Patai József
 

Búcsú az ünnepi sátortól

 

A sátrak ünnepének nyolcadik napján a blazsovi cáddik egy pillanatra sem hagyta el az ünnepi sátrat. Mind a nyolc napon át a sátorban csillapította le testének és lelkének éhségét, ott mélyedt el híveivel a Tan titkaiban és az imák rejtelmeiben, és ott hajtotta pihenésre fejét, ha rászakadt az álom. Itt-ott mégis eltávozott a sátorból egy-egy órára estefelé, hogy künn a szabadban, a réten, a mezőn, az erdőben gyönyörködjék a Teremtő műveiben. Az utolsó napon azonban, mint a szerelmes vőlegény, aki búcsúzás előtt minden percét mennyasszonyánál akarja tölteni, átszellemülten ült a sátorban és megmámorosodva nézett a falakról és a lombmennyezetről lecsüngő díszekre, mintha a szépséges Ara ékszerei és fülönfüggői volnának, miken gyönyörűséggel elandalog a szem. A szürke ponyvafalakat patyolatfehér drapériák vonták be, miken nagy színes arabeszkek köré kihímzett zsoltárversek pompás girlandokat alkottak. Középen háziszövésű szőnyegek ábrázolták a próféták jövendölte messiási idő jeleneteit: fürtös bárányka együtt legel farkassal a réten, oroszlán és őzike együtt hajtja a fejét a jászol szénája fölé, kisfiú tigrist vezet és lábai előtt vipera hever. Fából faragott, beezüstözött csillagok közepén a Sátor szellemvendégeinek aranybavésett nevei ragyogtak, Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes, Áron, József és Dávid. Fönt, az illatos fenyő- és tölgyfalombmennyezetet hosszú színes papírláncok metszették keresztül-kasul, hatalmas íves Dávidpajzsokká fűződve, miknek sarkaiból szentföldi virágok és gyümölcsök és hebroni olajjal, karmeli borral és sároni datolyamézzel teli apró üvegek csüngtek alá.

A cáddik mámorosan szívta magába a Sátor illatos levegőjét. Majd megittasult lelkének boldog kelyhe kicsordulván, hirtelen híveihez fordult:

– A leggyönyörűségesebb szentcselekedet ez, testvéreim. Egész éven át a gond, a bánat és a szenvedés hajszolja Izrael fiait és hiába akarunk magasba emelkedni, hiába tör lelkünk égi csúcsok felé. A gondok súlya a földre nyom, a bánat sara befreccsenti lelkünk ünnepi ruháját és a szenvedés eltávolítja a szívet Istenétől. Egy pillanatra, egy percre, egy órára felemelkedünk egy-egy micva szárnyain. Jön a reggel és imaszíjat kötünk karjainkra és úgy érezzük, mintha karunk megszabadulna a hétköznapi munka láncaitól és kezeink mintha össze volnának kötve a magaságokkal és emelkedni és lebegni tudnának a végtelenbe; de testünk súlya ránehezedik és lehúz a földre, sokszor az ingoványba… És mikor a homlokunkra kötjük Isten igéjét és érezzük, a világ Teremtőjének szenteltük fejünket, gondolatainkat és boldogok vagyunk, hogy a szférák magasaiból sugarak villannak szemünkbe és összekötnek a legfelsőbb gondolat örök fényforrásával, akkor jönnek a rossz gondolatok démonai és erőszakkal elszakítanak bennünket és visznek, ragadnak vissza a test, a kenyér, a vágy birodalmába. Csak egy pillanatra magasztosítja fel testünk egy-egy tagját a micva. Ám a Sátrak ünnepén belemegyünk egész testünkkel a micvába, és a Sátor szent levegője körülöleli és megszenteli egész testünket, minden tagunkat…

– A szent Sátor titka ez! – lelkesedtek a hívek, a cáddik pedig folytatta:

– És körüllegeltetjük szemeinket a Sátorban és érezzük, körülöttünk a falak ingó ponyva, mit a szél behorpaszt és kidagaszt, mint a vitorlát; talán ha kedve kerekedik, felkaphatja az egész Sátort és elsodorja a végtelenbe, a semmibe… És feltekintünk a Magasba és érezzük, a fedőnk hervadó lomb, hulló gally, min áttör az eső és a napsugár. A vihar szárnyaira bízva életünk vitorlája, mégis érezzük, a Teremtő szárnyai lebegnek itt felettünk és a Sechiná borul fölénk szent oltalmával… A Világ Ura a mi Sátorunk, és az Ő Sátra biztosabb menedék a föld minden bástyás várainál és palotáinál…

– Az Irgalmas építse fel Dávid düledező sátorát – sóhajtott fel hirtelen egy mély hang. A hívek felneszeltek, majd gyorsan ismét a cáddik köré bújtak, aki behunyt szemekkel folytatta:

– És ha behunyjuk szemeinket és látjuk, hívó szavunkra ősi szellemek jönnek vendégül a Sátorba, a hét pásztor, az ősatyák, kik pusztákon kóborolva meglátták Istent szent látomásokban, és Mózes, ki örök törvényt hozott tűzből és lángból a mennydörgő lobogó Szinájról, és Áron a Szentek Szentélyének főpapi palástjában, és József és Dávid királyi dísszel, koronával és lanttal… „Jertek magas vendégek, jertek, szent vendégek, kérünk benneteket…” És ők jönnek és mi büszkélkedve tudjuk, ők a mieink, a sátorlakók királyi ősei, ki vehetné el őket tőlünk?… És sok ezer esztendő sűrűsödik össze a Sátor mélyében, sok ezer esztendő, mely a mienk, sok ezer esztendő bántásokkal és alázásokkal, de prófétákkal és vértanúkkal, sok ezer esztendő hullámokkal és örvényekkel, de gyöngyökkel és világítótornyokkal…

Künn leszállt az alkony. Piros sugarak szűrődtek be a fedél gallyainak résein át, a sátor homályában a csillagdíszekbe vésett aranynevek, az égi vendégek, patriarchák és királyok nevei ragyogó fényben tündököltek.

– Itt az Alkonyi ima ideje – szólt a cáddik elmerengve –, vegyünk búcsút a Sátortól…

– Fűzzünk láncot, testvéreim, – hangzott hirtelen többek ajakáról. Egy pillanat alatt a hívek kezei erős lánccá kulcsolódtak a cáddik körül, aki egy darabig mozdulatlanul állott a kör közepén, majd szomorúan körülnézve szólt:

– Ha a vőlegény búcsút veszen menyasszonyától, arcának vidámságával takarja szívének szomorúságát, nehogy az Ara fájdalma nagyobbra növekedjék. A Sechiná kerüli a szomorúság helyét. Búcsúzzunk a Sátortól tánccal, testvéreim…

A hívek ajkán hirtelen megzendült a zsoltárének, melynek ritmusára az ősz cáddik táncba lendült a Sátor alkonyi homályában. Amerre kitárt karjaival és lejtő lépésével fordult, ott sebtében kitágult a köréje fonódott lánc, amely a cáddik lépésének távolodásával ismét gyorsan összefutott és előrehullámzott, mintha a kezek lánca is a tánc és ének ritmusára ringana ki- és befelé, mint parton táncoló hajó után a zengő hullámok… Az egész rengő mozgás szinte öntudatlan volt már és a hívek alig vették észre, hogy a cáddik már áll a kör közepén és magába merülve víziósan néz a sátor szőnyegeinek hímzett jeleneteire, mintha a Messiás, az örök béke ideje megelevenedve állna előtte, fürtös bárányka együtt legel a farkassal a füves réten, oroszlán és őzike együtt hajtja fejét a jászol fölé, kis fiú tigrist vezet és lábai előtt vipera hever… A próféta látomásai rajzottak eléje a sátor falairól. Nem kell bástya, nem kell majd várfok, az Úr sátra lészen minden oltalom…

Mikor a Sátor lombfedelén keresztül beragyogtak az első esti csillagok, a cáddik bánatosan indult kifelé, az ajtónál megfordult és híveitől körülvéve hátráló lépésekkel ment egy darabig, hogy minél tovább láthassák szemei az ünnepi Sátort és ajkai zsoltárt mormoltak, mintha még utolsó lágy búcsúszavakat küldene a Sátor felé… Aztán megfordult és gyors léptekkel sietett a túlsó oldalon nagy ünnepi fényben ragyogó zsinagóga felé, hol, még mindig a Sátorra gondolva, sóvár epedéssel mondotta az esti imát:

– Oh terjeszd fölénk a te Békéd sátorát…

 És a hívek is lehangoltan mondották a fohászt:

– Oh áldott, ki a Béke Sátrát vonja fölénk, Izrael és a szent Jeruzsálem fölé…

Megjelent: Egység Magazin 9. évfolyam 39. szám – 2014. július 30.

 

Megszakítás