1. fejezet

A micva jutalma maga a micva

 

A jutalom és büntetés, mint Isten háláchikus kötelezettsége

Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a jutalmazás és büntetés tana háláchikus tan, azaz hogy a Tóra törvénye köti az Istent: az istenfélelmet jutalom illeti. Erre nézvést bizonyságot idézhetünk a maimonidészi Misné Torából, melynek előszavában a szerző közli, hogy a könyve csakis a törvénnyel foglalkozik, nem pedig aggádikus és midrási legendákkal.

A Megtérés szabályainak kilencedik fejezetében Maimonidész egy sor törvényt fektet le, melyek arra vonatkoznak, mi szerint jutalmazza az Isten az embert, és ugyanígy, hogy mi szerint bünteti. Önmagában az, hogy a jutalmazás és büntetés tárgyalását Maimonidész beiktatta a haláchikus gyűjteménybe, elégséges bizonysága annak, hogy az ember felé vállalt Isteni kötelem a zsidó törvénykezés része. Ne higgye senki, hogy Maimonidész csak azért bocsátkozik e törvények részletezésébe, hogy olvasóinak prédikáljon a Tóra megtartásának szépségeiről és jutalmáról, mintha Maimonidész csak meg akarná győzni valami vitatott kérdésben az olvasóit. Nem, az ő célja a zsidó törvény tanítása. Mint korábban kijelentettük, a jutalmazás és büntetés törvény a judaizmusban, nem pedig „ugródeszka” a magasabb szintű vallásgyakorláshoz.

A jutalmazás és büntetés haláchikus státuszának bizonyságául számos talmudi kijelentést idézhetnénk, melyekben a micvák megtartásáért járó jutalmat a munkavállalónak a munkaadótól kapott béréhez hasonlítják. Ékes illusztrációja ennek, amit az Atyák tanításaiban[1] találunk, a rabbik állásfoglalását, mely szerint: „Ha sokat tanulmányozod a Tórát, több lesz a jutalmad; és a te munkaadód bizony megbízhatóan fizet a munkádért.”

Hasonló utalások találhatóak az írott Tórában és a kommentárokban is. Mózes harmadik könyvében, ahol Isten ígéretet tesz arra, hogy az Ő parancsolatainak megtartóit megjutalmazza, a következő kijelentés szerepel: „Ha törvényeim szerint jártok, és parancsolataimat megtartjátok és teljesítitek, akkor én megadom esőzésteket a maga idejében, és a föld megadja termését és a mező fája megadja gyümölcsét.”[2] Ehhez a szakaszhoz fűzött kommentárjában Rási idézi a Bölcsek magyarázatát, mely szerint a Mindenható ígéretét „a király ígéretéhez lehet hasonlítani, aki munkásokat bérel, és fizetséget ígér nekik stb.” A Bölcsek magyarázata így értendő: minthogy a Tóra törvénye szerint a munkaadó kötelezve van arra, hogy a munkavállaló méltó bérét kifizesse, és semmi szín alatt ne tartsa vissza, biztosak lehetünk benne, hogy a Mindenható, aki ennek a törvénynek a szerzője, tiszteletben tartja a saját kötelezettségvállalását, és nem tartja vissza a jutalmát azoknak, akik engedelmeskednek az Ő akaratának.

Ez az izgalmas elképzelés, mely szerint az Isten is aláveti magát azoknak a törvényeknek, melyeket ő maga hozott, sok helyütt megtalálható a rabbinikus irodalomban. Például a Zsoltárok 147-hez – illetve annak a következő mondatához: „Közli igéit [a Tórát] Jákobbal, törvényeit és végzéseit Izraellel” – fűzött midrási kommentárokban[3] a következő szerepel: „Amit Izraelnek parancsol, hogy tartsa meg, azt Ő maga is megtartja.” Hasonló értelmű, eléggé meglepő kijelentést olvashatunk a Talmudban,[4] miszerint az Isten is hord tefilint, ahogy megparancsolta az embernek, hogy viselje. A Talmud egészen odáig megy, hogy felteszi a kérdést: „Vajon mi van ráírva az univerzum Urának tefilinjére…?”

A fentiek eléggé világosan mutatják, hogy a jutalmazás és büntetés haláchikus státusszal bír a zsidó gondolkodásban, tehát az Istent is köti a Tóra törvénye, hogy az embert jutalommal illesse az ő munkájáért.

 

Isten munkásai vagy szolgái vagyunk?

Eddig az érvelés eléggé egyszerűnek tűnik. Isten keresi fel az embert, és a szolgálatába hívja őt. Az ember beleegyezik, Isten tehát „felbéreli őt a munkára”, hogy úgy mondjuk. Istennek így meg kell fizetnie az embertől megrendelt szolgálat bérét.

De van ebben az érvelésben egy nagyon komoly hiba. A zsidó törvénykezésben a munkásnak csak akkor jár fizetés, ha ő maga, saját szabad akaratából szegődött el, hogy munkát végezzen a munkaadójának. De ha bármi okból szolgasorban vagy rabszolgasorban van, nem kap fizetséget. Például ha a tolvaj valamit ellop, és tetten érik, a kétszeresét kell megtérítenie annak, amit ellopott. Ha nincs miből visszafizetnie, szolgája lesz annak, akit megkárosított, és le kell dolgoznia a kártérítést. Ilyen körülmények között az úr nem fizet bért a szolgájának a kötelező juttatásokon kívül, azaz az ételén, ruházatán és szállásán felül. De ezek a juttatások nem minősülnek a rabszolga bérének, hanem olyan juttatási kötelezettségek ezek, melyek az urat kötik, hogy emberségesen bánjon a szolgájával, olyannyira, hogy a Talmud megparancsolja: „Ha zsidó szolgád van, az olyan, mintha urad lenne.” Ez azt jelenti, hogy az ember a szolgáját nem kezelheti úgy, mint valami háziállatot, vannak emberi jogok, melyeket nem lehet megsérteni. De az ilyesmi nem összekeverendő a megszolgált bérrel.

Ha pedig ez így áll, vajon miért volna köteles az Isten jutalmazni azt, aki teljesíti az ő micváit? A Tóra mindenütt úgy beszél a zsidó népről mint Isten szolgáiról, nem pedig mint munkásairól, például: „Mert az én szolgáim Izrael fiai, szolgáim ők, akiket kivezettem Egyiptom országából.”[5]

De még a szolga is, akinek a testével a gazdája rendelkezhet, független individuum. Csak a munkája áll a gazdája rendelkezésére. De a zsidó emberben nincs másféle belső identitástudat, csak az, ami szerint ő az Isten választott népe, hogy szolgája Őt, és terjessze az Ő igazságát a földön. Ez a kijelentés nem igényel további bizonyítékot, minthogy a zsidóság egész történelme olyan népről szól, mely olykor szeretett olyan lenni, mint bárki más, de nem képes lerázni magáról a terhet, annak a terhét, amit képvisel. A zsidóság nem képes asszimilálódni, mert mindenki szemében ők a választott nép, arra választva, hogy szolgálják az Istent, hirdetői legyenek erkölcsnek, jóságnak és az egyistenhitnek az egész világon. Amint a Misna leszögezi:[6] „[A zsidó a létével is azt mondja mindig:] azért vagyok, hogy a Teremtőmet szolgáljam.”

Miért érdemel hát a zsidó jutalmat? Ha a világ létezett volna, mielőtt Isten lett az ura, és addig az ember azt tette volna, ami jól esik neki, és az Isten egyszer csak megérkezett volna valami távoli galaxisból, és közölte a zsidósággal, hogy van egy külön feladat, amit el kéne végezniük, akkor valóban jutalommal kéne honorálnia őket, minthogy „felbérelte” őket a munkára. De a helyzet egyáltalában nem így áll. Az Isten teremtette ezt a világot, a semmiből szólította elő minden lakójával egyetemben. Azért teremtette a világot, hogy neki szolgáljon. Így hát a világ lakói nem bérmunkások, hanem szolgák, akiket az uruk szolgálatára rendeltek. A létezésük igazi oka és célja a Teremtőjük akaratának beteljesítése.

 

A micva jutalma maga a micva

További kérdéseket is támaszt az isteni jutalmazás koncepciója. Sok fontos zsidó irat[7] hívja fel a figyelmünket arra, hogy a Tóra és a micvák jutalma merőben más, mint mondjuk egy munkás bére. A munkás gyapotot szed, kukoricát arat, gyapjút sző, és pénzt kap érte, aranyat, ezüstöt. Nincs belső összefüggés az elvégzett munka és a fizetség természete között, amit a munkájáért kap. A fizetség inkább ösztönzőként szolgál, hogy a munkás elvégezze, amit a munkaadó kíván tőle. A Tóra és a micvák jutalmával nem így áll a helyzet. A micva jutalma a micva eredménye, mélységes összefüggésben a micva teljesítésével. Hasonlóképpen, a bűn büntetése a bűn közvetlen eredménye, az összefüggés nyomban felfedezhető. A ljádi rabbi Snéur Zálmán megfelelően fogalmazta meg ezt a Tánjában:[8] „Mert a micva jutalmának oka maga a micva.” Azaz a micva egyik önmagában rejlő tulajdonsága, hogy az elvégzésének eredményeként a jutalom magától jön elő. A bűn elkövetésének úgyszintén benne rejlő tulajdonsága, hogy következményeként valami gonosz dolog születik, amit büntetésnek szoktunk nevezni. Így magyarázzák Bölcseink a verset: „A te bűnöd büntet meg téged”, azaz hogy nem a bűn elkövetéséért jár a büntetés, hanem maga a bűn az, ami fájdalmat és szenvedést hoz magával.

Hogy ezt megvilágítsuk, hadd hozzunk egy egyszerű példát, vegyünk egy családot, mely megtartja a sábbátot. Azok a családok, ahol tartják a sábbátot, megtartóztatják magukat a munkától, és péntek esténként elkészítik és elfogyasztják a hagyományos péntek esti vacsorát, saját tapasztalatukból tanúsíthatják, milyen csodálatos módja ez a családi egység és összetartozás ápolásának. Sok zsidó családot ismerhetünk, mely ugyan nem vallásos, de a hagyományos péntek esti vacsorához tartják magukat, mert az összehozza a családot legalább a hét egy napján, kiemeli a hétköznapi hajtásból. A sábbát a béke ideje, elektromosságot nem használunk, a televízió és a rádió nem működik, a család és a barátok egymás társaságát élvezhetik a hétköznapi élet zaja nélkül. Egymással szót érthetnek, egymást szórakoztathatják, és nincs szükségük mesterséges ösztönzésre, hogy kedvük legyen együtt tölteni az időt. A sábbát nem az az alkalom, amikor a család közösen néz meg egy filmet, és azután kölcsönösen gratulálnak egymásnak, milyen remek mulatság volt, de közben aligha veszik tudomásul, hogy egymással bizony nem kommunikáltak. A sábbát ideje az emberé, sok családnak nyújt alkalmat az egység és a közelség megélésére.

Tehát a munkától való sábbáti önmegtartóztatás közvetlen eredményeként – és ez a sábbát egyik célja – a család jutalomként kapja a nyugalmat és a lehetőséget, hogy a családtagok egymásra figyelhessenek. Láthatjuk tehát, hogy belső összefüggés van a sábát jutalma és a sábát micvája közt. A sábáti béke és nyugalom nem valami külön adalék a nyugalom napjához, hanem annak lényege.

Másik példát meríthetünk a bráchot (áldások) területéről, melyeket minden egyes magunkhoz vett táplálékféle fölött el kell mondanunk. A zsidó törvény előírja az áldást minden egyes elfogyasztott ételre. Ha gyümölcsöt veszünk magunkhoz, áldást mondunk „a világ Királyára, aki a fa gyümölcsét megteremti”, és amikor zöldségfélét eszünk, „a világ Királyára, aki a föld gyümölcsét megteremti”. Ezek az áldások azért rendeltettek el, hogy senki ne vegye természetesnek azt, amit az Isten tesz érte, hanem fogadjon hálával mindent, amit megehet. Rabbijaink létfontosságúnak tartották, hogy tanuljuk meg értékelni és elismerni azt a jót, amit az Isten tesz értünk.

Tehát minden zsidó már ifjúsága kezdetétől megtanulja, milyen fontos „köszönömöt” mondani és hálával fogadni a jót, amiben részesül. Ennek a leckének a fontosságát nem szabad lebecsülni, mert komoly akadálya lehet a gyümölcsöző emberi kapcsolatainknak a felnőtt életben, ha nem tudjuk kifejezni az elismerésünket egymás iránt. Bármelyik házassági tanácsadó megerősítheti, hogy a házassági viszályok mindig abból születnek, ha az egyik fél úgy érzi, hogy a másik természetesnek veszi [őt magát, és amit tőle kap]. Tehát a hálaadás micvájának – melyet minden étkezéskor teljesítünk – a jutalma szoros összefüggésben áll magának a micvának a teljesítésével. A micva előírja, hogy hálát adjunk az Istennek az Ő jóságáért, és ennek közvetlen következményeként megtanulunk hálásnak lenni, és érzékenyebbek leszünk a jóindulat és a szeretetteljes gesztusok felismerése és elismerése terén.

Ennek a témának – hogy tudniillik a micva jutalma közvetlen következménye a micva teljesítésének, és mélységes belső összefüggésben áll vele – egy variánsa megtalálható Maimonidésznél. A Slosá-ászár Ikárim bevezetőjében a következőket írja:

A jótéteményekre és azok jutalmára vonatkozó ígéretek a Tórában a következőképpen értendőek, amint itt ki fogom fejteni, hogy az Isten azt mondja nekünk: „Ha megtartjátok a parancsolataimat, segítségetekre leszek abban, hogy kitarthassatok és fejlődhessetek az engedelmességben, eltávolítom utatokból az akadályokat és hátráltatókat.” Mert az ember nem képes beteljesíteni a micvákat, amikor beteg vagy éhes-szomjas, de háborúban és ostrom idején sem. Tehát az Isten megígérte nekünk, hogy eltávolítja az utunkból ezeket a dolgokat, és hogy egészségesek és elégedettek lehetünk, hogy teljesíthessük a feladatunkat, és megnyerjük az eljövendő világon az életet. Tehát a Tóra [parancsolatainak] megtartásáért rendelt jutalmak célja nem pusztán az, hogy termékeny legyen a föld, és hogy az ember hosszú és egészséges életet éljen, hanem hogy mindezen javak a segítségére legyenek a Tóra megtartásában. És megfordítva: ha valaki úgy dönt, hogy nem tartja meg a Tórát, a büntetése lesz az a sok gonosz dolog, ami vele történik, és amely akadályozza őt abban, hogy a micvák megtartásának szentelhesse magát, amint meg van írva: „[Ezek az átkok rád szállnak,] mert nem szolgáltad az Örökkévalót, a te Istenedet örömmel és vidám szívvel, mindennek bőségében.” És ha valaki teljes súlyukban megfontolja ezeket a szavakat, arra fog jutni, hogy [az Örökkévaló] voltaképpen ezt mondja az embernek: „Ha szeretetből és erőt véve magatokon megtartjátok valamelyik parancsolatot, én a segítségetekre leszek a megtartásában is, és eltávolítom az akadályokat és a terheket [az utatokból]. De ha passzivitásból vagy apátiából nem vesztek tudomást a parancsolataimról, megengedem, hogy ezek az akadályok utatokba álljanak, és ezek megakadályoznak majd abban, hogy megtartsátok a parancsolatokat…”

 

A jutalom cél vagy eszköz?

A jutalmazásnak és büntetésnek ebben a rendszerében – hogy tudniillik a micva magában hordja alkotóelemeként önnön jutalmát – még azt kell felfedeznünk, miért tartotta az Isten szükségesnek, hogy ez így legyen. Miért volna kevesebb, ha a micva jutalma hasonló lenne a munkás megérdemelt béréhez, melyben nincs belső összefüggés [az elvégzett munkával]? Talán még úgy is tűnhet valaki előtt, hogy méltatlan dolog, ha a micva önmagában hordja a jutalmát, és hogy elvesz az értékéből.

A munkaadó nem azért fizet bért a munkásának, mert eltölti a jóság, vagy mert különös élvezetet talál a pénze szétosztásában. Egyszerűen azért fizet a munkásának, mert azt akarja, hogy a munka el legyen végezve, márpedig nem lesz elvégezve, ha a munkást valamiképpen érdekeltté nem teszi benne. De ha a munkás felől vesszük szemügyre a dolgot, ez megfordítva is igaz. Ő is azért végzi el a munkát, hogy megkapja a bérét, nem pedig azért, mert gondoskodni szeretne a munkaadója igényeiről. Azaz másképpen mondva: a munkaadó számára az elvégzett munka a cél, a fizetés az eszköz, hogy elérje a célját. A munkás számára viszont a fizetség a cél, és a munka az eszköz, mellyel e célját elérheti.

Ami mármost a Tórát és a micvákat illeti, a cél és eszköz kérdését mélységesen összezavarja, ha kimondjuk, hogy a micva a jutalmát önmagában hordozza. Semmiképp sem érthetünk egyet azzal, hogy a micva eszköz lenne valami magasabb cél elérése érdekében. Végtére is a micva az örökkévaló Isten akarata, és minthogy „a Tóra és az Isten egyek”, és „Ő és az Ő akarata egyek”, következésképp, ha nem mondhatjuk, hogy az Isten valamiféle magasabb cél elérése érdekében eszköz volna, úgy nem mondhatjuk, hogy az Ő akarata eszköz volna valami magasabb cél elérése érdekében.

Világos tehát, hogy búcsút kell intenünk annak az elképzelésnek, mely szerint a micvák valamiféle eszközt képeznek a jutalom megszerzésére. Ha a munkaadó–munkavállaló viszonyban a munka a lényeg, mennyivel inkább igaz ez a Tórára! Miért kellett hát az Istennek úgy rendeznie el a dolgot, hogy a micva jutalma része és alkotóeleme legyen a micvának magának? Úgy tűnik, mintha ez elvenne a micva értékéből azzal, hogy összemossa a célt az eszközzel. Ha még csak része volna a jutalom a micvának, de legalább mellékes része, nem lenne ennyire rossz. De úgy látszik, hogy a jutalom központi alkotóeleme a micvának, és elválaszthatatlan módon kötődik hozzá.

Ha a micva valóban sokkal fontosabb, mint a jutalom, akkor azért kellene megtartania a zsidónak a parancsolatokat, mert ezek magukban hordják a céljukat. Miért van hát közvetlen eredményként hozzájuk csatolva a jutalom? Úgy tűnik az ember előtt, hogy sokkal jobb volna, ha a micva valami külső, független módon nyernél el a jutalmát, mint ahogyan a munkás kapja a bérét pénzben, mondjuk azért, mert kifestette a házat.

Mélyebbre kell ásnunk hát a jutalmazás és büntetés oly alapvető fontosságú témájában, s közben fényt deríthetünk az emberi szenvedés örök és kínzó rejtélyére is.

 

[1] 2:16.

[2] 26:3.

[3] Sömot rábá 30.

[4] Bráchot 6aa.

[5] 3Mózes 25:55.

[6] Kidusin 8.

[7] Lásd például a Sné Luchot Hábrit bevezetőjét.

[8] 37. fejezet.

Megszakítás