A talán legeredetibb, legsokoldalúbb legendás rockművész halála után több izraeli, illetve amerikai zsidó lap is annak járt utána, mi vonzotta egy időben az énekest a zsidó kultúrához, azon belül is a kabbalához.
A múlt vasárnap elhunyt David Bowie a rockzene legkreatívabb átváltozóművésze volt, játszott a műfajokkal, nemekkel, identitásokkal, a popkultúra egész generációit inspirálta kivételes tehetségével. A magáról sokáig egyfajta „földönkívüli” imázst teremtő művészről azonban kevesen tudják, hogy egy időben erősen foglalkoztatta a zsidó misztika, a kabbala, jóval mélyebben, mint később Madonnát és más popsztárokat.
Soha nem bizonyított városi legendák szerint Bowie, azaz David Robert Jones édesanyja, az ír Peggy Burns zsidó származású volt, ám saját nyilatkozatai szerint szülei soha nem jártak templomba, nem voltak vallásosak. Mindig is kívülállónak érezte magát, és nyugati zsidó rajongói egy része ezt a kívülállást nagyon is ismerősnek érezte, és Bowie-t példaképének tekintette. A kabbala iránt már húszas éveiben elkezdett érdeklődni, és egyes források szerint azon viccelődött, hogy összehoz egy zsidó zenészekből álló válogatottat, egy „Jew Wave Supergroup”-ot, olyan kortársaival, mint Iggy Pop, Philip Glass, John Zorn, Lou Reed vagy Leonard Cohen. A csapat soha nem állt fel, ám Bowie kétségtelenül tanulmányozni kezdte a kabbalát, ezt a rejtett igazságokat kutató misztikus zsidó tant, sok évvel a New Age felbukkanása előtt.
Ennek legékesebb példája a Station to Station c. 1976-os album címadó dala, amelyben Bowie azt énekli: „Itt vagyunk, egy mágikus mozdulat a ketertől a malkutig.” E kifejezések (keter: korona, malkut: királyság) két elemet jelentenek a kabbalisztikus Élet Fájának tíz eleméből, és a belső lemezborítón is az látszik, ahogy az énekes megrajzolja az Élet Fáját. A The Forward című amerikai lap szerzője, Seth Rogovoy 2013-as cikkében azt írja, a dalszöveg „a végtelenség isteni megnyilvánulására utal: a keter az isteni akarat, a tiszta fény, a malkut pedig annak a fénynek az isteni tartálya.”
Az album felvételein ugyan Bowie sokszor kokain befolyása alatt állt, és később is azt nyilatkozta, hogy a mű „egy teljesen más személy” alkotása, ám ez nem hitelteleníti érdeklődését, hiszen egész életművére igaz, hogy ő szinte albumonként „egy teljesen más személy” volt. „Zsidó” időszaka fontos állomást jelentett a tibeti buddhizmustól a keresztény miszticizmusig vezető hosszú utazása során.
Az igazsághoz tartozik, hogy Bowie-nak a hetvenes években, főként berlini évei alatt volt egy „nácinak” mondott rövid időszaka is, ez azonban soha nem jelentette rasszista vagy antiszemita ideológiák befogadását, hanem merő külsőségeket, kizárólag flegma polgárpukkasztást (így volt ezzel az épp az ő hatására is létrejött punkmozgalom). Volt, aki látta őt Londonban náci karlendítéssel köszönni, és a Playboynak adott interjújában úgy fogalmazott, hogy „Adolf Hitler volt az egyik első rocksztár”, meg hogy „Nagy-Britannia profitálna egy fasiszta vezetőből.” Sokan úgy értelmezték egyik szerepét, a Vékony Fehér Herceget, mint „az érzelemmentes ária szuperember” megjelenítését, ám természetesen ez is csak szerep volt. Bowie szenvtelen, felfoghatatlanul sokrétű művészi álcáinak egyike. Rövid életű zenekarának, a Tin Machine-nek a legismertebb dala, az Under the God élénk tiltakozás volt a skinhead-kultúra ellen.
A korabeli felvételeken is látszik ugyanakkor, mennyire boldog volt David Bowie, amikor gépe 1996-ban leszállt a Tel-Aviv-i repülőtéren, és élete egyik legjobb koncertjét adta a Hayarkon Parkban. Akkor jött ki lemeze, az Outside, és nyilatkozataiban Bowie nem győzte hangsúlyozni, milyen régóta szeretett volna már Izraelben fellépni.
Munkatársunktól
Fotó: wikipedia