Az alábbiakban a brazíliai Sao Paulo-ban élő Lisette (Lea) Sayeg története olvasható, aki 2010-ben mesélte el, milyen csodálatos módon épült fel fia a lubavicsi Rebbe áldásának köszönhetően.
Solly fiam 1986-ban betegedett meg. Már több mint egy hónapja nem érezte jól magát. Többi helyi orvosnál jártam vele, de egyikük sem fedezett fel semmi különöset. Édesanyám tanácsára – aki azt érezte, hogy valami komoly baj lehet – folytattuk a vizsgálatokat. Először vérszegénységet állapítottak meg, ezért Solly vitaminokat kapott, de állapota nem javult, továbbra is álmatag és kedvetlen volt. Ezt követően egy újabb vérvizsgálat következett, melyből kiderült: a fiam leukémiás.
A férjemmel természetesen nem is tudtuk, hogy mihez fogjunk. Ismerőseink azt tanácsolták, hogy az Egyesült Államokban kezeltessük Sollyt, mert ott jobb az ellátás, mint Brazíliában. Két nappal később már New Yorkban voltunk, a neves Memorial Sloan-Kettering kórházban, ahol egy brazil leukémia-specialista doktornő kezdte meg fiunk kezelését. Közölte velünk, hogy a leukémia legrosszabb típusával állunk szemben, és haladéktalanul el kell kezdeni a kemoterápiát.
Sajnos a kezelés hatástalan volt. Az orvosok feladták a küzdelmet, és azt tanácsolták, térjünk haza. Amikor ezt meghallottam, sírni kezdtem. Hogyan lehetséges, hogy a világ legjobb rákkórházában, napi több ezer dolláros kezelés mellett sem javul Solly állapota? Amikor feltettem magamnak ezt a kérdést, rádöbbentem valamire: eddig orvosoktól és gyógyszerektől vártuk a gyógyulást, nem pedig Istentől. A kórházat rendszeresen látogatta néhány lubavicsi jesiva tanuló, az ő tanácsukra levelet írtunk a Rebbének. Hamarosan válasz érkezett, melyben egy szó állt: bitáchon, azaz bízzuk magunkat az Örökkévalóra. Aznap fogadalmat tettem: ezentúl több Tórát tanulok, több előadásra járok, erősebben bízom Istenben. Azt éreztem, hogy a Teremtővel való kapcsolatom máris szorosabbá vált.
Nem sokkal később az egyik jesiva tanulónak feltűnt, hogy nincs zsidó nevem. Írtam ez ügyben a Rebbének, aki a Lea nevet javasolta számomra, illetve ajánlotta, hogy fiam zsidó nevéhez illesszük hozzá az életet jelentő Chájim nevet. Solly zsidó neve ezek után Chájim Slomó lett. A bócher azt is elmondta, hogy mi lehet a fiam betegségének spirituális üzenete. A probléma a vérével van, ami a test életerejét adja. Úgy tűnik, a teste nem fér meg a vérével, mert nem kóser ételeket fogyaszt. Ekkor jutott eszembe, hogy nem sokkal, mielőtt Solly megbetegedett, arra kért, hogy ezentúl csak kósert együnk. A Sao Paulo-i chábád óvodába járattuk, biztosan onnan merítette az ötletet. Én azonban visszautasítottam a kérését.
Ismét írtam a Rebbének, elmeséltem, hogy magunkra vállaltuk a parancsolatok megtartását és könyörögtem, hogy áldja meg a fiunkat. Ez alkalommal a Rebbe nem válaszolt, Solly állapota azonban hirtelen jobbra fordult. Az orvos értetlenkedve közölte: „Szinte lehetetlen dolog történik. A vérvizsgálat szerint a rák kezd visszahúzódni.” Hálálkodásomra így felelt: „Nem engem illet a köszönet, hanem Istent. Harminc éve vagyok a pályán, de még sohasem láttam ehhez hasonlót. Csak annyit mondhatok, csoda történt.”
Amikor Sollyt kiengedték a kórházból, figyelmezettek, hogy a rák kiújulhat. A legjobb az lenne, ha csontvelő-átültetést végeznének. A férjem alkalmas donor lehetne. Az orvosunk azonban hezitált, mert tartott tőle, hogy a fiam legyengült szervezete nem bírná ki a beavatkozást. Ismét a Rebbéhez fordultam tanácsért. Azt írta, hogy kérjük ki még két szakértő orvos véleményét, majd kövessük a többségi álláspontot. Megtaláltuk a terület két legnevesebb szaktekintélyét, egy bostoni és egy seattle-i zsidó orvost. Mindketten azt mondták, hogy a csontvelő-átültetés elengedhetetlen, és már rég el kellett volna végezni. Ezután visszatértünk a kórházba és megkérdeztük az orvosunkat: Ha az ön fia lenne ebben az állapotban, mit tenne? „Nem végezném el az átültetést, túl nagy a kockázat.” – válaszolta.
Megírtam a Rebbének, hogy bár ketten a beavatkozás mellett foglaltak állást, a saját orvosunk, aki kilenc hónapon keresztül kezelte Sollyt, túl veszélyesnek ítéli azt, és ellenzi. A Rebbe válaszában továbbra is a többségi vélemény követését ajánlotta, ezért kértük, végezzék el az átültetést.
Az operáció rendben lezajlott, és a fiunk szépen erősödött. Miután elhagytuk a kórházat, hirtelen magas láza lett. Ekkor ismét a Rebbe segítségét kértem, aki megáldott „mindenben, amin keresztülmegyünk.”
Solly hamarosan felépült, és egy év után visszatérhettünk Sao Paulo-ba. Fogadalmamhoz híven férjemmel együtt elkezdtünk Tórát tanulni a közeli Chábád-központban. Gyermekeinket is mind Chábád intézményekbe írattuk, és vallásos családként kezdtünk élni. Hamarosan pedig Solly, azaz Chájim Slomó bár-micváját ünnepeltük a zsinagógában.
Ma a gyermekeim házasok, unokákkal ajándékoztak meg és mindannyian a Tóra szellemében élnek.
Természetesen köszönetet akartam mondani a Rebbének, ezért elutaztam hozzá. Szokása volt vasárnaponként egydollárosokat adni az elé járulóknak. Amikor rám került a sor, ezt mondtam: „Köszönetet szeretnék mondani a gyönyörű áldásért, melyet a fiamnak adott, aki csodálatos módon teljesen felgyógyult.” A Rebbe így felelt: „Köszönöm szépen. Adja az Örökkévaló, hogy a fiad soha többé ne szoruljon csodákra. Legyen egészséges a természet törvényei szerint.”
Ezután minden évben ellátogattunk a Rebbéhez. Szerettük volna, ha tudja, hogy milyen jóra fordult minden és mennyire boldogok vagyunk.
Forrás: COL