Köves Slomó beszéde a Miniszterelnökséget vezető miniszterrel közösen tartott sajtótájékoztatón.

 

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim!

Engedjék meg, hogy talán kicsi rendbontóan, személyes történettel kezdjem: 12 éves voltam, amikor életemben először jártam Izraelben a családommal. Ez 1991-ben történt. Az egyhetes látogatás során alkalmam volt elmenni a jeruzsálemi Jád Vasem Holokauszt Múzeumba. Olyan családból származom, amelyben mind a négy nagyszülőm Holokauszt-túlélő – és mindegyikük elveszítette a családját. A Holokauszt után nemcsak a fájdalmas múlt feldolgozásával, hanem az újraépítkezéssel is foglakozniuk kellett. Nem véletlen, hogy a szüleimnek nem is mondták el, hogy ők zsidók, próbálták a múltat elfelejteni, azt a múltat, ami feldolgozhatatlan és elfelejthetetlen. Borzasztó és egyben meghatározó élmény volt számomra a Jád Vasemben tett látogatás. Nem vagyok – és akkor sem voltam – sírós alkat, de azt a látogatást végigzokogtam, és sok minden mellett ez a bizonyos alkalom volt az, ami megerősített abban az elhatározásomban, hogy szeretnék visszatérni a zsidó gyökereimhez. Sőt, szeretném, szolgálni a saját közösségemet, a magyar zsidó közösséget azzal, hogy ne csak a múltra emlékezzünk, hanem próbáljuk meg újjáépíteni azt, ami elveszett.

Azóta több mint 25 év telt el, és most tavasszal, a saját gimnazistáinkkal, köztük a 15 éves lányommal ismét a Jád Vasemben jártam. Arra számítottam, hogy a gyerekek, akik már negyedik generációs Holokauszt-túlélők dédunokái, hasonlóan megrendülnek majd. Csalódnom kellett: úgy tíz perc múlván már arról érdeklődtek, hogy mikor lesz vége, mikor fogjuk befejezni a látogatást. Olyan gyerekekről van szó, akik nem feltétlenül találkozhattak azokkal a felmenőikkel, akik a Holokausztot még a saját bőrükön élték meg.

Sok más hasonló élményem is van. A Tett és Védelem Alapítvány szervezésében számos világi és egyházi gimnáziumba látogatok el, ahol a Holokausztról és az antiszemitizmusról beszélünk, de az én feladatom alapvetően az, hogy a zsidóságról, a zsidó vallásról, a zsidó közösségről, a zsidó kultúráról beszéljek. Két-három éve azonban egy dunaújvárosi igazgató arra figyelmeztetett, remegve, hogy legyek óvatos, mert a végzős negyedikes diákok körülbelül 30 százaléka aktív valamilyen szélsőjobboldali mozgalomban. Megrendítő volt az a beszélgetés is, amit egy debreceni katonaiskolában folytattam. A végén egy kilencedikes fiú felállt, és remegő hangon megkérdezte: rabbi úr, ha valakinek a nagyszülei zsidó voltak, neki is kötelező zsidónak lennie?

Nos, ezek az élmények mind-mind megerősítik bennem azt, hogy bár nagyon sok szó esik a Holokausztról, a zsidóságról, az antiszemitizmusról, a szavak mennyisége nem csap át minőségbe. Sokat beszélünk erről, de mintha valahogy nem beszélnénk róla jól. Az az érdektelenség és teljes apátia, ami nem csak a többségi társadalom fiataljait jellemzi, hanem a saját közösségen belülieket is, nem szolgálja a javunkat. Hosszú évek óta gondolkodom azon, mit lehetne másként csinálni. Az elmúlt pár évben közösségem vezetőjeként igyekszem tenni azért, hogy ez a helyzet megváltozzék.

2013-ban, amikor a magyar Parlament vadásztermében a Miniszterelnökséget akkor vezető miniszter bejelentette, hogy a 70 éves emlékév keretében Európa egyik legnagyobb emlékközpontja áll föl Sorsok Háza néven, amely a gyerekáldozatoknak akar emléket állítani, nagy reményeket tápláltam. Sajnos azt kellett látnom, hogy pár héten belül, még az alapkő letétele előtt, politikai vita áldozata lett e közös ügyünk. Közösségemmel együtt úgy gondoltam, a legjobb, ha mi hátralépünk, mert egy ilyen méltatlan vitában jobb, ha nem veszünk részt.

Sokat változott az elmúlt 25 évben a világ. Gondoljunk bele abba, hogy az ekkori események idején, vagyis a 70 éves évforduló környékén még úgy nyolcezer magyar Holokauszt-túlélő élt, de az elmúlt években a nagyszüleink, szüleink sorra eltávoznak tőlünk: ma már csak két-háromezren lehetnek. Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy a mai túlélők, akik személyesen mesélhetnének, egyre inkább olyanok, akik maguk is kisgyerekként élték át az eseményeket, így emlékeik elmosódottak. A legfontosabb szerintem az, hogy a szavaink minőségére figyeljünk: a Holokausztról szóló beszédnek érzelmi húrokat kell megpendítenie, vagyis ne információtömeggel árasszuk el a fiatal nemzedéket, hiszen ahhoz ma már könnyedén hozzá lehet férni. Nagyon fontos az is, hogy a Holokauszt emléke semmiképp ne legyen belterjes zsidó ügy. A Holokauszt ugyanis össztársadalmi ügy, az emberi lélek legmélyebb bugyrait érintő téma, amelyből – a személyes érintettségtől függetlenül – mindenkinek van tanulnivalója. És nem lehet úgy beszélni a Holokausztról, hogy azt ne helyeznénk összefüggéseibe. Nem lehet úgy beszélni arról, ami történt, hogy ne szólnánk arról, kik is vagyunk mi, zsidók. Hogy ne hangozna el hiteles forrásból, milyen életet éltek és élnek ma a zsidók, milyen a zsidó közösség, mit jelent a zsidó kultúra, mit adott ez a kultúra az elmúlt két-háromezer évben a világnak – és az elmúlt ezer évben Magyarországnak. Az EMIH, amikor ezt a feladatot fölvállalja, ezeknek a szempontoknak megfelelve igyekszik hozzátenni ehhez a nagyszabású kezdeményezéshez a maga tudását, támaszkodva a saját közösségi bázisára és a nemzetközi kapcsolatai révén hozzáférhető nagynevű intézmények tudásbázisára.

A fájdalmas és sérelmekkel teli múlttal mindig nagyon nehéz szembenézni. Ez nem csak össznemzeti és össztársadalmi kérdésekben van így, hanem a családi ügyekben is. Vannak, akik a könnyebb utat választják. Vannak, akik a tiltakozó sértődöttségbe burkolóznak, de én azt gondolom, nem lehet megkerülni azt, hogy éljünk a közös együttműködés lehetőségével. Abban hiszek, hogy a fájdalmas sebeket csakis közös elhatározással, együttműködéssel lehet begyógyítani. És igen, mindeközben vitatkozhatunk, érvelhetünk, kiállhatunk a magunk igaza mellett, de nem szégyeníthetjük meg egymást.

Tudomásom szerint a világon nincs még egy olyan államilag épített Holokauszt-múzeum, amit az állam egy zsidó közösség, egy zsidó vallási közösség fenntartására bízna. Ez olyan gesztus, olyan lépés, olyan felkérés a közös munkára, amelyet egy felelős zsidó közösség nem utasíthat vissza.

2015-ben Schmidt Mária, a Közép- és Kelet-Európai Történelem- és Társadalomkutató Intézet Alapítvány főigazgatója felhívott, és arra kért, menjek el, nézzem meg a Sorsok Háza Múzeum kiállítási koncepcióját. Éltem ezzel a lehetőséggel, kiváltképp azért, mert bár addig méltatlan vita folyt a múzeum kapcsán, de a tartalomról senki nem beszélt. Kíváncsi voltam a tartalomra, és megrendültem, amikor megnéztem. Olyan kiállítási koncepciót láttam, ami megfelel azoknak a szempontoknak, amelyekről beszéltem; és hiszem, hogy megrendülnek majd azok is, akik eljönnek majd ide a kiállítás megvalósulása után. A koncepció szerint a látogatók 1938-tól 1948-ig, a jogfosztástól a deportálásig, majd a visszatérésig tudják végigkövetni egy gyerek szemével azt, hogy mi történt. Ez a kiállítás egy gyerekről szól, a személyes sorsáról, a családjának sorsáról.

Végtelenül örülök, hogy együttműködhetünk e nagyszabású múzeumnak a megvalósításában és külön örülök annak, hogy az időszaki kiállítások helyén lesz majd mód nemcsak a tragédiákról beszélni, hanem arról is, hogy igenis voltak olyanok, akik vették a bátorságot, hogy embereket mentsenek, zsidók és nem zsidók zsidókat és nem zsidókat egyként, és ezzel példát mutatnak: a legnagyobb katasztrófában is lehet a testvéreinkre is gondolni.

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki ebben a munkában eddig részt vett, készen állunk arra, hogy közösen – lehet, hogy időnként vitákkal, de mindenképp sok-sok beszélgetéssel gazdagítva a tudásunkat – létrehozzunk egy olyan múzeumot, amely képes lehet arra, hogy egy egész nemzedéknek a Holokauszthoz és a zsidó közösséghez való hozzáállását megváltoztassa. Nagy bizalommal tölt az el, hogy a kormány célul tűzte ki, hogy minden egyes középiskolai diák eljusson legalább egyszer ebbe a múzeumba. Számomra ez a legfontosabb.

Szeretnék köszönetet mondani Schmidt Máriának, Fürjes Balázsnak és Gulyás Gergelynek, továbbá mindazoknak, akik tanácsokkal és baráti biztatással láttak el, Gerő Andrásnak és Haraszti Györgynek. Remélem, egy év múlva büszkén állhatunk majd itt.