Amikor tíz éves voltam, a családomnak – sok más lubavicsi családdal együtt – sikerült elhagynia a Szovjetuniót. Ez nem sokkal a háború után, 1946-ban történt. Először egy európai hontalanok táborába kerültünk, és onnan utaztunk tovább Ausztráliába. Egy melbourne-i chábád jesivában kezdtem tanulni, majd később ott is tanítottam, de mindvégig arra vágytam, hogy elutazhassak jó messzire. Valamilyen egzotikus helyre vágytam. Nem is gondoltam arra, hogy másoknak éppen Ausztrália számított egzotikusnak. Írtam tehát a Rebbének, és az engedélyét kértem az utazáshoz. Ő azonban nem válaszolt, pedig többször is küldtem neki levelet. Ekkor rávettem a mentoromat, Abba Pliskon rabbit, hogy ő írjon a nevemben. A válasz azonnal meg is érkezett, méghozzá egy igen hosszú levél formájában.

A Rebbe határozottan ellenezte, hogy elhagyjam Ausztráliát, mert különleges, személyre szabott micvának tartotta, hogy Ausztráliában terjesszem a zsidóságot. Erre az a bizonyíték, hogy ezt senki más nem teszi meg, ha én nem. Az Álter Rebbét, a Chábád mozgalom megalapítóját idézte: „Ha valaki jótékonykodik, legyen szó akár anyagi, akár szellemi jótékonyságról (azaz a saját idejét arra áldozza, hogy másokat tanítson), akkor szelleme és szíve kikristályosodik és ezerszeresen megtisztul”.

A Rebbe így folytatta: „Más szóval, e fiú számára (ez rám vonatkozott) egy órányi tanulás vagy tanítás Melbourne-ben annyi eredményt biztosít, mintha ezer órát tanult volna”.

Később, amikor már 19 éves voltam, szerveztem egy utat New Yorkba, a nagyünnepekre, hogy találkozhassak a Rebbével. A Ros hásánát megelőző nap találkoztam vele. Megkérdeztem, hogy New Yorkban maradhatnék-e. A Rebbe így felelt: „Épp hogy csak megérkezett. Erről majd később beszélünk, amikor már készen áll a visszautazásra”. Ebből megértettem, hogy mindenképpen haza fogok utazni.

A látogatás végén visszamentem a Rebbéhez, aki közölte, hogy vissza kell utaznom, és azt is megmondta, hogy mit tegyek, miután visszaértem Melbourne-be: különböző Chábád szervezeteket kellett alapítanom a fiatalok, a lányok és az asszonyok számára. Mindent úgy tettem, ahogyan a Rebbe előírta.

1960-ban feleségül vettem egy izraeli lányt, s négy évvel később Izraelbe költöztünk, ahol 1971-ig éltünk.

Apám – a Rebbe utasítására – felhagyott az üzletével, és az Oholei Yosef Yitzchok jesivába ment tanárnak és adománygyűjtőnek. Nem tette boldoggá az új munkája, és ezt el is panaszolta a Rebbének. A Rebbe válaszában megfeddte, és közölte, hogy az ausztráliai lubavicsi hászidok nincsenek tudatában annak, hogy milyen fontos munkát végeznek. A hászidizmus terjesztése a világ minden országában fontos, de Ausztráliában még inkább az. Olyan, mint a halottak feltámasztása. A Rebbe így zárta a sorait: „Vitába szálltam a fiával, hogy ne hagyja el Ausztráliát. Ha ez már házastársi vitát szítana náluk, ne is említse meg neki, de ha lehetséges, próbálja meg visszahozni Ausztráliába, még ha csak egy meghatározott időre is”.

Ahogy ezt meghallottam apámtól, azonnal elfogadtam, hogy a Bais Rivkah iskola igazgatója legyek Melbourne-ben. Ez egy nagyon érdekes és gyakran kihívásokkal teli feladat volt, de a Rebbe mindig a rendelkezésemre állt, ha bármilyen kérdésem merült fel. Emlékszem, egyszer azt tudakoltam, hogy egy bizonyos lányt ki kellene-e tennem az iskolából. A Rebbe azt tanácsolta, hogy minden erőmmel próbáljam meg ezt elkerülni, mert ha az a lány elhagyja az iskolát, nagy valószínűséggel rossz útra téved. Ha azonban minden próbálkozás ellenére továbbra is rossz hatást gyakorol a többi diákra, akkor a többség érdeke élvezzen előnyt az egyén érdeke felett.

Alapvetően három-négy évig terveztem az iskolában maradni, mert a feleségem nagyon szeretett volna visszatérni Izraelbe. Amikor ezt megosztottam a Rebbével, ő így válaszolt:

„Semmi kétségem sincs afelől, hogy a jelenlegi küldetése (és az ezzel járó anyagi és spirituális jutalom) oda köti, ahol jelenleg tartózkodik, legalábbis a közeli jövőre tekintettel. És ez a küldetés természetfeletti áldást hozott magával… Az egyetlen probléma, hogy ön még mindig rendelkezik szabad akarattal és folyamatosan táplálja a rossz ösztönét, amely nem hagyja nyugodni és különféle illogikus gondolatokat ültet a fejébe. A végső döntést önre hagyom”.

Egy ilyen levél után dönthettünk-e másként, mint hogy maradjunk?

Végül örülök, hogy így tettünk. A Rebbe nagy szívességet tett nekünk azzal, hogy a küldöttjeinek választott minket, és megteremtette számunkra a szolgálat lehetőségét. Ennek következtében több ezer zsidó lány alapított vallásos otthont és él a Tóra szerint. A feleségem és én fontos szerepet játszottunk a fejlődésükben, és ez elég jutalom a számunkra. Nem bántunk meg semmit.

Shmuel Gurewicz rabbi

 

Megjelent: Gut Sábesz 22. évfolyam 36. szám – 2020. június 4.

 

Megszakítás