Chászid elbeszélés – Cemách Cedek

A chábád chászidok a dinasztia harmadik rebbéjére emlékeznek halálának 125. évfordulója alkalmából

A chaszidizmus egyik oroszországi hajtásának hívei, a chábád mozgalom tagjai – amelynek neve a „chochmá”, „biná”, „dáát”: „bölcsesség”, „értelem”, „tudás” szavak kezdőbetűiből tevődik össze) – harcos, energikus, félelmet nem ismerő élcsapat. A lubavicsi rebbedinasztia köré csoportosuló chászidok mindig is harcos egységet képeztek, s mind a cári, mind pedig a bolsevik Oroszországban – gyakran konspiratív módon – népőrző-népnevelő tevékenységet fejtettek ki. A chászid hagyomány szerint – amelyet egyébként bizonyítható tények támasztanak alá – nem akadt olyan chábád rebbe, aki hosszabb-rövidebb időt börtönben ne töltött volna a cári, később a kommunista Oroszországban. Az egyetlen kivétel, akit „mindöszsze” házi őrizetbe helyeztek, a dinasztia harmadik tagja, Menáchém Schneurson, akire az idén 125 éves halálozási évfordulója alkalmából emlékeznek világszerte a chábád chászidok.

Rabbi Menáchém Schneurson, akit a chászid világban leghíresebb könyve, egyhalachikus responsum után Cemách Cedekként (= „Igaz hajtás”) ismernek, hároméves korában árvaságra jutott, és attól fogva nagyapjánál, a híres ljadi Snéur Zálmánnál, a chábád megalapítójánál nevelkedett. Gyorsan kitűnt tehetségével és vasszorgalmával. Tizenkét éves korában már vallásfilozófiai tanulmányokat írt, és gyakran ő válaszolt a halachikus kérdésekre, melyeket a kor tekintélyes rabbijai nagyapjához intéztek. Tizennégy éves korában megnősült, utána tovább tanult, és a nagyapja által rá bízott közügyekkel foglalkozott.

Miután apósa, a második chábád rebbe – aki egyben nagybátyja is volt – elhunyt, a hívők őt választották rebbének. Attól fogva, hogy hosszas kérlelésre ráállt – azzal a kikötéssel, hogy a hívek nem fogják anyagi és más egyéni ügyeikkel zaklatni –, minden erejét és idejét a köznek szentelte.

Nos, tennivaló volt éppen elég. Ekkor folyt Oroszországban a zsidó gyerekek erőszakos besorozása. Minden zsidólakta településen megszabták, hány sorkatonát kell kiállítani, s ahol ezt nem teljesítették, onnan a katonaság egyszerűen elrabolt néhány zsidó gyereket, akiket speciális táborokban – akár a törökök a janicsárokat – katonáknak neveltek. Ezek közül a gyerekek közül – akiket a népnyelv „kantonistáknak” nevezett – sokan elhagyták őseik hitét. Érthető, hogy a zsidók nem voltak elragadtatva ettől. A Cemách Cedek azonban a tettek embere volt. Bizottságokat alakított, és hívei megszervezték a gyerekek elrejtését, sőt életük kockáztatásával besurrantak a katonai táborokba, és megpróbálták kiszabadítani az elhurcolt gyerekeket.

Az orosz zsidók között nagy volt a szegénység: a többség éppen csak tengette életét. A rebbe tudta, hogy nem elég csak imádkozni, s a jó tanács sem segít. Megvásárolta a Scsedrinov herceg minszki körzetében lévő nagybirtokot, és több száz zsidó családot telepített le: munkaeszközökről, vetőmagról is gondoskodott számukra. Ez a „chaluci mozgalom” nagy tetszést aratott az orosz kormánykörökben, és a cár fülébe is eljutott a híre. A rebbe magas kitüntetést kapott: ő is és családjának tagjai is viselhetik az örökletes díszpolgári címet…

Az orosz kormányzat és a lubavicsi rebbe közötti idill nem tartott sokáig.

Fogadatlan prókátorok – asszimiláns zsidók és ambiciózus állami tisztviselők – a fejükbe vették, hogy ők bizony „megnevelik” a zsidókat, és „felvilágosítják” őket a 19. század szellemében. A hászkálá nevű mozgalom élén egy dr. Lilienthal nevezetű rigai intellektuel állott, aki azzal akart a pétervári udvarnak kedveskedni, hogy a zsidó nyomdák bezárását és a kábbálátanulás betiltását, valamint a zsidó gyerekek kötelező világi oktatását javasolta. A zsidóság óriási többsége elutasította a reformterveket, melyek azonban megnyerték a kormány tetszését. A közismerten antiszemita I. Miklós cár be akarta bizonyítani, hogy kormánya gondoskodik a zsidókról…

A Cemách Cedek részt vett a négytagú rabbikonzíliumban, amelyet a kormány 1843 nyarán hívott össze azzal a céllal, hogy különböző reformokat és „javításokat” hajtsanak végre a zsidó vallásban: többek között az imakönyv lerövidítését és német fordítású, kivonatos Tenách terjesztését javasolták a tanulóifjúság körében. A rebbe élesen kikelt Lilienthal tervei ellen, leszögezvén, hogy az államnak semmi beleszólása nem lehet a zsidó vallási és nevelési ügyekbe. A belügyminiszter, aki az aznapi ülésen elnökölt, azzal fenyegetőzött, hogy a Cemách Cedek államgyalázásért és felségsértésért fogja majd megkapni a magáét. Az ülés után közölték, a rebbével, hogy kijelentései kimerítették a felségsértés fogalmát, ezért kétnapi házi őrizetre ítélték. A többhetes konferencia alatt ez huszonegyszer ismétlődött.

A kormány végül belátta, hogy nem lehet a zsidó tömegekre ráerőltetni a reformokat. De a lubavicsi rebbe ettől kezdve szálka lett a hatóságok szemében: házát hat éven át figyelte a rendőrség, templomában pedig detektívek sündörögtek chászidoknak álcázva.

Ki emlékszik ma már dr. Lilienthalra? Ki őrizte meg emlékezetében a besurranó detektívek nevét? A Cemách Cedek neve és alakja azonban fényesen ragyog, és a chábád chászidok jóvoltából örökre fennmarad.