Dávid zsoltárai

A magányos király

„Az Örökkévaló – mindenkinek aki őt tiszteli – megmutatja a választandó utat. Élete boldog lesz és utódai öröklik a földet. Közel van az Örökkévaló az istenfélőhöz és szövetségét megismerteti velük. Szemem állandóan az Örökkévalón csügg, mert Ő szabadítja ki lábamat a csapdából. Fordulj felém és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok. Enyhítsd szívem szorongását; szorult helyzetemből szabadíts ki. Lásd meg nyomorúságomat és gyötrődésemet és bocsásd meg minden vétkemet. Nézd csak mennyi ellenségem van, gyűlölnek kegyetlen gyűlölettel. Tartsd meg életemet, ments meg, ne szégyenüljek meg, mert Hozzád menekültem. Feddhetetlen becsület őrizzen meg engem, mert Benned reménykedem. Szabadítsd ki, ó Isten, Izraelt, minden nyomorúságából!” (Zsoltárok 25:12-22.)

(folytatás a 31. számból)

A zsoltár második felében sok az ismétlés, amivel a dalnok a probléma akutságát hangsúlyozza. Amit a Psát alapján úgy fordítottunk, hogy „közel van az Örökkévaló az istenfélőhöz” – az szó szerint úgy fordítandó, hogy „Isten [elárulja] titkát, azoknak akik őt félik” és a titok szó (szod) többértelműsége itt is nyilvánvaló, mint a Bibliában több helyütt.
A kommentátorok – pláne a Midrás – eszerint értelmezik a verset mondván, hogy ha az ember meg akarja ismerni Isten útjait – akkor Ő elárulja neki a titkot – ha a kérdező istenfélő. Így kérte Mózes: „Uram, ismertesd meg velem útjaidat”, mire az Örökkévaló ismertette vele a 13 tulajdonságát, amit aztán Mózes imájában ki is használt, amikor jött könyörögni, hogy Isten ne pusztítsa el a vétkes népet (előbb az aranyborjú, majd a kémek esetében). Az egyik próféta közli velünk, hogy „Az én uram, az Örökkévaló, semmit nem tesz addig, amíg titkát el nem árulja szolgáinak, a prófétáknak” (Ámosz 3:7.). Azonban, ha nem akarunk ilyen messzire menni, ott van Ábrahám ősapánk (akiben a környező népek a prófétát látták), és akivel kapcsolatban Isten azt mondja: „Hát eltitkolom Ábrahám előtt amit tenni szándékozom [Szodoma elpusztításával kapcsolatban]?” (1Mózes 18:17.)
Dávid „magányos és nyomorult”-nak mondja magát, és mint ilyen, kéri Isten segítségét.
Kimchi szerint így mondta Dávid: Annak ellenére, hogy király vagyok és van sok katonám – mégis magányosnak és esendőnek érzem magam, mivel senkiben és semmiben nem bízom – csak Benned Istenem. Kimchi hozzáteszi, hogy a nyomorult (szegény) itt alázatost, megalázkodót jelent.
A Midrás megkontrázza a szó szerinti értelmezést: hát magányos, illetve szegény volt Dávid? – kérdi. Hiszen ő volt a hetedik gyerek a családban?! (1Krónikák 2:15.) és maga tanúsította, hogy sok értéket, aranyat, ezüstöt halmozott fel a Szentély építésére. A magyarázat az, hogy mivel ő képviseli – imájában – az egész népet, tehát ez olyan, mintha egyedül állna a vártán az egész néppel szemben, míg a „szegény” Istennel szemben értendő.
Persze lehet egy nagy király magányos a szó szoros értelmében is – ha állandóan pártütéstől tart, ha hadvezérében sem bízik, ha saját fiai közül is támadnak ellenségei. Dávidot a rossz lelkiismeret is gyötörhette: a Bát-Seva affér a nép száján forgott (erről a Talmud több helyütt tanúskodik) és a fölösleges népszámlálás miatt kapott büntetés – ami a nép széles rétegeit sújtotta – nem öregbítette Dávid népszerűségét. Lehet, hogy mindennek távoli visszhangját halljuk ki ebből a zsoltárból.
Csak a zsoltár utolsó mondata vált át többes számra és teszi azt alkalmassá, hogy a közösség imájává váljon.

* * *

„Dávidnak! Uram, ítélj meg engem [és szolgáltass igazságot], mivel feddhetetlenül éltem; az Örökkévalóban bíztam ingadozás nélkül… Ne ragadd el lelkemet a vétkesekkel, életemet a vérontókkal egyetemben; akiknek a keze tele van gyalázattal és a jobbjuk megvesztegetéssel. Hiszen én feddhetetlenül élek, válts meg és könyörülj rajtam. Lábam biztos talajon áll, áldom az Örökkévalót a gyülekezetben” (Zsoltárok 26:1., 9–12.).

Nagyon nehéz, szinte lehetetlen bármilyen közös nevezőt, illetve logikus sorrendet találni a zsoltárversek egymást követő folyamában. Az exegéták – legyenek azok szigorúan hagyományhűek vagy szuper-modernek, nem is nagyon próbálkoznak ezzel. Beérik azzal, hogy megszámolják, hányszor fordul elő Dávid neve – ilyen vagy olyan formában – a zsoltár bevezetőjében; számba veszik az egyéb kimutatható jellegzetességeket, paramétereket – de ennyi az egész. Mintha a zsoltárok könyve egy találomra összeállított dalok, imák, siralmak gyűjteménye lenne.
Első látásra úgy tűnhet, hogy a könyörgő Isten segítségét kéri a rosszak, gonoszok ellen, akik üldözik őt és romlását takarják. Nem tudjuk kire céloz itt a költő, ki üldöz kit. Ámosz Cháchám felvet egy további lehetőséget is: nem feltétlenül szükséges, hogy valakik üldözzenek valakit. Lehet, hogy itt arról van szó, hogy az esdeklő kéri Istent, legyen segítségére abban, hogy megőrizze intaktságát; járja a jók útját és tiszta szívvel imádhassa az Örökkévalót.
Mások az „ítélj meg engem” (szó szerint bírálj el, illetve szolgáltass igazságot) kifejezésben azt látják, hogy az üldözött bosszúra szólítja fel Istent: mivel én istenfélő, rendes ember vagyok – kérlek Istenem ne hagyd, hogy igaztalanul bánjanak velem, üldözzenek, hanem védj meg és bosszuld meg azt a sok rosszat, amit ellenségeim tesznek velem.
Mint már nem egyszer volt alkalmunk ezt mondani: ha ezt a zsoltárt Dávid írta, akkor nem kell sokat keresgélni kire vonatkozik, mert Dávid aztán nem szűkölködött ellenségekben.
Rási itt – a Midrás nyomán – ellentétet vél felfedezni az itt mondottak és aközött, ami a 143. zsoltárban mondatik: „Ne szállj perbe szolgáddal”. Válasza szerint Dávid azt mondta volna Istennek: Ítélj meg engem akkor, amikor a rosszak felett ítélkezel – mert velük összehasonlítva én igaz ember (cádik) vagyok, de ne szállj velem perbe, amikor az igazakat bírálod.
(folytatása következik)

Részlet egy hamarosan megjelenő könyvből
Naftali Kraus