Alább a szlonimi rebbe, Sálom Noách Berezovsky rabbi (1911-2000), a múlt század egyik legnagyobb zsidó bölcsének beszédét olvashatják, melyet 1967-ben, Jeruzsálem felszabadításakor mondott el.

Slonimer Rebbe Shlita

A leginkább fő művéről, a hétkötetes Netivot Sálomról ismert rebbe a fehéroroszországi Baranovicsban született, majd a harmincas évek elején vándorolt a Szentföldre. Először a tel-avivi Áchéj Tmimim lubavicsi jesivát vezette, majd Jeruzsálemben megalapította a szlonimi hászidok jesiváját, mindössze öt tanítvánnyal. Mivel a közösség szinte teljesen elpusztult a holokauszt során, ez az intézmény vitte tovább a szlonimi tanításokat, innen épült újjá a szlonimi közösség, immár Izrael földjén.

A rebbe rendkívül fontosnak tartotta a zsidók izraeli letelepedését, ő maga egyszer sem hagyta el az országot bevándorlása után.

Jeruzsálem különösen közel állt a szívéhez. Miután 1948-ban a az óváros és benne a Templom-hegy jordán megszállás alá került, a veszélyt jelentő jordán katonai állásokkal nem törődve úgy rendelkezett, hogy jesiváját a lehető legközelebb építsék fel a Siratófalhoz. A hatnapos háború fényes győzelme hatalmas örömmel és hálával töltötte el.

„Ujjong a szívem az Örökkévalóban, emelkedik erőm az Örökkévaló által, tágra nyílik szám az ellenségeim ellen, mert örvendek segítségednek. Nincs szent, mint az Örökkévaló, mert nincsen senki kívüled, és nincsen szirt, mint Istenünk. … Az Örökkévaló öl és éltet, sírba dönt és felhoz”

– írja Sámuel próféta. Kötelességünk felismerni azon csodákat, melyeket az Örökkévaló tett velünk az elmúlt napokban. Isten olyan nyilvánvaló csodákkal fordította ragyogó arcát népe, Izrael felé, melyeket a legtöbb nemzedék nem tapasztalt meg. Nem lehetünk hálátlanok az Istentől származó jóság láttán, mert kétszeresen is csodát tett velünk. Először is, amikor a nemzedékünkben élő Hámán [Nasszer egyiptomi elnök], legyen neve eltörölve, el akarta pusztítani a zsidókat, Isten csodát tett és minden a visszájára fordult, mert a zsidók voltak azok, akik ellenségeik fölé kerekedtek és néhány óra alatt elpusztították a „fáraó harci szekereinek lovait” [az egyiptomi légierő gépeit], ők pedig rettegni kezdtek a zsidóktól. Izrael látta a nagy kezet, mely lesújt Egyiptomra, és még azok is hinni kezdek Benne, akiktől egyébként távol állt a vallásos hit. Akibe egy csepp értelem szorult, elismerte, hogy ez természetfeletti győzelem volt, mely az Örökkévalótól eredt. Nincs mégy egy hadsereg, mely előtt ilyen rövid idő alatt összeomlott volna a nála hatalmasabb ellenség.

A második csoda Isten népe iránt érzett szeretetének megnyilvánulása volt. Bár méltatlanok voltunk rá, 19 év után mégis visszaszereztük Szentélyünk maradványát, a Siratófalat, melyről azt írják bölcseink, hogy az isteni jelenlét sohasem hagyta el, ahogy áll (Énekek éneke 2:9): „Íme, ott áll a fal mögött”. Emellett további szent helyeinket is visszakaptunk: A Máchpéla-barlangot Hevronban, Ráchel sírját, olyan helyszíneket, melyekre az elmúlt 19 évben zsidó nem tehette be a lábát. Jaj a gyermekeknek, akiket nem engednek apjuk és anyjuk sírjához! Most már a mi fennhatóságunk alatt állnak, minket pedig elönt az ámulat a hatalmas isteni megnyilatkozások láttán. Hogyan tudjuk mindezt meghálálni Neki?

Így áll Jónás könyvében:

„Én azt mondtam: elűzettem a te szemeid elől; ugyan megpillanthatom-e még szent templomodat?”

Erre a sorra gondoltam 19 évvel ezelőtt, amikor az óváros az arabok kezére jutott és a zsidók számára elérhetetlenné vált a Szentély egykori helye. Kétezer ember gyűlt össze akkor a Meá Seárim jesivában. A földön ültünk és zokogtunk. Azt hittem, hogy már túl vagyunk az isteni büntetés legszörnyűbb részén, amikor az Örökkévaló letörte Izrael szarvát és népünk legjobbjai, hatmillió ember pusztult el. Ameddig hozzáférésünk volt a Siratófalhoz, legalább volt egy olyan szent helyünk, ahol a zsidók ki tudták önteni lelküket mennyei Atyjuk előtt és így erőt kaptak a folytatáshoz. Milyen szörnyű volt az a csapás, az Örökkévaló eltaszított minket a közeléből, mintha már nem akarna minket. Jaj a gyermekeknek, akiket elűznek apjuk asztalától. A herceg, aki szenved apja házában, képes kitartani, de amikor a király száműzi őt, már elveszti minden erejét. Akkor úgy éreztük, hogy maga alá temet minket a fájdalom és a kétségbeesés, mert eltaszított minket Isten.

Ma viszont milyen boldogok vagyunk! Milyen nagyszerű időket élünk, amikor az Örökkévaló fénye ismét ránk ragyog és olyan csodákat művel, melyeket még egy nemzedék sem érdemelt ki. A Szentély helye, ahonnan az isteni jelenlét sohasem távozott el ismét a mi kezünkben van. Egy zsidó akkor érzi a legnagyobb örömöt és boldogságot, amikor Isten közelében lehet, ahogy a zsoltárban áll (73:28): „Én pedig – Isten közelsége jó nekem”.

Ehhez a legjobb helyszín a Siratófal, ahol a zsidók úgy érzik, hogy Isten előtt állnak, és amikor kimondják: „Áldott vagy Te…”, még inkább átérzik ezt, mert ugyan az egész mindenség tele az Ő dicsőségével, mégis ez az egyetlen hely a világon, ahonnan sohasem távozott el a jelenléte. Még ha ajkaink tengernyi háladalt zengenének is, nem lenne elég az isteni csodákért, melyeket megtapasztalhattunk.

Meg kell hallanunk az isteni hangot e nagyszerű napok történéseiben, ahogy mesterem, az [előző] rebbe magyarázta a következő mondatot (3Mózes 1:1): „Szólította Mózest és szólt hozzá az Örökkévaló”. Miért csupán az áll: „szólította”? Miért nem áll az is, hogy ki szólította? Azért, mert bármi is történik az emberrel, abban ott rejtőzik Isten szava. Ez időnként valamilyen vidám esemény, mely a magasba emeli, máskor valamilyen csapás vagy fájdalom, mely összetöri, de abban is meg kell találnia az isteni szólítást. Az egész élet és abban minden történés mennyei Atyánk hívása felénk. Ha ez így van az egyes ember életében, még inkább így van a mostani hatalmas és csodás események során, melyeket az Örökkévaló tett értünk és melyekkel megszólított mindannyiunkat.

A nagyszerű isteni megnyilvánulás, ahogy az Örökkévaló arca népére ragyogott, nem viszonozható máshogy, mint imáinkkal. Kihez hasonlítható a mi Istenünk, aki kegyelemmel fordult szolgái felé és kinyújtotta értük hatalmas karját? Így áll (5Mózes 3:25): „Engedj átkelnem, hogy lássam a jó hegyet és a Libanont”. Azaz építse újjá Isten Szentélyünket mihamarabb, még a mi napjainkban! Az isteni dicsőség ugyanis még száműzetésben van, még nem érdemeltük aki a megváltás kezdetét sem, hiszen mi a megváltás? Amint Jesájáhunál áll (11:9, 52:8): »Megtelt az ország az Örökkévaló megismerésével, mint vizekkel, melyek a tengert borítják… mert szemtől szembe látják, amint visszatér az Örökkévaló Cionba«.

Kötelességünk helyesen értelmezni mindazon hatalmas eseményeket, melyeket most megtapasztaltunk, ahogy azokat a szörnyűségeket is, melyeket az előző nemzedék élt át, kezdve a tragikus pusztulással, majd az azt követő váratlan eseményekkel. Mindezeket átgondolva meg kell értenünk, hogy a megváltás felé tartunk, ahogy szent rabbijaink magyarázták bölcseink tanítását: „Várjuk a messiás lábainak érkezését”. A messiás lábai? Első pillantásra ennek nincs sok értelme, ám egy utalás rejlik benne: egy normális szülés alkalmával először a gyermek feje bújik elő. Ha a lábával előre jön ki, az hatalmas veszélyt rejt magában, de mégis képes lehet megszületni. Ugyanígy van ez a messiás eljövetelével is. Ha nincs elég érdemünk, a dolgok rosszul alakulnak, ahogy egy olyan szülésnél, amikor a gyermek lába bújik ki először. Ami történik tehát, az lehet a messiás születése, amit annyira várunk, ezért kiáltsunk fel az égbe: „Atyánk, királyunk, mutasd meg nekünk királyságot dicsőségét, jelenj meg, emelkedj fölénk az összes élőlény szeme előtt!”.

Napjaink történéseit és az ezekben játszott szerepünket a következő idézet (2Mózes 19:4) szerint kell értelmeznünk:

„Ti láttátok, mit tettem Egyiptommal, hogy vittelek benneteket sasszárnyakon és elhoztalak benneteket hozzám. Azért most, ha hallgattok szavamra és megőrzitek szövetségemet, akkor lesztek az én kiváló tulajdonom mind a népek közül, bár enyém az egész Föld”.

Kiérdemeltük, hogy megláthassuk Isten csodáit Egyiptomban, majd ránk ragyogott az Örökkévaló arca és ismét közel engedett magához. Újra ott állhatunk az isteni jelenlét előtt, ahogy áll: „És elhoztalak benneteket hozzám”. Ez nagy felelősséget ró ránk, hiszen ez Isten hívása felénk, hogy legyünk az Ő kiváló tulajdona. Közelebb kell kerülnünk Hozzá, teljes szívünkkel és teljes lelkünkkel.

Egy jó ismert mondat áll (2Mózes 20:15) a tóraadást követő események leírásakor:

 „És az egész nép látta a mennydörgést, a lángokat és a harsona hangját… midőn látta a nép, megrendült és megállt a távolban”.

Ebből azt tanuljuk, hogy amikor mind a hét égbolt megnyílt e nagyszerű esemény idejére és a nép látta, hogy nincs más az Örökkévalón kívül és hallották Isten hangját a lángok közül, az egyszerű emberek, „az egész nép”, nem fogta fel a lényeget, hanem a mennydörgésre és a villámokra figyeltek. Ezért aztán arrébb mentek és megálltak a távolban. Éppen ezért az a legfőbb feladatunk most, hogy átérezzük a történések lényegét és felfogjuk, hogy mit vár tőlünk Isten ezekben a dicsőséges időkben: azt, hogy emelkedjünk Tórájában és szolgálatában és eközben azért imádkozzunk hozzá minden erőnkkel, hogy kiteljesedjék megváltásunk és felépüljön Szentélyünk most, amikor fénye ránk ragyog. Ahogy a mezricsi mágid magyarázta: Amikor valaki a királyi palotához ér és engedélyt kér a belépésre, a kapuban lévő hivatalnokok azt mondják neki, hogy bármi is a kérése, azt ők is képesek teljesíteni, így tehát nincs miért belépnie a palotába. Ha azonban azt feleli nekik, hogy semmit sem akar, csak azt, hogy megpillanthassa a király arcát, erre már nem tudnak mit mondani és kitárják a kapukat. Ne essünk abba a kísértésbe, hogy megelégszünk azzal, amit Istennek hála már elértünk. Ehelyett imádkozzunk azért, hogy megláthassuk Királyunkat. Így esedezzünk: „Kegyelmes Király, légy könyörületes hozzánk! Építsd újjá házadat, ahogy egykor és helyezd templomodat az egykori alapzatra, mi pedig hadd zarándokoljunk fel oda! Segíts meg Istenünk mihamarabb, még a mi napjainkban, ámen”!

Fotó: Wikimédia