1938. november 2-án, az első bécsi döntés értelmében megvalósult az etnikai revízió és néhány nappal később a magyar csapatok bevonulhattak a Felvidék és Kárpátalja nagyobb városaiba; Horthy Miklós november 6-án Komáromba, 11-én pedig Kassára vágtatott be fehér lován. Mindeközben szerte az országban ünnepeltek a zsidó hitközségek is méghozzá irányzattól függetlenül: orthodoxok, neológok és status quo ante hitközségek is. Például Szécsényről, az akkor majdnem 200 éves zsinagóga ódon falai között tartott Istentiszteletről a következő beszámoló érkezett: 

„Fischer Harmann főrabbi abból az alkalomból, hogy dicső honvédeink átlépték a trianoni határt és bevonultak az idegen járomból felszabadult Felvidékre, izzó hazafias magyar lélekből fakadó gyönyörű szónoklatot tartott, beszédében páratlan szónoki készséggel vázolta a heti szidra kapcsán nemzetünknek oly sok szenvedésben és dicsőségben gazdagon váltakozó múltját, amely csodálatos módon oly sok rokonvonást mutat fel a zsidó múlttal. A közönség áhítatosan és lekesülten hallgatta főrabbijának gyújtó hatású és igaz magyar szívből feltörő szavait.”

A szécsényi beszámolóhoz hasonló több tucatnyit lehetne még idézni melyek a valóságos felekezeti békének, a nemzeti egységnek a meglétének hatását keltik. Azonban ez sajnos egyoldalú volt.

A felekezeti lapok címoldalait 1938. novemberében a második zsidótörvény előkészületei vonták gyászos színbe. 

Persze minden relatív és a zsidó hagyományokra egyébként is jellemző, hogy mindenkor igyekeznek a pozitív eseményeket kiemelni, így minden bizonnyal a kor olvasói is megpróbáltak a területi visszakapcsolások örömére összpontosítani, s abban reménykedni, hogy a második zsidótörvényt végül nem fogják elfogadni, hogy az csak egy rossz emlékű tervezet marad. Remélték, hogy az Örökkévaló az ünnepi imájuk mellett meghallgatja könyörgésüket is.

S amíg a magyar zsidók 1938. őszén is – viszonylagos biztonságban – élhették keserédes mindennapjaikat, a vallásosak békében hajolhattak a Talmud-fóliánsok fölé, s kora reggel siethettek a reggeli imákra, addig a november 9–10. közötti éjszakán Németország, Ausztria és Szudétavidék-szerte 267 zsinagógát égettek fel és pusztítottak el. Az éjszakán több mint negyedezer műemléket romboltak le barbár kezek, és a pogrom legalább kilencvenegy áldozatot is követelt. Az antiszemita eseménysorozatot a történelem később, mint a Kristallnachtot, vagyis a „Kristályéjszakát” ismert meg, miután a zsidó boltok betört kirakatainak üvegcserepei kristályként csillogtak a lángoló zsinagógák pusztító tüzében.

 

A több száz folyóirat digitális archívumát kínáló Arcanumban a „Kristályéjszaka” keresőszóra az első találat csupán 1954-ből jelez, az akkor már Tel-Avivban szerkesztett, magyar nyelvű Uj Kelet zsidó napilap november 13-ai számában. A nem zsidó sajtóban pedig a Kristallnacht először a „vészkorszak krónikásaként” is nevezett Lévai Jenő (1892–1983) újságíró – A Zsidósors Magyarországon, a Pesti gettó története stb. című könyvek szerzője – A náci fasizmus történetéhez című publicisztikájában jelent meg 1958. március 28-án.

A keresési találatok megdöbbentő információval szolgálnak, hogy az első szervezett náci pogromról húsz évvel az események után kezdenek beszélni nyilvánosan, szélesebb körben pedig csak még később.

Ezek alapján már az sem annyira meglepő, hogy a korabeli emberek sem feltétlenül értesültek a Kristályéjszaka pontos eseménysorozatáról, és így annak jelentősségét és vészjelzését nem értették meg. Az általános narratíva az volt, hogy az országos pogrom a párizsi merénylet, a november 7-én lelőtt és november 9-én elhunyt német nagykövetség harmadik titkár, Ernst vom Rath (1909–1938) halálának megtorlása volt. Rathot ugyanis a német-lengyel zsidó származású Herschel Grynszpan (1921–1945?) lőtte le elkeseredésében, hogy családját kitoloncolták Németországból. Mindenesetre meglepő, hogy elméletben előzetes szervezés nélkül, ilyen rövid idő alatt ilyen nagy pusztítást voltak képesek létrehozni. A nácik akkori mondása az volt: „a zsidók lőttek először”.

A Kristályéjszaka Gross-Gerau-ban. Forrás: Yad Vashem-Avner Jochen.

A november 11-ei Esti Kurir a következőképp számolt be az eseményekről:

„A németországi zsidóellenes tüntetések során ma reggel a fővárosban rendkívül súlyos rongálásokra került a sor. Fél hat óra tájban a tűzoltóságot tűzesetekhez hívták ki. Minden alkalommal a zsinagógák égtek. […] A város legfőbb utcáin valamennyi zsidó üzlet kirakatát bezúzták, az utcán lévő cégtáblákat és kisebb kirakatokat felborították, az árukat kiszórták az utcára. […] A rendőrség tehetetlen volt a tüntetésekkel szemben. […] Német részről nyomatékkal hangsúlyozzák, hogy a tüntetők kizárólag anyagi kárt okoztak, tettleg azonban senkit sem bántalmaztak.”

A eseményeknek Angliában és az Egyesült Államokban volt a legnagyobb visszhangja. A washingtoni német nagykövetség előtt több nagyobb tüntetést is szerveztek, a Canterbury-i érsek pedig a Times-ban fejezte ki felháborodását, és az összes templomában könyörgést rendelt el a zsidók helyzetének javulásáért.

„A Canterbury érsek könyörgő istentiszteletet rendelt el a német zsidó templomok elpusztítása alkalmából. Mi magyar zsidók is könyörgünk a Mindenhatóhoz: szüntesse meg a zsidóság szenvedéseit, legyen vége ennek az iszonyatos tragédiának, jöjjön el a béke, a harmónia, a sebek kötözésének korszaka. Ragyogjon fel a megértés, derüljön ki, hogy a zsidóság ártatlan az ellene emelt vádakban, hogy a mi vallásunk nem bosszúálló, nem haragtartó, a mi vallásunk csak szeretetet hirdet, reményt tisztaságot. Imádkozzunk ezért a jobb jövőért a mi Örökkévaló Istenünkhöz, akiben lankadatlanul bízunk utolsó leheletünkig. Ámen.”

Források:

„A németországi zsidóellenes zavargások hatása Angliában”, Esti Kurir, 1938. 16. évf. 258. szám, 9. old.

„A német zsidóság helyzete”, Egyenlőség, 1938. 58. évf. 46. szám, 3. old.

„Hirek – Szécsényben.”, Egyenlőség, 1938. 58. évf. 47. szám, 14. old.

„Súlyos zsidóellenes tüntetések Németországban a párisi merénylet miatt”, Esti Kurir, 1938. 16. évf. 256. szám, 11. old.