Anya és fia túlélte a holokausztot, de elvesztették egymást. Aztán véletlenül egy buszon utaztak.
1951 júliusa különösen forró volt. Úgy döntöttem, gyaloglás helyett buszra szállok Tel-Avivban, a Gordon és a Ben Jehuda utca kereszteződésénél. A busz zsúfolásig megtelt, nem volt szabad ülőhely. Egy jemeni nő mellé szorultam, aki élő csirkét vitt szatyrában. Az utasok beszélgettek, vitáztak, politizáltak, ahogyan az Izraelben idegenek között is megszokott.
Az egyik megállóban sokan leszálltak. Megpillantottam egy megüresedett ülést, és gyorsan leültem. A következő megállóban felszállt egy idős hölgy, és jegyet akart vásárolni a vezetőtől. Ám hirtelen felsikoltott: „Mojsele, Mojsele, mein Kind (gyermekem)!” A vezető hirtelen a fékre lépett és felkiáltott: „Mama, Mama, tényleg te vagy az?”
Mindketten lengyelországi holokauszt túlélők voltak, és mindketten azt hitték a másikról, hogy meghalt.
A vezető felpattant üléséből, átölelte halottnak hitt anyját, és csak zokogtak. Az utasok közül sokan tapsoltak, mások könnyeikkel küszködtek. Valaki leszállt, és megállított egy másik buszt. Arra kérte annak vezetőjét, szóljon be a társaság központjába, hogy küldjenek egy másik sofőrt.
Senki sem hagyta el a félreállt buszt. Fél órába telt, mire a másik vezető megérkezett. Ekkor néhány utas felállt, és átadta a helyet a sofőrnek és édesanyjának, akik még mindig szorosan ölelték egymást. Egy kis idő múlva leszálltak a buszról és útjukra indultak. A jiddisül beszélő utasok még utánuk kiáltották: „Mázel tov! Cu gezund! Á szách náchesz! – Sok szerencsét! Egészséget! Sok boldogságot!”
Nem tudom hova mentek. Talán a sofőr lakására, hogy bemutathassa feleségét és gyermekét.
Minden utas a látottak hatása alá került. Sokáig sírtunk még együtt.
Forrás: TOI