Dolgozatomat Köves Slomó vezető rabbi, az Egység 84. számában közzétett Auschwitz és a legitimáció – Új idők jönnek című írása inspirálta.
Közhely, hogy a világ változik, miért volna kivétel ez alól az antiszemitizmus. Mint valami kóros betegség, a társadalom eme daganata is sokfajta arcot vesz fel, immúnissá válik a különböző ellenszerekre, azonban alapvető szerkezete aligha változik.
Történelmünk során ez a betegség több formát öltött, egy-egy arcát sokszor hosszú századokig megtartva, de mindig reagálva a változó időkre és változó társadalmi folyamatokra.
A zsidó nép történelmének kezdetén az antiszemitizmus nemzeti jellegű volt. Mózes népének Szentföldi honfoglalása, és megszakításokkal, de több mint 1000 esztendeig tartó Szentföldi jelenléte és monarchiái nem csak az ország területén lakó különböző népek, akik hol többen, hol kevesebben voltak, de a környező népek ellenkezését váltotta ki, de a korabeli térségi szuperhatalmakét is. A honfoglalás illetve a honmegtartás folyamatos harckészültségben tartotta a zsidó népet (bár ez a kor egyéb társadalmainál sem volt másképp). Nemhiába a Biblia mindössze háromszor emlékezik meg arról, hogy „és megnyugodott az ország 40 évig” (Bírák könyve, 3., 5., 8. fejezetek) illetve egyszer arról, hogy „és megnyugodott az ország 80 évig” (Bírák könyve 3. fejezet). Izrael országának stratégia fontosságú elhelyezkedése, tudniillik, hogy az egymással folyamatosan harcban álló és rivalizáló északi (Asszíria, Babilónia, Makedónia stb.) illetve a déli (Egyiptom) szuperhatalmak közt átjáróként funkcionált, nem csak harcászati, de kereskedelmi és társadalmi szempontból is folyamatos háborúskodásra, honvédelemre kényszerítette a számában sosem túl népes zsidókat. Rövid időre úgy tűnt, hogy ez a típusú antiszemitizmus gyógyítható, még ha a gyógyítás a meglehetősen fájdalmas diaszpórát is jelenti egyben. Nincs zsidó monarchia, nincs antiszemitizmus sem.
Azonban a végleges honvesztés után, a polgári időszámítás második századától a jelenség nem tűnt el, csak alakot változtatott, a nemzeti jellegű antiszemitizmus fokozatosan alakult át vallási jellegűvé. A zsidókat, bár kétségtelen, hogy Bibliai értékeket adományoztak a világnak, „istengyilkolással” vádolták, melynek egyenes teológiai következménye az elátkozottság, a szétszórattatás, a hontalanság és a hányatott zsidó sors. A születőben lévő korai keresztény egyház sietve határolódott el a judaizmus értékeinek bölcsőnemzetétől, sokszor olyan végletekig, melyek teljes képtelenségekbe és komoly teológiai manőverekbe kényszerítették a vallást megszilárdítani igyekvő egyházalapítókat.
Picivel arrébb és később, az iszlám kialakulása során eleinte úgy tűnt, hogy a zsidók számára ez a kereszténységhez képest elfogadhatóbb, ha úgy tetszik, attraktívabb alternatívát kínál. Ám hamar kiderült, hogy a zsidók nemigen látják benne ősi vallásuk és hitük alternatíváját. Ekkor a zsidók irányába tanúsított hozzáállása éles fordulatot vett, így fordulhat elő, hogy a Korán a zsidó népről hol végletesen pozitívan, hol végletesen elítélően nyilatkozik, táptalajt és szellemi muníciót nyújtva a legkülönbözőbb vallási fanatikusok számára.
A vallási alapú antiszemitizmus élt és virult majd kétezer évig, persze formáját, intenzitását, arcát folyamatosan változtatva, de megszűnni még a legtoleránsabb uralkodók, egyházfők uralma alatt sem bírt. Pedig a gyógyír úgy tűnt, viszonylag egyszerű: az antiszemitizmus problémájára a kikeresztelkedés vagy más vallás felvétele megoldást jelenthetett, ha nem is azonnalit. Valamiért mégsem így történt, legalábbis, ami a zsidó nép tömegeit illeti, nem.
A vallási alapú antiszemitizmusnak a nácik vetettek véget, persze az átmenet nem volt éles, hiszen évtizedekig élt (és valamilyen tekintetben él a mai napig is) a kétfajta gyűlölet kéz a kézben.
A darwini evolúciós logika többek közt Herbert Spencer által megfogalmazott tézise, a „legalkalmasabbak fennmaradásának elmélete” ideológiai alapot adott a faji alapú szegregációra. A zsidók genetikai démonizálása abban volt más a korábbiakhoz képest, hogy erre nincs gyógymód. Nem segít sem a hontalanság, sem a kikeresztelkedés, az ember a genetikai állományát nem tudja megváltoztatni. Ezt talán legfrappánsabban Lord Rothschild, az angol parlament alsóházának első zsidó (ráadásul hagyományőrző zsidó) képviselője fogalmazta meg a 19. században, akit, mivel folyamatos támadások értek zsidó mivolta miatt, azt mondta: „Nem a hitem, hanem az orrom különlegességét támadják” (ez még természetesen az orrplasztika széles elterjedését megelőzően volt). A holokauszt, ez a hallatlan genocídium, egyenes következménye volt az őrült ideológiának. Főleg akkor, amikor a nyugati társadalom egy pillanatra úgy gondolta, hogy az állam és az egyház kettéválásával, a társadalom szekularizálódásával szakított minden sötét középkori elavultsággal, elképzelhetetlen módszerekkel veselkedett neki egy komplett nép kiirtásának.
A világ mintha elképedt volna saját brutalitásán, jobbik részének tehetetlenségén, nagy nehezen ugyan, de beleegyezett az ismételt zsidó autonómia addig csak félve álmodott kezdeményezésébe. A zsidó állam ismételt megalakulása és fenntartása azonban, csakúgy, mint korábban, közel sem békés. Az újkori zsidó honfoglalás, avagy „hon újrafoglalás”, azonnal felébresztette nemcsak a környező arab országok ellenszenvét, de kezdettől fogva megosztotta és megosztva tartja a világ országait. Az Izrael-ellenesség nem csak geopolitikai kérdéssé, de szinte divattá vált. A világ hatalmasságai folyamatosan politikai kártyaként használják a zsidó állam támogatását vagy ellenzését, azt sulykolva, hogy Izrael léte nem történelmi legitimitáson, pusztán a vezető hatalmak kényén-kedvén múlik.
Ahogy Auschwitz emléke valóban történelmi távlatba szürkül, úgy halványul a világ népeinek lelkiismereti önbuzgósága is, a második világháború utáni harmadik-negyedik nemzedék könnyen felejt és könnyen kapható a kétségkívül sikeres, Izrael-ellenes propagandára. Ennek a társadalmi „rákos daganatnak” az összetétele azonban nem más, mint egy új mutációja a korábbi betegségnek.
A zsidó nép, amely már oly sok mindent látott közel négyezer esztendős létezése során, pontosan tudja, hogy sem a zsidó autonómia megléte, sem annak esetleges megszűnése (Isten ments!) nem tünteti el az ellene táplált ősi gyűlöletet, maximum, ahogy történelmünk során többször is tapasztaltuk, átalakítja azt.
Bölcseink azt tanítják, hogy a Teremtő, aggódó atyaként maga is könnyeket hullat
népének nehéz óráiban. Izrael államának ellenségei a zsidó nép és a Teremtő ellenségei is egyben,
az oly régóta vágyott megváltás pedig, immáron történelmileg is bizonyítottan,
az egyetlen gyógyír erre a négy millenniumot átvészelt betegségre, mihamarább, napjainkban.
Ámen.
Megyeri András Jonatán írása
| A cikk az Egység magazin 89. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra. |