DÁVID ZSOLTÁRAI
Dávid zsoltárai (3)
Lázadás Isten és felkentje ellen
„Miért háborognak a népek, és a nemzetek miért kovácsolnak hiú terveket? A föld királyai felkelnek, a fejedelmek összeesküsznek az isten és fölkentje ellen. » Törjük össze bilincseiket; tépjük szét rabláncaikat« (mondják, de) aki az égben lakik kineveti őket, az Örökkévaló gúnyolódik rajtuk. Majd így szól hozzájuk haragjában; izzó dühében megrémíti őket. Én kentem fel királyomat, Cionon, szent hegyemen. Elmondom nektek mit szólt azt Örökkévaló: » A fiam vagy, ma adtam neked életet. Kérd tőlem, és örökbe adom neked a népeket; birtokul a földkerekséget. Vasvesszővel töröd össze őket; szétzúzod, mint cserépedényt! «Ezért ti királyok térjetek észhez, okuljatok ti bírái a földnek. Félelemmel szolgáljátok az Örökkévalót és reszketve vigadjatok. Hódoljatok a fiúnak, hogy meg ne haragudjék, és utat ne tévesszetek, mert hamar fellángol haragja, (de) boldog aki oltalmát keresi”. (Zsoltárok 2:1–12.)
Már itt, a második fejezetben, vannak olyan homályos és nehezen értelmezhető képek és kifejezések, amelyek a leghomályosabb prófétai szövegben is csak alig-alig fordulnak elő. A fejezet egyes kifejezéseit minden fordítás másképp adja vissza, és a változatoknak nemcsak nyelvészeti jelentősége van, hanem azok a zsidó-keresztény hitvita szerves részét alkotják. Mi itt a zsidó fordításokhoz ragaszkodunk, amelyek a hagyományos exegetika alapján magyarázzák a zsoltárt, annak hátterét és jelentőségét.
Ennek két fő vonulata van, melyeket Rási, minden idők legnagyobb kommentátora,
Az egyik: Bölcseink az egész zsoltárt a messiási időkre vonatkoztatják: a felkent király maga a Megváltó, a Messiás, aki ellen a népek felkelnek, fellázadnak és háborút vezetnek ellene. Azt az idők végén zajló apokaliptikus háborút, amit a zsidó hagyomány, bizonyos prófétai versek alapján, Góg és Magóg háborújának hív.
Kettő – ami Rási szerint inkább fedi a szöveg egyszerű értelmezését, Dávid királlyá avatásával hozza kapcsolatba a „népek”, konkrétan a filiszteusok mozgolódását. Ezek azonnal mozgósítottak, hogy megakadályozzák azt a nekik nem kedvező eseményt, hogy Izraelben egy erős központi hatalom létesüljön. Rási idéz Sámuel könyvéből, ahol a háború – és kimenetele – egyértelműen le van írva: „Amikor meghallották a filiszteusok, hogy Dávidot Izrael királyává kenték, fölvonultak ellen…” (2Sámuel 5:17.). Ekkor Dávid két ízben is megverte a filiszteusokat, akik ezután már nem képeztek katonai veszélyt Izrael számára sem Dávid, sem fia, Salamon idejében.
Ámosz Cháchám, aki a Dáát Mikrá sorozatban magyarázta a Zsoltárok könyvét, feltételezi, hogy a fejezet bármelyik háborúra vonatkozhat, amit egy Dávid házbeli király vívott ellenségeivel, mivel minden zsidó királyt a szent olajjal kentek fel (Semen hámischá), és így mindannyiuk Isten felkentjének számított (héberül Másiách Hásém). Ebből fejlődött ki, később, a Másiách, a Felkent, a Messiás fogalma.
Eszerint tehát a fejezet nem feltétlenül egy konkrét háborúról beszél. E fejezetet nyilvánosan elmondhatták, felolvashatták minden zsidó háború előtt, amikor a harcra kész katonák morálját akarták emelni. Ámosz Cháchám logikusan azt is hozzáteszi, hogy „minden háború, amit a népek vívnak Izrael ellen, az tulajdonképpen lázadás Izrael Istene ellen, aki kiválasztotta Izraelt népének, és Dávid Házát választotta Izrael uralkodójának”.
Az apa-fiú-kapcsolat…
A fentiek alapján érthetjük meg azokat a furcsa kifejezéseket, amelyekkel itt találkozunk, mint például „fiam vagy, ma adtam neked életet”, vagy „Hódoljatok a fiúnak, hogy meg ne haragudjék…”
A zsidó exegetika szerint ez Izrael királyára vonatkozik, aki felavatása napján – amikor felkenik királynak – mintegy Isten fiának számít. Rási ezt úgy értelmezi, hogy mivel a felkent király képviseli a népet Isten előtt és mivel a zsidó népet Isten – szimbolikusan – „elsőszülött fiának” nevezi (2Mózes 4:22.), így az őt megszemélyesítő király mintegy Isten fiának, vagyis kedveltjének, számit. Rási hozzáteszi, hogy ezt Nátán, Gád és Sámuel próféták mondták Dávidnak, aki itt Isten szavait idézi. Ibn Ezra szerint Dávid szavaiból az derül ki hogy Isten őt fiának titulálja, aki úgy tiszteli őt, ahogy egy fiú tiszteli apját. S mivel az apa az aki vagyonát, birtokát, fiára örökíti, ezért mondja neki itt Isten, csak kérjen, és örökbe adja neki a népeket.
Mivel a dolog érzékeny idegeket borzol – amint azt a továbbiakban látni fogjuk – a hagyományos kommentátorok ugyancsak szőrmentén foglalkoznak az itteni apa-fiú kapcsolattal. Rási hangsúlyozza, hogy „találkoztunk Izrael királyainál olyanokkal, akik olyan kedvesek voltak Isten szemében, hogy Isten fiának neveztettek, mint Salamon, akire mondja az Írás, hogy „Ő a fiam lesz és én atyja leszek, és örökre megszilárdítom trónját Izraelben” (1Krónikák 22:10.).
Másutt az Írásban Dávid Istent atyjának és szabadító szirtjének nevezi (Zsoltárok 89:27.).
…és a keresztény exegetika
Szemben az említett zsidó felfogással, már az első keresztények kihasználták a Biblia ezen félremagyarázható verseit, hogy abban igazolást véljenek látni a nazareti megváltó voltára. Így a zsoltárok némely versét, valamint Jesájá próféta egyes kitételeit Jézusra vonatkoztatták, és ezzel kezdetét vette egy áldatlan és vég nélküli hitvita, amelynek során – főleg a középkorban – mindig az üldözött zsidók húzták a rövidebbet.
Ámosz Cháchám szerint a keresztény felfogás alapja az a – második templom idején keletkezett – tévhit, amely a messiási idők várt-remélt történéseit a jelenkorra vetítette, mintha azok itt és most már valósággá váltak volna. Ha a várva-várt Messiás már itt van – valahol, a közelben – nem kell más, csak egy személy, aki felvállalja a tisztséget.
Dávid Kimchi – Rádák – egyike azon hagyományos kommentátoroknak, akik felvették a kesztyűt és a zsoltárokhoz írt kommentárjukban vitába szállnak a keresztény exegetikával, és saját fegyverükkel – az Írásversek értelmezésével bizonyítják, hogy a zsoltárköltő előtt nem Jézus példája lebegett, amikor a zsoltárokat, és benne a félreérthető kifejezéseket leírta.
„Ez a ló Reuvén fia?”
Itt Kimchi, egy meglehetősen drasztikus példával illusztrálja a keresztény exegetika tévedését, amikor a „fiú” alatt Jézust értik: „Nem lehet egy hús-vér emberre azt mondani hogy Isten fia, mivel apa és fia csak egy fajtájú lehet; ahogy nem lehet azt sem mondani hogy » ez a ló Reuvén fia« …”. Majd azt is hozzáteszi, hogy „az Istenség egy és oszthatatlan, nem osztódik és nem szaporodik…”. Kommentárja végén Kimchi azt tanácsolja olvasóinak, ezt válaszolják keresztény vitapartnerüknek, és tegyenek hozzá értelmük és belátásuk szerint „És ha megkérdezik, mi tehát a vers értelme – mondd nekik hogy az vagy Dávidra, vagy az eljövendő Messiásra értendő”.
A fejezet utolsó mondata („Hódoljatok a fiúnak, hogy meg ne haragudjék”) is sok gondot okozott a fordítóknak és nemkülönben a kommentátoroknak, akik – eltekintve a szándékos félremagyarázástól – nem tudtak mit kezdeni a „bár” kifejezéssel, ami arameusul fiút (is) jelent, de ezenkívül még sok mást is. Ha fiúnak fordítjuk – ahogy tettük – ezúttal igénybe véve a régi IMIT fordítást, akkor értelme azonos a fentivel: hódoljatok a királynak, akit Isten fiává fogadott.
Van aki a bár alatt tisztaságot ért – az Artscroll angol fordítása „Yearn for purity” – ez alatt azt lehet érteni, hogy a zsidóknál nincs fizikai értelemben vett istenkép amit csókolgatni lehetne, és ezért csak a tisztaságnak lehet hódolni, vagyis a Szellemi Lénynek, akit nem jelképez semmilyen alak, faragott kép, vagy bálvány.
Ibn Ezra konkrét szokásként említi, hogy a király kezét szokták csókolni hódolatból, „ahogy ez a mai napig is divat Indiában”.
Bölcseink a talmudban leszögezték, hogy az első két fejezet a Zsoltárok bevezetője, de különben szembeötlő tény, hogy majdnem minden fejezet teljesen önálló, és nincs értelmi kapcsolatban az előtte vagy utána következővel.
Naftali Kraus
Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 6. szám – 2014. augusztus 5.