a „jó élet”. A logika szempontjából „Ne lopj!” és „Lopj!” egyaránt érvényesek, az erkölcsi meghatározásnak valami más alapra van szüksége, mint amit a logika szolgáltathat. Nem érvelhetünk azzal, hogy mert a logika nem vezet erkölcsi meghatározásra, az nem is létezik; remélem legalább is, hogy senki nem fogja ezt állítani, bár az ember ez irányú tapasztalata néha gondolkodóba ejthet.

 

B. A társadalom.

 – Jó ez, vagy rossz?
 – Neked talán rossz, de másnak nagyon jó lehet.
 – Még az is, ha egy gyanútlan járókelőbe lövünk?
 – Jó, lehet, hogy te úgy gondolod, ez nincs rendben, de másvalaki… – és így tovább.
 

A fentiekben szószerint idéztem egy beszélgetést, melyet néhány diákkal folytattam. Lehet valami „rossz” egy bizonyos társadalomban, de teljesen elfogadható egy másikban. A társadalom szabja meg, hogy egy viselkedési rendszer jó-e, vagy rossz, s ebből az következik, hogy minden erkölcsiség a körülményektől függ, viszonylagos és szubjektív.

 

Vajon az erkölcsiség csak egy társadalmi funkció, semmi más? Ha így van, miért kell az embernek magára venni a társadalom önkényes parancsait? Hiszen az emberi fejlődést éppen nonkonformis egyéniségek vitték előre!

 

3. A tudomány. Minthogy a tudomány csak az észlelhető, mérhető és megfogható világgal foglalkozik, nincs feljogosítva arra, hogy részt vegyen az erkölcsiségről szóló vitában. A „jót” a legjobb rádióteleszkóppal vagy elektronikus mikroszkóppal sem lehet megfigyelni vagy megmérni. A tudós egyéni erkölcsi hajlamai kifejezésre juthatnak, s elfogadhatók is lehetnek, de attól még nem válnak tudománnyá.

 

4. Az ember természete. Vannak még, akik hisznek az emberbe oltott alapvető erkölcsiségben. Ezek meg vannak győződve, hogy az ember a tisztesség létráján állandóan felfelé halad. E felfogás szerint azok a szörnyűségek, melyeket Timur Lenk vagy Dzsingisz kán vittek véghez, csak egy régmúlt történelmi szakaszhoz tartoznak, mely sohasem fog megismétlődni. 1930-ban az ember jóságába vetett hit még elfogadható lehetett, de ama nemzedék számára, mely Auschwitzot megérte, már nem elfogatható.

 

Igaz, nem nehéz felépíteni egy olyan erkölcsrendszert, mely teljesen kielégít minket, minthogy nemes törekvéseinkhez szól, de mindig lesz valaki, aki egy másik, homlokegyenest ellenkező, de ugyannyira kielégítő rendszert ajánl. A döntésnek afelől, hogy a két rendszer között melyik az ideális, máshonnan kell hogy jöjjön: egy rendszer se kategorikus parancsolat, s így egyikük sem inthet önmérsékletre, mikor ösztöneink kielégítése oly élvezetes.

 

A harmadik feltevés Istenről és szándékáról szól. Isten az anyagi világba helyezte az embert, s lehetővé tette neki, hogy a jót válassza, ne a rosszat, s ezáltal teljesen úrrá legyen anyagi természetén. A Gondviselés útmutatása nélkül az ember nem tudhatná, mi a „jó”, és sohasem lenne képes azt felfedezni.

 
 

Isten és milliárdnyi „képmása”

Vizsgáljuk hát meg, mit tudunk feltételezni és mondani Istenről!
 

Isten hatalmas, oly hatalmas, hogy a négymilliárd satnya emberke mindegyikével tud törődni, még ha csak azok egyetlen cselekedetéről, szaváról, gondolatáról van is szó. Ily nagy az Isten. Nincs korlátozva a világegyetemben vagy a világegyetem által. Ha valaki azt kérdezné, hogy tényleg érdekli-e Istent minden apróság, a válasz az, hogy mindaz, ami az emberi lényt érdekli, nem apróság. Az ember egyedülállósága, lelkisége, mely abban mutatkozik meg, hogy tetteiben választási lehetőség van, a tény, hogy „Isten saját képmására” teremtette – mindezek léte minden szempontjának különleges fontosságot tulajdonítanak. Az ember nem csupán mennyiség, melyet mint egyet a négymilliárdból meg lehet mérni. Az ember „végtelenség”: négymilliárd ilyen „végtelenség” létezik, talán még több is, kik pillanatnyilag a földön járkálnak, s ezen végtelenségek egyike sem foglalja el a másik helyét. Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy az isteni „végtelen” törődik az egyén „végtelenségével”.

 

A micvák ellen legtöbbször felvetett kifogás az, hogy a rituális micvák (az úgynevezett Isten és ember közötti micvák) mennyire kötelezők. Miért kell foglalkoznunk olyasmivel, hogy szabad-e szombaton felkattintani a villanykapcsolót? Nem elég az, hogy becsületes emberek vagyunk? Az ilyesfajta kérdésekből az következik, hogy Istennek fontos, hogy ne lopjunk, de nem érdekli, hogy rakunk-e tfilint, vagy sem. A társadalmi jelentőségű („ember és ember közötti”) micvák elfogadhatóbbaknak tűnnek számunkra.

 

Azt hiszem, hogy az Isten és ember közötti személyes viszony nem von le semmit Isten méltóságából. Hogyan korlátozhatjuk Isten érdeklődését és gondviselését csak a tömegre, a társadalmi értékekre, mondván, hogy az egyén magánélete nem tartozik Isten érdeklődése körébe? Az ember két összetevője közötti kölcsönhatás esetén a külső tényező (a társadalmi ember) a belsőt tükrözi vissza. Egy ízig-vérig romlott, pökhendi, fegyelmezetlen ember, ki ösztönei rabja, társadalmi életében sem lehet önzetlen és idealista.

 

Aki semmibe veszi a micvákat, aszerint én mint egyén egyáltalán nem számítok, ha nem vagyok valaki más társaságában; csak a közéletben, a társadalmon belül vagyok fontos, értékes Isten előtt. A Tóra szöges ellentétben áll ezzel a felfogással. A micvák jelentősége más helyen kerül tárgyalásra. Egyelőre elég, ha leszögezzük, hogy Isten nemcsak csoportosan foglalkozik az emberek irányításával, hanem egyénileg is.

 

Itt van hát a hit mint az értelem kiegészítője. A logika kimutatta, mennyire korlátolt, mennyire tehetetlen az erkölcs világában, s ezzel azt is kimutatta, hogy az erkölcs az értelmen felül áll. Lehet, hogy van abban valami dogmatizmus, de semmi esetre sem illogikus, ha azt mondjuk, hogy az ember létének van egy bizonyos megszabott értelme: képességeinek valóra váltása, a képesség, hogy a szellem elvont értékeit az azonnali, az anyagi, az állati fölé helyezze. Azt is mondhatjuk, hogy Isten nemcsak „a világegyetemmel nem kockázik”, mint Einstein mondta, hanem az emberrel sem. Ő teremtette az embert, és Ő irányítja, felfedi előtte akaratát. Eszerint a kinyilatkoztatás csak egy logikus láncszem a sorban.

 

A hit nem jelenti azt, hogy vakon átugrunk a szakadékon, vagy beléje vetjük magunkat. Az értelem parancsa és a hit megállapításai között majdnem mérhető kapcsolat áll fenn. Ahol megáll az ész, mert nem tud tovább haladni, ott felbukkan a hit, hogy segítsen az embernek átlátni önmagát, a világot és Teremtőjét. A hit nem a gyengék, a hiányos eszűek vagy a gyenge erkölcsűek menedéke. A hit, úgy vélem, az ember képességeinek kiterjesztése a láthatóról, a bizonyíthatóról a kevésbé megfoghatóra.

 

* * *

 

Mi a zsidóság különleges álláspontja a kinyilatkoztatást, a sínai eseményt illetően? Ha el fogadjuk is, hogy Isten nem hagyja az embert személyes gondviselés nélkül, nem léteztek-e más események, melyeket kinyilatkoztatásnak neveztek, melyek az ember lelkéért versenyeznek, s mindegyik azt hirdeti, hogy övé az egyetlen „igaz hit”?

 

Nem szándékozunk itt a különböző vallásokat áttekinteni s összehasonlítani vagy a különböző hiteket elemezni, csak azt szeretnénk tisztázni, hogy mi az a hűség, amit a sínai-hegyi esemény megkövetel tőlünk.

 

Kezdjük előről, a teremtéstől! Isten megteremtette a világot, belé helyezte az embert, s megmondta neki, hogyan éljen. Az ember engedelmessége nem tartott sokáig, már az első nemzedék elkövette a vétkek vétkét, az ősi vétket, s a következő nemzedékek hamarosan tanultak belőle. Mikor még csak két testvér volt a világon, már volt egy gyilkos. Ezután a helyzet egyre rosszabb lett, míg végre a bűnözés tarthatatlan állapotot teremtett, melyen nem lehetett javítani, s akkor jött a vízözön, hogy megtisztítsa a földet. De úgy látszik, ez sem hatott különösebben az emberiségre, hogy javítson viselkedésén. Itt-ott felvillant egy bágyadt fénypont, egyetlen ember, ki a hit és a könyörület erényeivel volt megáldva, és akire általában fel sem figyeltek, és úgy tűnik, hogy nem volt semmi hatása. Húsz nemzedék múlt el Ádám óta, de az emberiség alig haladt előre.

 

Akkor feltűnt egy egyéniség, Ábrahám ősapánk, aki a maga erejéből ismerte fel Isten fogalmát, nemcsak mint a világ teremtőjét, hanem mint aki megkívánja, hogy az ember teljesítse, amit elvár tőle. Ez az ember nem elégedett meg a maga szent voltával (tulajdonképpen nem is volt tudatában annak, mily erényekkel van megáldva), hanem azt is tudta, hogy másokkal is meg kell osztania, amihez jutott. Istenhitre kezdte „téríteni” a férfiakat, míg neje, Sára, az asszonyokat tanítgatta. Hosszú élete alatt egy percre sem szűnt meg munkálkodni. Nyolc fia született, s feltételezhetjük, hogy odaadóan gondozta és nevelte őket. Azt szerette volna, ha ők is tudatában lennének Isten közelségének, mely életüket áthatja; hogy ők is átérezzék, mennyire szükséges, hogy legkisebb cselekedetük is Isten gondviselésének bélyegét viselje. A Tóra elmondja, hogy Ábrahám igazságosságra és becsületességre nevelte gyermekeit. De hány gyermekét volt képes meggyőzni? Csak egyet! Ez is elég volt, mert az egyetlen fiú, Izsák útján már lehetővé vált, hogy továbbhagyományozódjanak a jövő nemzedékre az értékek, melyekre Ábrahám tanította. Ezen értékek megörökítése ily módon lehetővé vált.

 

Izsák élete a feláldozás jegyében zajlott le. Izsáknak két fia volt, de megint csak az egyik, Jákob, követte szilárdan apja útját. Most már azonban három nemzedékkel, háromszoros energiával és eltökéltséggel lehetett számolni. Mi volt a megfelelő jutalom Ábrahám, Izsák és Jákob számára? Isten azt az egy jutalmat adományozta nekik, amire egy erkölcsös ember vágyhat, az egyetlent, aminek zsidó szülők szemében jelentősége van: jóravaló leszármazottakat, kik Isten parancsolatai szerint élnek, illően viselkednek másokkal szemben és, a maguk életét olymódon élik le, ami méltó „Isten képmásához”. Ábrahám küzdött hitéért. Izsák hajlandó lett volna életét áldozni Isten oltárán a hit kedvéért. Jákob hitét Lábán és Ézsau tették próbára. Attól fogva nem fért már kétség ahhoz, hogy az Ábrahám útján kialakult erények fenn fognak maradni. Jákob fiai mind atyáik nyomdokát követték: Jákob elnyerte azt, ami Ábrahámnak és Izsáknak nem adatott meg. A szikra, melyet az apák keltettek, átszármazott fiaikra.

 

De mi a helyzet azokkal az emberekkel, kik nem tartoznak Ábrahám szövetségéhez? Ők is tudják, mit kíván tőlük Isten. Az Örökkévaló megmondta ezt Ádámnak, ő meg tovább adta Noénak. Az embernek nem szabad ölni, lopni, szentségtörést elkövetni, paráználkodni, bálványokat imádni, állatokat kínozni. Bíróságokat köteles felállítani, hogy védjék a védteleneket. Ha mindenki ilyen egyszerű szabályok szerint élne, sokkal jobb világban találnánk magunkat.

 
 

Az igazi vallás 

Hogyan imádkozzunk? Melyik az „igazi” vallás? A Tóra a nem zsidónak csaknem korlátlan szabadságot ad ezen a téren. Csak annyit vár el tőle, hogy „Noé fiai hét törvényének” keretén belül maradjon. Minden embernek része van Istenben, legyen bármily vallású is. Isten nem közömbös aziránt, hogy betartják-e ezt a hét micvát, vagy sem. E hét parancsolat utat tör az embernek Isten felé; aki megszegi azokat, űrt teremt maga és Teremtője között. E hét micvának azonban csak korlátozott hatása van az ember mindennapi életére: nem vár el tőle állandó önkorlátozást. Ritka eset, hogy az ember lopásra, vagy gyilkosságra hajlik. Egy vallás, mely csak Noé fiainak micváin alapul, nem követel sokat. Ábrahám azonban nem elégedett meg ennyivel. Ő arra vágyott (s fia meg unokája is osztozott ebben), hogy mindig Isten „sátrában” lakozhasson, állandó kapcsolatban lehessen vele, nemcsak a hét alapvető parancsolat keretében. Az Örökkévaló teljesítette is Ábrahám kérését, és a Sínai hegyen formális keretet adott Ábrahám fiaival kötött szövetségének. Megtanította őket, hogyan lehet állandóan Isten közelében élni, hogy miként lehet a mindennapi tevékenységet is istenfélő formába önteni, hogyan lehet a házasságot is Istennel kötött szövetséggé tenni.

 

Eszerint a sínai-hegyi kinyilatkoztatás Izrael népének csúcsélménye, nemzedékek küzdelmének tetőpontja lett a belülről jövő csábítások és a külső környezet gyűlölködése ellen. A sínai-hegyi kinyilatkoztatás egyedülálló követelményt és fontosságot jelent a zsidó ember számára. Mikor Isten kihirdette a „hét parancsolatot”, az egész emberiséghez fordult, de mikor a Tórát adta, csak az emberiség egy részéhez, a zsidókhoz szólt. Természetesen minden ember, legyen származása, vallása (vagy vallástalansága) bármilyen, aki, mint annak idején Ábrahám, állandóan Isten jelenlétét akarja élvezni, szabadon vállalhatja az azzal járó kötelezettségeket és formális betéréssel (gijur káháláchá) magáévá teheti a zsidó vallást, s ezzel ő is Ábrahám igaz fiai közé tartozhat.

 

Ezt azonban nem várjuk el nem zsidótól, míg önmagától nem hajlik erre. Lelkileg megelégedhet azzal az időnkénti kapcsolattal, melyet Isten a hét noáchita parancsolatban fogalmazott meg.

 

Nem így a zsidó ember. Zsidósága születésénél fogva lényéhez tartozik. Az elkötelezés, mely Istennek Ábrahámmal kötött szövetségéből folyik, nem olyasmi, amit kedve szerint elfogadhat vagy elvethet magától. Az lényének szerves része.

Megszakítás