Múlt héten olvasták fel a zsinagógákban a Tóra második szakaszát, amely a Noách – Noé – címet viseli. Ebben a részben található az özönvíz elbeszélése is:
„És mondta az Örökkévaló: Eltörlöm az embert akit teremtettem, a föld színéről, embertől baromig, csúszómászóig és az ég madaráig, mert megbántam, hogy alkottam azokat.” (1Mózes 6:7)
Mi történhetett a halakkal? Egyes magyarázók szerint a halak nem pusztultak el az özönvízben. Mivel – életterük különbözőségének okán – nem kerültek kapcsolatba a gonosz és bűnös emberiséggel úgy, mint a szárazföldi állatok, ezért nem kellett elpusztulniuk.
„Én pedig íme hozom az özönvizet a földre, hogy elpusztítsak minden testet, melyben az élet lehelete van, az ég alól; minden, ami a földön van, vesszen el.” (1Mózes 6:17)
Vagyis, mondják a bölcsek, a halak nem a „földön” laknak és nincsen „leheletük” sem, így ők nem esnek bele ebbe a kategóriába, így tehát nem kellett elpusztulniuk.
Ezután ez következik:
„És minden élőből, minden testből, mindegyikből kettőt vigyél be a bárkába, hogy életben tartsad veled együtt; hím- és nőnemből valók legyenek. A madárból a maga neme szerint és a baromból a maga neme szerint, a földnek minden csúszó-mászójából a maga neme szerint; mindegyikből kettő menjen be hozzád, hogy életben tartsad.” (1Mózes 6:19-20)
Ezek az állatok mind a bárkában utaztak és élték túl az özönvizet. A víz azonban nemcsak eső formájában érkezett fentről, hanem alulról, a földből is. Sok magyarázó szerint forró víz tört elő a föld alól:
„Hatszázadik évében Nóé életének, a második hónapban, a hónap tizenhetedik napján, ezen a napon felfakadtak minden forrásai a nagy mélységnek és az ég csatornái megnyíltak. És volt az eső a földön negyven nap és negyven éjjel.” (1Mózes 7:11-12)
Magyarázók szerint a halak ellenállók a körülmények változásaival szemben, ezért túlélték a forró víz kitörését is. Van olyan magyarázat is, mely szerint csak a víz felszíne volt forró, így a halak a mélyben könnyedén túlélték az özönvizet, és van, aki azt mondja, hogy a bárka körül nem forrt a víz, így oda gyűltek a halak. Azt se felejtsük el, hogy amikor az egész földfelszínt víz borította, az édes és a sós víz keveredett egymással. Hogyan élték ezt túl a halak? Van, aki egyszerűen csodával magyarázza a jelenséget, mások azt mondják, hogy az özönvíz előtt az óceán még nem volt sós, így ez a probléma nem állt fenn. Végül vannak, akik arra hivatkoznak, hogy az édesvízi halak egybegyűltek egy bizonyos területen, ahol csak édesvíz volt.
A nagy fehér cápaként ismert porcos halat, mely magyar neve ellenére nem cápaféle, a mai héberben ámlác (héberül עמלץ) névvel illetik. A Héber Nyelvi Akadémia szerint az elnevezés a Dávid király által írott Zsoltárok könyvéből ered, és nem más javasolta a szó ilyen formában történő használatát, mint Szeged nagyhírű neológ főrabbija, Lőw Immánuel (1854–1944). A tudós kutató, Izrael földjének állatairól és növényeiről, valamint azok héber és arámi nevéről írt könyvet.
Ezt olvassuk a 74. zsoltárban (74:14): „Te szétzúztad a leviátán fejeit, adod eledelül a pusztalakók népének”. Lőw javaslata egy hagyományos tóraértelemzési módszeren alapult. A Tóra szövegét különféle eljárásokkal lehet magyarázni, ezek egyike, amikor másként, más magánhangzókkal ellátva olvassuk a pontozás nélküli, vagyis csak mássalhangzókat tartalmazó szöveget. Így Lőw azt mondta: ne úgy olvasd, hogy leám leciim – לְעָם לְצִיִּים – hanem így: leámlácéj jám – לעמלצֵי-יָם – és úgy magyarázta, hogy ez a bizonyos tengeri „ámlác” egy hatalmas tengeri ragadozó.
Ennek az eredeti magyarázatnak köszönhetően az „ámlác” szó a Héber Nyelvi Akadémia elé került és a szakértők el is fogadták megfelelő szóként „cápa” értelemben. Így került egy magyarországi tudós rabbi nyelvi leleménye a mai héberbe. Az élő nyelvben „óriási ragadozó cápa”, vagyis nagy fehér cápa értelemben terjedt el a kifejezés.
Borítókép: Wikipédia