„A választás nem a magyar és a zsidó, hanem a megnyugtató önazonosság és a szűkkeblűség között áll fenn. A mindahányunk számára áhított otthonosság sokkal könnyebben elérhető bátorsággal és büszkeséggel, mint a folytonosan elbukó, önigazoló, öndefiníciós kísérletekkel, az élethossziglani hezitálással” – írja Bodnár Dániel a Népszabadságban közölt cikkében, amellyel György Péter írására válaszolt.

György Péter dühös, ám nehezen komolyan vehető cikket jelentetett meg Korszakváltás címmel a Népszabadságban. A szöveg íve a zsidó emancipáció vívmányaiból kiindulva az asszimiláció programjához kapcsolódó társadalmi szerződésen át a jelenlegi kormány ezt felrúgó intézkedéseinek bírálatáig terjed.

Mindenekelőtt szeretném rögzíteni: a kormány nem a zsidó emancipáció vívmányainak ­lebontásán dolgozik, tekintve, hogy ezekről nem tud. A mindenkori kormány és általában a magyar politikai gondolkodás a zsidókról mint nem teljes mértékben integrált (tehát megkülönböztethető, esetenként megkülönböztetendő), jórészt egynemű entitásról gondolkodik. A politika nyelve rendszerint minden árnyalatot nélkülözően reflektál a zsidókra. Ennél kézzelfoghatóbb bizonyítéka nincs az emancipáció és az asszimiláció bukásának. Fájdalmas, hogy e csúfos bukás ellenére a nagyszerű Kertész Imre is azt gondolja, hogy a „zsidó” csak az antiszemiták számára egyértelmű fogalom. A György által ebből levezetett, állandóan a többségi kegyet kereső cselekvési program még több szomorúságra ad okot.

Ha jól értem, György a felbomlóban lévő szerződéses rendszer alatt az asszimilációs paktumot érti, azt a társadalmi szerződést, amely nem 1945-ben vált érvényessé, ahogy ő mondja, hanem lényegesen korábban, és legkésőbb 1918-ban már fel is bomlott. György premisszája – miszerint máig fennállna bármilyen asszimilációs szerződés a szocialista Magyarország viszonylagos modernitásának (?) köszönhetően – súlyos tévedés. Teljességgel abszurd feltevés, hogy a kommunista rezsim a modernitás elkötelezett híve lett volna, akárcsak az identitáskérdések tekintetében. Az a rendszer minden formális emancipatorikus törekvése dacára, kulturális preferenciáit tekintve retrográd és premodern volt. Az az állítás, hogy az identitások szabad választásának bármilyen tere adott lett volna 1948 és 1989 között, történelemhamisítás. Lehet „modernebbnek” tartani a választás szabadságának mindenkire kiterjedő korlátozottságát, mint a végső megoldás kivitelezésében kollaboráló Horthy-rendszert, ebből azonban politikai cselekvési programot kreálni igen aggályos.

Tény, hogy a zsidó ­közösségen belül létezett és talán egyes generáció(k)ban máig megmaradt az a konszenzus, hogy az önazonosságok választásának korlátozása még mindig kevesebb kockázatot rejt, mint a gázkamra vagy a Duna-part. Ez azonban számomra egyetlen dolgot jelent, azt, hogy a zsidó közösség jelentős része máig kockázat- és veszteségminimalizálásra rendezkedett be.

Rosszul és pontatlanul fogalmaz György: a jelenkori identitásvitáknak a forrása nem a MIOK ­1951-es­ (és nem 1950-es) dicstelen megalakulása, hanem privilégiumokkal felruházott utódszervezetének 1989 utáni továbbélése. Ezt a szennyezett identitást számos alkalommal levetkezhette volna az utódszervezet, mégsem tette, ez pedig a legitimáció­ját inkább nehezíti, mint könnyíti. Az elmúlt 25 év utódszervezeti léte, újabban pedig az emlékezetpolitikai megnyilvánulásai bizonyosan célt tévesztenek, midőn az érthető politikai ellenszenvet kifejező állásfoglalási vágy összemosódik a zsidó identitásválasztások legintimebb, legbonyolultabb alapkérdéseire adható válaszokkal. Rendkívül veszélyes a nagyon is szükséges (például a Hóman-szobor ügyé­ben is megnyilvánult) civil kurázsi összemosása az identitáskérdésekre adható válaszokkal.

A kommunista rezsimtől megörökölt utódszervezet összekeverte a politikai részvétel lelkiismereti, értékválasztási, erkölcsi egyéni (!) kötelességét a zsidó közösség érdek- és identitásképviseletével, s ezzel juttatta oda magát 25 év alatt, ahol most tengődik.

Sem Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija, sem a Chábád nem állított senkit válaszút elé zsidóság és magyarság tekintetében. Egyrészt a XX. század során több százezer honfitársunk életébe került már ez a választás, másrészt ez nem is tartozik a szervezet feladatai közé. Az viszont igen, hogy a zsidóság választását mint lehetséges alternatívát felmutassa, és ezzel a ragacsos identitásdefiníciós kísérletekből kitörési lehetőséget biztosítson. Olyat, mely nem neurotikus választásokhoz vezet, hanem biztosítja az identitásukat keresők számára, hogy önazonosságuk elemeire úgy gondoljanak, mint amelyek szimbiózisban léteznek egymással, és nem zárják ki egymást. A magyar identitáskonstrukciók semmivel sem egyértelműbbek, mint a zsidók. György azt állítja, tudja, mit jelent magyarnak lenni. Kelet-Euró­pa zsidóira oly jellemző, magabiztos céltévesztés ez. Nem tudni, mit jelent zsidónak lenni, hiszen az „oly mérhetetlenül komplex identitás”, hogy a fogalomalkotás határain túl helyezkedik el. A zsidóság megragadhatatlan egzisztenciális állapot. Azt azonban, hogy mit jelent magyarnak lenni, tudja, hiszen az pofonegyszerű, könnyedén áttekinthető, megragadható. Micsoda arrogancia! Bár mindahányan ebben az országban ilyen magabiztos nemzeti identitásképet tudnának magukénak! De ez nem így működik.

Nemcsak a zsidóságról, a zsidó identitás dilemmáiról, a magyar identitásküzdelmek 25 éves kudarcairól, de végtelenül elkeserítő módon a kultúra, az életforma és az önazonosság bonyolult, küzdelemmel teli, folyvást meghaladandó viszonyrendszereiről sincsen semmilyen fogalma, benyomása, tapasztalata a szerzőnek. Az elvégzendő szellemi munkát ezeknek a komplex kérdéseknek a szétszálazása kapcsán nem lehet megúszni, megspórolni, ahogy ezt György sok éve teszi. Az életforma – például a szombattartó zsidóé – egészen korlátozott mértékben determinálja a kulturális választásokat, viszont összetett vezérfonalat biztosít az önazonosság számára. A valóban kiváló Tamás Gáspár Miklós nem büszkeségből – ahogy ezt György tételezi – nem hőbörög és hőzöng, hanem azért, mert a magyar írásos hagyomány üdvére az elmúlt évtizedekben egyszer sem kísértette meg a szellemi restség csábítása. TGM sokszor, sokféle módon tette fel magának azokat a kérdéseket, melyeket György esztéta, úgy tűnik, nem kíván feltenni. Egy jeles XVIII. századi szerzőt idézve elsőként azt: mit kell tennem?

Néhány személyes vonatkozású tapasztalattal szembesíteném György fenyegető helyzetleírását (költözés, emigráció vagy az általa teljesen értelmetlenül az enklávé kifejezéssel leírt párialét). Az elmúlt években több alkalommal kényszerültem elköltözni otthonomból egész családommal, gyermekeimmel, különféle neonáci csoportosulások fenyegetései okán. Egyszer sem gondoltam, hogy ezzel, ahogy György fogalmaz, lemondanék az életemről. Sokkal inkább vezérelt az a meggyőződés, hogy gyermekeim és közösségem számára értelmes alternatívát tudjak felmutatni. Az önazonos zsidó, a „zsidó-zsidó” egy erkölcsi diszpozíció, és nem értelmezési rejtvény. A választás nem a magyar és a zsidó, hanem a megnyugtató önazonosság és a szűkkeblűség között áll fenn. A mindahányunk számára áhított otthonosság sokkal könnyebben elérhető bátorsággal és büszkeséggel, mint a folytonosan elbukó, önigazoló, öndefiníciós kísérletekkel, az élethossziglani hezitálással.

Yoshe Ber Soloveitchik, az előző század jeles talmudtudósa és mozgalomalapítója azt írja egy személyes hangú írásában: „Az egyik nagy hiányosságom, hogy soha nem tudtam senkit és semmit utánozni még tréfából sem. Egész életemben magam akartam lenni, az a valaki, akit Isten megteremtett. Ezt a valakit szerettem volna mindig ehhez méltóvá nemesíteni.” Hát, valahogy így.

A szerző a Tett és Védelem Alapítvány elnöke, az EMIH vezetőségi tagja