Gergely István, dr. Köves Slomó rabbi | Népszabadság| 2009. május 11.

A holokauszttagadás elleni jogszabály ugyanolyan abszurdnak tűnik, mint törvénnyel büntetni, ha valaki nem ismeri el, hogy lett volna Trianon, vagy hogy Amerikát felfedezték. Csakhogy a holokauszt tagadása nem csupán egy történelmi tény vitatása.

 

Aki ezt tagadja, az az európai demokráciák mai rendjét, a rendszeresen háborúkig fajuló
konfliktusok elkerülésére kialakított biztosítékokat tagadja. Letéve voksát a viszályok, a
konfliktusok és az öldöklés mellett. Auschwitz relativizálása, szerepének mint a mai európai demokratikus gondolkodás egyik alapjának a tagadása azt üzeni, hogy a tudomány és a technika vívmányai felhasználhatók emberek megalázására, legyilkolására valamilyen fontosnak vélt cél érdekében.A holokauszttagadás a mások elleni fellépés egyik első, szimbolikus lépése – gyűlöletre,
kirekesztésre, akár tettlegességre való felhívás. Így értelmezi ezt a mai demokratikus Európa, de így “dekódolják” a demokrácia ellenségei is. Nem véletlen, hogy a holokausztot tagadók minden esetben a gyűlöletbeszéddel, gyakran erőszakos tettekkel folytatják.

Mind ez idáig a gyűlöletbeszéd büntethetőségére tett javaslatok zátonyra futottak. Mégpedig azért, mert abból indultak ki, hogy a gyűlöletbeszéd az uszítás kategóriájába tartozik. Ugyanakkor a mai magyar jogalkalmazási gyakorlat szerint addig nem valósul meg az uszítás, amíg a szónok nem olyan helyzetben és azzal a céllal gyűlölködik, hogy hallgatósága azonnal tettleg lépjen fel. Pedig véleményünk szerint ezekben az esetekben is megvalósul egy bűncselekmény, amit a mai magyar igazságszolgáltatási gyakorlat nem büntet. Nevezetesen a Btk. 18. §-ában megfogalmazott bűncselekményre való előkészület. A Btk. ugyanis azt mondja ki, hogy “ha a törvény külön elrendeli”, akkor büntetendő az, aki “bűncselekmény elkövetése céljából az ehhez szükséges vagy ezt könnyítő feltételeket biztosítja…” És a Btk. a “közösség tagja elleni erőszak” (174/B § /3/) esetében is kimondja, hogy már az erre “irányuló előkészület”, vagyis e bűncselekmény elkövetését megkönnyítő feltételek biztosítása is büntetendő. Márpedig azzal, hogy
valaki etnikai, vallási vagy más kisebbségeket gyűlölettel, megvető jelzőkkel jellemez,
ideológiailag felkészíti hallgatóságát, és ezáltal biztosítja a könnyítő feltételeket a
tettleges bántalmazásokhoz. Egyrészt “érveket” szolgáltat azok számára, akik ezekre a
bűncselekményekre kaphatók, másrészt félelemben tartja a támadottakat, harmadrészt a gyűlölet mindennapi áradásával fásulttá teszi a közvéleményt, hogy az könnyebben elfogadja az újabb határokat átlépő szavakat, tetteket.Elég számba venni az elmúlt pár év eseményeit, hogy lássuk, miként készítette elő a “gyűlöletbeszéd” és a “gyűlölet-publikálás” a “gyűlölet-tettlegességet”. Ha valaki arról cikkezik, hogy a romák “genetikailag predesztináltak a bűnre”, “élősködők”, akkor lépésenként alakítja a hangulatot ahhoz, hogy a cigányokat először csak “erő felmutatásával” fenyegetni, majd fizikailag is bántalmazni lehessen. Azt üzeni eszmetársainak, hogy minden megengedett, hiszen csak a “bűn”, a “nemzet ellensége” ellen lépnek fel, csak “genetikailag alsóbbrendű lényeket” fenyegetnek és bántalmaznak.

A holokauszttagadás bűncselekménnyé nyilvánítása egy sokkal átfogóbb, eddig elmulasztott társadalmi kötelesség egyik eleme csupán. Nemcsak az lenne feladat, hogy a parlament törvényt hozzon erről, hanem az is, hogy a magyar társadalom egésze szembenézzen a holokauszttal. Hogy gondolkodásának meghatározó részéve tegye, mélyen átérezze, miért kell, hogy a holokauszt tanulsága egyik alapja legyen a mai demokráciának.

Félreértés ne essék! Nem gondoljuk, hogy a “holokauszttal való szembenézés” azt jelentené, hogy a meghurcolásban aktívan részt vevő vagy azt passzívan figyelő nemzedék leszármazottainak személyes bűntudattal kellene élniük. De úgy véljük, hogy a társadalomnak igenis végig kell gondolnia a holokauszthoz vezető történelmi és társadalmi folyamatokat, ki kellene beszélnie a hibás lépéseket. Mégpedig nem csupán és nem elsősorban a magyar zsidósággal szembeni morális kötelezettség miatt, hanem a saját egészséges jövője érdekében. A Biblia tanítása szerint “aki eltakarja bűntetteit, nem fog boldogulni” (Példabeszédek 28:13.). A megtérés nem a bűntudatban, hanem a jövőbeni változás lehetőségében rejlik.

Ha hibás döntéseinkről, elmulasztott lehetőségeinkről nem veszünk tudomást, akkor hozzászokunk ahhoz, hogy a dolgok rossz menetéért ne magunkban keressük a hibát, hanem mindig a másikat hibáztassuk, bűnbakot keressünk. Ez a magatartás pedig, sajnos, nagyon ismerős a hazai közéletben.

Valójában nekünk, zsidóknak is van miben önvizsgálatot tennünk. A holokauszt és az ahhoz vezető társadalmi folyamatok lehetséges tanulságairól ugyanis gyakorta mi sem veszünk tudomást. Úgy viselkedünk, mintha folytathatnánk ott, ahol a holokauszt előtt abbahagytuk.

Hogy mit értünk ezalatt? A közel 150 éves, dilemmákkal teli, zavaros identitástudatot, mely a zsidó magyarok önképét jellemzi.

A magyarországi zsidók közel ezer éve gyarapítják Pannónia földjét, mégis csak 140 évvel ezelőtt érték el, hogy több évtizedes politikai küzdelmet követően, a többi magyarhoz hasonlóan egyenlő jogokat nyerjenek. Csakhogy az egyenlőséget nem “ingyen” kaptuk, ugyanis az akkori magyar politika érdeke, elvárása az volt, hogy “ezért cserébe” a zsidóságunk kárára legyünk magyarok. Ennek az elvárásnak igyekezett megfelelni a magyar zsidóság nagy része. Előbb azzal, hogy zsidóból “mózeshitű magyarrá” lett, majd egy-két nemzedékkel később azzal, hogy a “mózeshitet” is elhagyta. A zsidó származású emberek nagy része úgy érezte, saját zsidóságának megvallása akadályt jelent az őszinte magyarrá válásban. Ez az érzés pedig sokakban még a vészkorszak után sem szűnt meg. Sőt, az új rend kecsegtető üzenete számos zsidót ringatott abba az illúzióba, hogy az önálló vallási és nemzeti identitás végleg a történelem süllyesztőjébe kerül. Sokan a
mai napig úgy érzik, tagadniuk kell zsidóságukat. Nem csak környezetük reakcióitól tartva, hanem sokkal inkább belső lelki konfliktusok miatt. Úgy érzik, minél inkább vállalja valaki a zsidóságát, annál kevésbé lehet magyar.

Pedig a holokauszt és az azt megelőző, az emancipációt az asszimilációhoz kötő politika
figyelmeztető jel kellene legyen a számunkra: nem lehet célunk identitásunk feladása. Az
Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) a “zsidó is magyar is” üzenetet közvetíti. Ugyanis meggyőződésünk, hogy a holokauszt kegyetlen élménye és szomorú emléke belénk kell, hogy vésse, nem zsidóságunk rovására vagyunk magyarok. Létünknek ez a két eleme nem egymás ellentéte, hanem egymással párhuzamosan építi identitásunkat. Zsidók vagyunk, mert fiai vagyunk egy több ezer éves vallás népének, mert nemzedékeink százait formálta a zsidó lét és Tan. És magyarok vagyunk, hiszen nemzedékek óta ezt az országot építjük és szolgáljuk, csakúgy, mint minden más
magyar. Mert büszkék vagyunk magyar-zsidó örökségünkre, és tudjuk, “hol lakott itt Vörösmarty Mihály”.

“Zsidó vagyok én, s az Egek Istenétől futok én” – mondja Babits bibliai Jónása, hogy azután egy cet hasában kelljen ráébrednie, hogy hiába próbál menekülni a ninivei küldetés elől. Feladatunk elől, magunk elől nem futhatunk el – “Nincs mód nem menni, ahova Te küldtél.”

A szerzők az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség tagjai