„Itt nem a 19. századi magyar zsidóság, hanem a dualizmus aranykora van eltemetve.” Egy barátom ezekkel a szavakkal összegezte a sok tízezer kultikus sírhely látványát egy napfényes tavaszi délutánon, egy idős barátunk temetéséről visszafelé sétálva a Kozma utcai zsidó temetőben.
Hát igen. A magyar zsidóság valamikori dicsőséges múltjának és az utóbbi években sokat emlegetett „együttélésnek” kevés kifejezőbb mementója van, mint a sok száz magyarországi zsidó temető. Egészen pontosan 1600. És itt nem csak kizárólag Hajós Alfréd ötkarikás sírhelyére vagy a Salgótarjáni úti zsidó temető monumentális kivitelezésű Hatvany-Deutsch-család mauzóleumára gondolok. Szemem előtt van a keresztúri csodarabbi sírhelye csakúgy, mint a Zalavíz Zrt. által feltúrt pethőhenyei kis temető. Vagy éppen a nagytétényi zsidó temető, ahol pár éve a – több évtized után pótolt – közösségi gazirtás közben véletlenül talált rá valaki elfelejtettnek hitt dédnagyanyja sírjára.
Magyarországon 3154 település van és több mint 1600 zsidó temető. Minden második településre jut egy. A temetők kilencven százalékában évtizedek óta (nagyrészükben a II. világháború óta) nem volt temetés, sok száz temetőnek rendezetlen a jogi tulajdonviszonya, sok száz temető ebek harmincadján, elhagyatottan, útszélen, gazzal benőve, részben felszántva megközelíthetetlen állapotban van. Utolsó lenyomata felmenőink dicső múltjának az eltűnés előtti pillanatban segítségért kiállt. Valamit tenni kell! Na, de mit?
A magyar kormány 2015-ben bejelentette, hogy közel egymilliárd forintnyi forrást allokál a magyarországi zsidó temetők megmentési projektjének elindítására. Dicséretes kezdeményezés. Azonban mint mindig, amikor eljön a cselekvés ideje a kérdés egyre megkerülhetetlenebbé válik: mit tegyünk?
1.000.000.000 forint sok pénz. De persze kevés is. Ha 1600 temetőben akarunk látványos állagmegóvást, kerítésépítést, gazirtást végezni, akkor ez a pénz kevésnek is bizonyulhat.
A zsidó temetők kérdésére amúgy is – sajnos nem minden alap nélkül – sokan rossz szájízzel tekintenek. A korábbi évek korrupciós hírei, a soha véget nem érő eredménytelen nyomozások, a követhetetlen temető-felújítási, kerítésépítési programok, valamint a zsidó közösségek és a mindenkori kormány közötti tárgyalásokban rendre visszatérő hivatkozás a „temetőkre” sokakban keltik a hullarablás kellemetlen érzését.
Pillanatra sem állítom, hogy ne kellene mindent megtennünk a temetők jogi helyzetének és fizikai állapotának rendezésére. Sokat lehet tenni állami pénz nélkül is ezen a területen. A Magyarországról elszármazott vallásos amerikai zsidók által fenntartott Avoyseini alapítvány például már több mint 150 temetőt rakott rendbe a történelmi Magyarország területén. Ők úgy teszik ezt, hogy a helyi temetőkben nyugvók leszármazottainak egy részét fellelik és adományaikból elvégzik a felújítást. A mét micva, a halottnak megadott méltó nyugalom biztosítása a legönzetlenebb jótétemény.
De lehet-e többet tenni pár tucat temető fizikai felújításánál? Lehet-e ráadásul olyat tenni, ami nemcsak halottaink öröknyugvását biztosítja, hanem nekünk, élő leszármazottaknak is kapaszkodót jelent egy letűntnek hitt múlt felé?
Idén tavasszal fejeztük be kétéves megfeszített munka után a gyönyörűen felújított mádi zsinagógában és a mellette álló rabbiházban összpontosuló Csodarabbik Útja projektet. A projekt fontos eleme egy olyan adatbázis létrehozása volt, amelybe a számos zsidó múlttal rendelkező tokaj-hegyaljai település közül tizenkettőt választottunk ki. Ezen a 12 településen sírkőről sírkőre került megörökítésre a helyi zsidó temető. A sírkövek egyesével lefotózásra kerültek, majd GPS koordinátákkal, a kivehető feliratokkal, illetve azok magyarra fordításával bekerültek az adatbázisba. Mindezek mellé feldolgozásra kerültek az 1869-es népszámlálás adatai és a településekről 1944-ben a haláltáborokba deportáltak nevei. A három adatforrás helyi családtörténeti dokumentumokkal is kiegészült. A tudástár így egy virtuális újjáélesztése a tokaj-hegyaljai pezsgő zsidó életnek, mely egy további fejlesztés révén a felhasználók által is bővülhet.
Sokat emlegetjük az elmúlt években a magyar zsidó örökség felbecsülhetetlen értékét. Számos kiváló kezdeményezés is született ennek a gazdag szellemi örökségnek megőrzésére és megmutatására. Van-e azonban mód arra, hogy ez az örökség a haláltáborokban legyilkolt hatszázezer magyar zsidó személyes családi örökségéhez is elvezessen?
Meggyőződésem szerint van. És ehhez az utolsó fizikailag is kitapintható kapaszkodó az az 1600 temető és körülbelül fél-egymillió sírhely, ami ma még fellelhető, dokumentálható. A rendelkezésre álló egymilliárd forintból – a helyi közösségek bevonásával – ez akár kivitelezhető is lenne.
A sírkőállítás első hivatkozását Jákob és Ráchel vonatkozásában találjuk: „Ráchel meghalt és eltemették az Efroszba vezető úton, az Bész-Lechem. És fölállított Jákob oszlopot a sírja fölött, az Ráchel sírjának oszlopa a mai napig.” (1Mózes 35:19-20.) A Szforno magyarázata szerint a sírkőállítás azért volt különösen fontos Ráchel esetében „mert az útszélen lett eltemetve és tartani kellett a sírhely háborgatásától”. A sírkő fizikai védelmet is nyújt az eltemetett földi maradványainak, őrzi azokat a bolygatástól, de egyben szellemi mementó is. A rájegyzett emléksorok minket is figyelmeztetnek arra, hogy az öröknyugvás örök szellemi örökséget is jelent. Az utókor, így a mi felelősségünk ennek az örökségnek érvényt is szerezni, különösen akkor, ha „az útszélen van és tartani kell a háborgatásától”.
Köves Slomó rabbi írása
| A cikk az Egység magazin 87. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra. |