Szerelem és halál, hit és hagyomány, emlékezés és remény, zsidó és debreceni gyökerek. Ezek Heller Zsolt új kötetének kulcsszavai.
Heller Zsolt esszéista, folkesztéta író, költő új kötetében verses formában írt levelek kaptak helyet. Olyan levelek kerültek a kötetbe, amelyek valamilyen formában Zsolt számára nagy jelentőséggel bírnak. Számos olyan gondolat került most papírra, amit eddig nem olvashattunk tőle, sőt akik csak távolabbról ismerték, nem is tudhattak ezekről az érzéseiről. Ilyenek például az édesapjához írt levelei, akihez olyan elszakíthatatlan erős szeretet és kötelék fűzte, amit az apa halála sem szakíthatott el. Egyik versében utalást is tesz erre.
„most itt ülök egyedül a zsinagógába
de már egyedül
tudom, hogy itt vagy…
A mély, apát és fiát összekötő szeretetet bemutató levelek előtt olyan ciklust olvashatunk, amelyben a levelező társak mindannyiunk által ismert irodalomtörténeti ikonok. Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni különlegesen szép és fájdalmas szerelme Heller Zsolt verseiben él tovább: Fanni és Miklós megható, felkavaró sorokban üzennek egymásnak. Ismerjük jól a költőt és özvegyét ám így eddig még soha nem találkozhattunk velük. Heller Zsolt mérhetetlen empátiával idézi meg őket kötete első részében.
Heller Zsolt minden könyve nagyon sajátos, de a 2018-ban megjelent „Az idő türelme” sokkal intimebb az eddigieknél. Szinte hallom a hangját ahogy olvasom a sorait. A Radnóti Miklóssal és Gyarmati Fannival induló kötet Heller Zsolt édesapjának megidézésével folytatódik. A két ciklus közös eleme az, hogy sem a Radnóti házaspár, sem az író édesapja nincs már velünk. Csak fia emlékeiben.
A másik közös elem a ma is élő, eleven zsidó hagyomány, ami körülöttünk és bennünk létezik. A hagyomány is folyamatosan változik, ahogy minden aminek köze van az idő múláshoz. Mit jelent zsidónak lenni? Mit jelent egyedül végigsétálni a debreceni Pásti utcán, belépni a zsinagógába és azt érezi, hogy most jött el az idő. Idő van, cipelni, tartani kell a ránk bízott súlyt. A múltat.
Mélyre nyúl ez a sajátos könyv. Személyes, mert az író és édesapja kapcsolatát tárja fel az olvasó előtt, de mégis sokunkról szól, mert megmutatja mit jelent ma ápolni a zsidó hagyományt. Mindenki máshogy fogalmazza meg azt, hogy számára mit jelent zsidónak lenni. De Zsolt szavaiban mindenki megtalálja a saját válaszát. Az apának írt versek arra a kérdésre is keresik a választ, hogy mit hagytak itt nekünk a szüleink, nagyszüleink, és hogy mi milyen poggyászt adunk gyermekeink kezébe, amikor mi leszállunk, de ők tovább utaznak az élet vonatán:
A POGGYÁSZ
„az utókornak
vagy csak nekem fontosak?
mint boltban üresen álló polcok,
elfelejtett vágyak illúziók és álmok,
hogy megtaláljuk őket – ezek talányok,
félelmem, hogy már nem lehet
a múltból visszahozni az ízeket és színeket
talán
talán elkezdheted mégegyszer.
mondják, mutatják az utat
meg akarják mondani hol a helyem;
időtlen időkben , térben és jelenben
zsidót, zsidótlant
zsidóként zsibogva.
miközben fejemben kietlen tér
hangtalan világban nem csap zajt más, csak egy vonat
tolva maga előtt évszázados kínokat,
melyek a sínekről legurulva elporlanak
feledésbe merülnek mint a holtak.
megtörtént, volt ilyen?
kérdezik, miközben a vonatról leszállva poggyászom lesik.
mit hoztál? méregetik csomagom
azt ami elmúlt – válaszolom
és gyűjteményem büszkén megmutatom.
tessék utókor rakjátok össze
ordítom, s csomagjaim dobálom
belőlük hullva minden ami szép,
meg amit megevett a penész.
hogy tudjátok mi van benne, nézzétek a cédulát,
az elárulja mit rejt:
csólentet és pászkát,
Hanukát és kipát,
Mózest és Tórát,
elvet és munkát,
pénteket és szombatot,
kavicsot a sírokon.
ízeket, (amit soha nem feledek)
anyákat és apákat,
lányokat és fiúkat,
holtakat
és akik túléltek
(ezernyi keserű emléket
és mosolyfakasztó szépeket,
barátságokat és szerelmeket,
(haláltáborban szétválasztott életeket),
gyertyatartót és híveket
(kiket az unatkozó rabbi emlékeiben kerget).
és kérdéseket, de azt milliót
miérteket és hogy miként,
kellene feledni ami volt.
feledni?
miért kellene?
ha múltunkból táplálkozik jövőnk erénye.
s mi táplálja lelkünket
az őrzi nevünket és sóhajtjuk együtt
identitás”
Bécsi Éva