Daniel Sugarman újságíró önkritikus sorai.
Sohasem könnyű elnézést kérni, bevallani a tévedést, és nyilvánosan kijelenteni: hibáztam.
Egy olyan ügyben elnézést kérni, mely a világ egyik legvitatottabb konfliktusával kapcsolatos: ezerszer olyan nehéz.
Én pedig így jártam, és most elnézést kérek.
Néhány nappal ezelőtt írtam egy cikket a gázai összecsapásokkal kapcsolatban. Fájt a szívem. Imádom Izraelt, mindig is imádtam és nem tudom elképzelni, hogy ez a jövőben változni fog. Az irodámban azonban egy televízió mellett ülök, ahol a következő képsorokat láttam egymás mellett május 15-én: Az egyik oldalon Jeruzsálem. Boldog és önelégült arcok. Az izraeli miniszterelnök arról beszélt, hogy az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetése nagy lépés a béke felé. A másik oldalon, ezzel egy időben Gázát láttam. Könnygáz, füst és éles lövedékek.
Ebben a helyzetben írta meg a cikkemet, melyben a személyes, fájó érzéseimet fogalmaztam meg. Világossá tettem, hogy elítélem a Hámászt és semmiben sem értek velük egyet, de ezt is leírtam:
„Minden egyes golyó, melyet Izrael kilő, minden egyes élet, melyet Izrael elvesz, csak még rosszabbá teszi a helyzetet. Mindig meg lehet találni a tömegoszlatásnak azt a módját, mely nem igényli éles lőszer használatát. Az izraeli hadsereg azonban úgy döntött, hogy lőni fog és több tucat ember vesztette életét. Senki ne mondja nekem, hogy Izrael, a hihetetlen technológiai csodák földje, képtelen olyan megoldást találni, mellyel anélkül oszlathatná fel a tömeget, hogy több tucat embert agyon kelljen lőnie. De nem, Izrael az egész világ szeme láttára folytatja a lövöldözést, a demonstrálók közül pedig, beleértve egészen fiatalokat is, egyre többen halnak meg. Lehet azzal érvelni, hogy a Hámász akar minél több halottat, minél több mártírt és minél több gyűlöletet Izrael iránt a gázai emberek szívében, mert a másik lehetőség az, hogy ezek az emberek, a saját sorsukat látva, a Hámász ellen fordulnak. De ha ez így is van, vajon Izrael miért adja meg ilyen lelkesen a Hámásznak pontosan azt, amit akar?”
Sok dicséretet kaptam a cikkemért, olyan emberektől, akiket nagyra tartok, és olyanoktól is, akiktől ezt nem vártam, beleértve a zsidó közösség egyes tagjait is.
Sok kritika is érkezett. Volt, aki árulónak minősített, de megkaptam a legnagyobb sértést is, amit egy zsidó kaphat: kápónak neveztek.
Voltak, akik részletesen kifejtették a véleményüket. Valaki szerint nekem, mint Izraelen kívül élő zsidónak az a legnagyobb problémám az életben, hogy a Starbucksban vajon lesz-e mandulás szójatej a kávémhoz.
Azokra a kritikákra figyeltem fel a legjobban, melyekben azt vetették a szememre, hogy abszurd dolog ennyire hipotetikusan gondolkozni. Azt írtam, hogy bizonyára nem csak éles lőszerrel lehet megállítani a tüntetőket, hiszen a hihetetlen technológiai lehetőségekkel bíró Izrael nyilván találhatna más megoldást. Bár a fájdalom szólt belőlem, ez mégsem valódi érv. Ha egyelőre nem létezik ilyen technológia, akkor abszurd lenne elvárni az izraeli hadseregtől, hogy hirtelen varázsoljon egyet. A hagyományos tömegoszlatási módszerek nem működtek volna hatékonyan. A gumilövedékek nem hordanak messzire, ahogyan a vízágyúk sem. Ráadásul tízezer, határkerítést rohamozó ember esetében ezek nem is működnének megfelelően, és áttörték volna a határt. Ebben az esetben kétségem sincs, hogy nagyon sok izraeli halt volna meg. Végül is ez volt a Hámász eredeti, meghirdetett célja.
Ami mégis a leginkább hatott rám, az a Hámász vezetőjének nyilatkozata volt, melyben kijelentette, hogy a tüntetés során megölt 62 ember közül 50 a Hámász tagja volt. Az Iszlám Dzsihád három emberének elvesztését jelentette be. Összesen tehát a határkerítés áttörésével próbálkozó, agyonlőtt demonstrálók több mint 80%-a olyan terrorszervezet tagja volt, melynek célja, hogy halált és szenvedést hozzon Izraelre.
Ekkor nyílt ki a szemem, és tudatosult bennem, hogy mit is tettem.
Egy olyan csapdába sétáltam bele, melyről azt gondoltam, hogy nem jelent veszélyt rám. Azért vádoltam Izraelt, mert meg akarta védeni magát. Azt írtam, hogy a határt ostromlók lelövése a Hámász érdekeit szolgálja. Azt már nem említettem meg, hogy bármi is történt volna, abból a Hámász profitál. A támadók agyonlövése mártírokat teremtett a Hámásznak. Ennek elmulasztása esetén azonban áttörték volna a kerítést, és az alig néhány száz méterre fekvő izraeli településekre hoztak volna halált és szenvedést, ami szintén célja a Hámásznak.
A demonstráció eredeti célja elvileg a 70 évvel ezelőtt elmenekült palesztinok visszatérése lett volna. A Hámász azonban egy másik célt is megfogalmazott: „Leromboljuk a határt, és kitépjük a szívüket a testükből”.
Azt is írtam a cikkemben, hogy Izrael a régió legerősebb állama és el kellene fogadnia a diaszpóra zsidóságának kritikáját. Még mindig azt gondolom, hogy elég erős ehhez. Azonban már nem gondolom azt, hogy jogos lenne a kritikám. Elemezve a szituációt és a körülményeket, nem találtam jobb megoldást én sem. A hadsereg előtt a következő két lehetőség állt: Lőni azokra, akiknek elszánt célja, hogy lemészároljanak a családoddal együtt, vagy puskalövés nélkül hagyni, hogy ez bekövetkezzen.
Néhány nappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a védelmembe veszem az izraeli eljárást. Most már viszont az az elképzelhetetlen számomra, hogy ne vegyem a védelmembe.
Azt írtam, hogy Izrael szégyellheti magát – most nekem kell szégyenkeznem.
Forrás: thejc