Barros Basto kapitány, a portugál Dreyfus

A „marranók apostola” élesztette újjá a portói zsidó közösséget.

Artur Carlos de Barros Basto (ejtsd: Ártur Kárlus de Bárus Bástu), héber nevén Ávráhám Jiszráel ben Ros, katonatiszt, író és a portói zsidóság újjáélesztője volt. Számos, zsidósággal kapcsolatos könyvet írt, és ő építtette az ibériai félsziget legnagyobb zsinagógáját, a portói Kadoorie – Mekor Haim zsinagógát. Számos portugáliai titkos zsidó család leszármazottainak segített visszatalálni a judaizmushoz, a második világháború alatt pedig a holokauszt elől menekülő zsidókat mentett.

Az 1887-ben, Amarante-ben született Barros Basto fiatalon, haldokló nagyapjától hallott először arról, hogy családjuk apai ágon valaha zsidó volt (anyja katolikus családból származott). A létező portugáliai zsidó közösséggel pedig akkor találkozott először, amikor 1904-ben elolvasott egy újságcikket a lisszaboni Shaaré Tikva zsinagóga felavatásáról. Amikor évekkel később csatlakozott a hadsereghez, szeretett volna a lisszaboni zsidó közösség tagjává is válni, de erre csak később kerülhetett sor.

Az első világháború során hadnagyként szolgált a Portugál Felderítő Hadtestben, a flandriai fronton. Hősiességéért magas rangú kitüntetésekben részesült, és előléptették. Mindeközben nem tett le arról a tervéről, hogy a zsidó közösséghez csatlakozhasson. Önerőből megtanult héberül, és az első világháború után a legközelebbi komoly zsidó közösségbe, a marokkói Tangerbe költözött. Tangerben Tórát tanult és a helyi bét din (vallási bíróság) előtt betért, így vált a zsidó közösség teljes jogú tagjává. Ekkor az Ávráhám Jiszráel ben Ros nevet vette fel.

A zsidóságba való betérése után költözött vissza Lisszabonba, ahol feleségül vette Lea Israel Montero Azancotot, a lisszaboni zsidó közösség tagját. Egy fiuk és egy lányuk született. Unokája, Isabel Ferreira Lopes a portói zsidó közösség egyik vezetője napjainkban.

Barros Basto 1921-ben tért vissza a feleségével Portóba, ahol abban az időben kevesebb mint húsz zsidó lakott. Működő hitközség híján a helyi zsidóknak minden vallási ügyüket Lisszabonban kellett intézniük. Ők mind askenázok voltak, Lengyelországból, Németországból, Litvániából, akik munkájuk folytán kerültek Portóba. Barros Basto 1923-ban kezdett neki a közösség megszervezésének azzal, hogy a hitközséget, illetve az Izraelita Teológiai Központot bejegyeztette a portói városi tanácsnál. Bár a zsinagóga megépítése éveket vett igénybe, a helyi zsidók számára nagy segítség volt, hogy szervezett kereteket adott a közösségnek: házat bérelt, mely zsinagógaként kezdett funkcionálni. Idővel egyre többen látogatták a zsinagógát: a XV. században kereszténységre kényszerített zsidó családok leszármazottai, akik otthonaikban, családi körben évszázadokon át megőrizték a zsidó hagyomány egyes elemeit: az Örökkévalóhoz való imádkozást, illetve a szombat megszentelését.

Ezen felbuzdulva Barros Basto kocsival, gyalogosan, vagy lovon járta be a környékbeli falvakat és városokat, a zsidósághoz visszatérni szándékozók után kutatva. Tucatjával talált olyan családokat, ahol az évszázadok során is megőriztek bizonyos hagyományokat, és számon tartották zsidó származásukat. Ezek a családok a biztatására előjöttek rejtekhelyükről, és nyíltan felvállalták őseik hitét. Különböző helyekről kapott segítséget, például a londoni portugál zsidó közösségtől, akik létrehozták a Portugál Marrano Bizottságot, melynek az volt a célja, hogy a zsidósághoz visszatérőket segítse és biztassa.

Az újonnan felfedezett, addig bujkáló, katolikus életmódot folytató marranók számára szükségessé vált, hogy számukra megfelelő könyveket adjanak ki. Barros Basto újságot indított Ha-Lapid (A Fáklya) címmel, melyben a katolicizmust jól ismerő, bujkáló zsidóknak magyarázta el a zsidóság különböző aspektusait egyedülálló módon, keresztény terminológiát használva. Az 1927 és 1958 között fennálló kiadvány összesen 156 számot élt meg. Az első szám a következő bevezetővel jelent meg: „Közösségünk egy kis fáklyát gyújtott, melynek fénye Isten segítségével megvilágítja az utat az egyetlen igazság felé a tévutakon járók számára. Mottónk szerint: Isten velem van és nem félek. Ezért, ha Isten is úgy akarja, tevékenységünkkel a Tejo folyótól északra élő portugálok ezreinek segíthetünk visszatérni ősei vallásához, melyről csak homályos ismeretekkel rendelkeznek.”

A nyolc oldalból álló lapszámok a zsidó vallásról, a marrano hagyományokról, és a zsidó történelemről tartalmaztak cikkeket, illetve helyi és nemzetközi közösségi hírekről írtak.

Az 1930-as években, a rezsimváltozással, Barros Basto a politikai ellenzékhez került. Portótól egyre távolabb állomásoztatták, hogy minél messzebb legyen a zsidó közösségtől. Koholt vádak alapján indítottak ellene eljárást, és homoszexualitással vádolták.  Ugyan tisztázták a vádak alól, 1937-ben mégis elbocsátották a hadsereg kötelékéből, mivel az Izraelita Teológiai Központban bizonyítottan részt vett felnőttek körülmetélési szertartásán, mely a zsidósághoz való visszatérésük részét képezte. Katonai rangjától is megfosztották. Bár a diktatúra nem volt antiszemita, azonban az országot vaskézzel irányító Antonio de Oliveira Salazar buzgó katolikus volt (sokáig papnak készült) és nem tűrte el, hogy valaki egyházának tagjai között végezzen térítő munkát.

A portói Mekor Haim zsinagógát 1938-ban, kilenc évnyi építkezés után avatták fel. A telekvásárlás, a tervezés és az építkezés költségeit a Kadoorie család finanszírozta, és Barros Basto is gyűjtött hozzá pénzt. Ekkorra azonban a „marranók apostola”, ahogyan Cecil Roth, történész-művészettörténész nevezte, már az üldöztetéstől megtört ember volt. Az általa felkutatott és a zsidósághoz visszahozott marranók nagy része, látva az ő meghurcolását, valamint az Európából érkező, egyre sötétebb híreket, visszatért korábbi, titkos és rejtőzködő életmódjához. A közösség nagyrészt feloszlott, tagjai visszahúzódtak.

A kellemes városnegyedben fekvő, kis kerttel körülvett épület a mai napig a portói közösség központja, és zsinagógaként működik. Az emeleten egy kis múzeum mutatja be a közösséget, benne Barros Basto munkásságát.

A kapitány a második világháború során több ezer, a holokauszt elől menekülő zsidónak nyújtott segítséget, akik Portugálián keresztül távozhattak így Európából. Artur Barros Basto 1961-ben halt meg, és kívánsága szerint szülővárosában, Amarante-ben temették el.

2012-ben unokája, Isabel Ferreira Lopes indítványa nyomán a portugál parlament rehabilitálta Barros Bastót. Kijelentették, hogy a hadseregből való elbocsátása zsidósága miatt történt, vallási és politikai szegregáció eredménye volt. A család és a portói közösség jelenleg azért küzd, hogy poszthumusz és szimbolikus módon visszavegyék őt a katonaság soraiba és visszakapja tiszti rangját.

 

Emléke legyen áldott!