Az egykor szép reményekkel indult, mára kissé háttérbe szorult mesterséges nyelv erős zsidó gyökereiről olvashatnak összeállítást az Izraeli Nemzeti Könyvtár blogján.
A nyelv megalkotója, Eliezer Levi Zamenhof 1859-ben született az oroszországi Belosztokban, azaz a mai Lengyelországhoz tartozó Bialystokban. A város lakosságának kétharmada zsidó volt, a további egyharmadba lengyelek, ukránok, fehéroroszok, oroszok és németek tartoztak. Nem csoda tehát, hogy a Zamenhof család tagjai sok nyelven beszéltek. Mivel ők már szekularizált, világ életet életet éltek, otthonukban az orosz vált az elsődleges nyelvvé, de természetesen beszéltek jiddisül is, ami az Orosz Birodalomban élő zsidók 96 százalékának volt az anyanyelve.
Beszéltek továbbá lengyelül, mert a körülöttük élő nem zsidók többsége lengyel volt, németül, mert ez volt a tudomány és kultúra elsődleges nyelve, a gyerekek pedig angolul és franciául tanultak az iskolában. A család férfitagjai ezen kívül otthonosan mozogtak a vallási élethez nélkülözhetetlen héber és az arámi nyelvben is.
Eliezer apja, Markusz, rendszeresen vállalta a tóraolvasó szerepét a belosztoki nagy zsinagógában, majd – miután Varsóba költöztek – érdekes állami megbízatást vállalt el el: ő cenzorálta a héberül és jiddisül megjelenő könyveket és folyóiratokat.
A sűrűsödő pogromok következtében Eliezert fiatal korában magával ragadta a cionizmus eszméje és 1882-ben megnyitotta a Chovevéj Cion (Cion rajongói) szervezet varsói csoportját. Ott találkozott későbbi feleségével, Klara Silbernikkel. Később eltávolodott a mozgalomtól és az európai zsidók többségéhez hasonlóan úgy vélte, hogy van jövője a diaszpóra zsidóságának, amely oly sokat tesz hozzá az európai kultúra, gazdaság és társadalom fejlődéséhez.
A XIX. század végén ez az optimista, a fejlődés töretlen ívébe vetett hit jellemezte a zsidó közösségeket.
Sokan gondolták úgy, hogy az igazságos társadalmi berendezkedés és a nemzetek közötti béke megteremtésének egyik fontos eleme éppen a közös nyelv lehet. Ha mindenki könnyedén megérti majd egymást, bizonyára csökkennek az ellentétek és egyszerűbb lesz közös nevezőre jutni – vélték sokan, akik megpróbálkoztak a mesterséges nyelv megalkotásával.
A korban uralkodó romantikus nacionalizmus számára éppen a nemzeti nyelvek megerősítése vált az egyik legfontosabb céllá, nem kevésbé, mint az anyaföld vagy a nemzeti szuverenitás védelme.
A soknemzetiségű cári Oroszországban is gyakran a nyelvhasználat miatt törtek ki konfliktusok az egymás mellett élő népcsoportok között, akik azonban egyben egyetértettek: a zsidókat egyformán gyűlölték.
Nem véletlen tehát, hogy Zamenhof éppen egy közös, nemzetek felett álló nyelvben látta a problémák és benne az antiszemitizmus feloldásának lehetőségét. Eleinte még nagy orosz költővé szeretett volna válni, ám hamar felismerte, hogy zsidóként erre semmi esélye. Ezt követően a cionizmus és a megújuló héber nyelv felé fordult, majd a jiddis sztenderdizálását és megreformálását tervezte, amire azonban nem igazán volt érdeklődés.
Ekkor döntött úgy, hogy mesterséges nyelvet hoz létre. Első próbálkozásának jegyzeteit apja megtalálta és elégette. Ő azonban nem adta fel és fáradhatatlanul dolgozott tovább. Ennek első gyümölcse az 1887. július 26-án Varsóban kiadott La Unua Libro című, oroszul írt könyv lett, amelynek szerzőjeként „Doktoro Esperanto”-t jelölte meg. Ezzel utalt foglalkozására (szemorvos volt) és az új nyelvbe vetett reményére (espero) is.
Az eszperantó gerincét a latin nyelvek jelentették. Az eklektikus nyelv szókincse főleg újlatin (spanyol, francia, olasz, román), germán (angol, német) és szláv (lengyel, orosz) nyelvekből származik. Zamenhof nem szavakat, hanem szóelemeket (morfémákat) vett át, és ezek kombinálásával biztosította a szókincs fejlődését.
Célja az volt, hogy a szavak egyaránt könnyen felismerhetők legyenek az újlatin, a germán és a szláv nyelvet beszélők számára is, így elsajátításakor minden nemzet fiai egyenlő esélyhez jussanak és a nyelv megőrizze semleges jellegét. Mindezek miatt az eszperantó igen könnyen elsajátítható. A felmérések szerint 150 óra tanulással elérhető az alapszintű nyelvtudás. Az angol estén 1500, a német esetén 2000 óra szükséges ehhez.
Zamenhof vallásos fanatizmussal fogott a nyelv felépítéséhet és elterjesztéséhez. Zsidó szempontból olyan fontosnak érezte küldetését, hogy az eszperantó konferenciákon való részvételt a jeruzsálemi Szentélyhez való zarándoklathoz hasonlította. Mindezek után nem meglepő, hogy az új nyelv elsősorban a cári Oroszországban élő zsidók között vált először népszerűvé. Ez a jellegzetessége napjainkig kitart, mert a felmérések szerint a mai eszperantisták negyede zsidó.
Zamenhof 1904-ben született lánya, Lidia segítségével váratlan helyről kapott segítséget az új nyelv. Lidia ugyanis ősei hitét a Baha’i vallásra cserélte, amely egy Perzsiában alapított, univerzalista, egyistenhívő vallás és eleinte sok zsidó követőt tudhatott maga mögött. A baha’iok egyik legfontosabb célja az emberiség egyesítése, így a kezdetektől fogva szimpatizáltak a nagy, közös nyelv eszméjével. A vallásalapító fia és utódja, ‘Abd al-Baha arra biztatta híveit, hogy tanuljanak meg eszperantóul.
Az első világháború kitörése nagyon megviselte Zamenhofot, aki pacifista törekvéseinek kudarcát látta benne. 1917-ben elhunyt, a varsó zsidó temetőben helyezték végső nyugalomra, sírja ma is áll. Az utca nevét, ahol szülőháza állt, Zamenhofra változtatták a tiszteletére.
A két világháború között a nyelv ismét felvirágzott, a felívelés 1939-ben szakadt meg újra. Lengyelország lerohanásakor megsemmisült Zamenhofék otthona és benne a legfontosabb eszperantó archívum. A család hamarosan a varsói gettóban találta magát. Eliezer fiát, Adamot a németek bebörtönözték és megölték, két lányát pedig Treblinkában pusztították el.
A nácik az eszperantót a zsidó világösszeesküvés egyik eszközének tartották és betiltották. A Szovjetunióban eleinte nagy népszerűségnek örvendett mint a világ proletárjainak egyesítője, ám Sztálin már a nyugati kozmopolitizmus ügynökeként tekintett rá és szintén betiltotta. Művelői közül sokakat börtönbe vetett és kivégeztetett.
A nyelv azonban tovább élt és egyre csak terjeszkedett – egészen az angol térhódításáig. Napjainkban mintegy kétmillióra teszik a nyelvet ismerők számát, azonban azok, akik folyékonyan beszélik, talán tízezren vannak. Kis számban olyan embereket is találunk, akik anyanyelvként sajátították el az eszperantót szüleiktől.
Zamenhof örökségét Izraelben is őrzik. 2007-ben arany, ezüst és bronz emlékérmeket adtak ki a La Unua Libro kiadásának 120. évfordulójára, amelyen egy tórai idézet (1Mózes 11:1) is olvasható: „És volt az egész föld egy nyelvű és egyforma beszédű”. Az eredeti héber mellett ott áll az eszperanto fordítás is:
„Unu lingvo kaj unu parolmaniero”.
Nyitókép: Wikipédia