Az áldozat elbeszél

(Be)kezdeni az első mondattal szokás, s amennyiben az olvasás ezt így cselekedte, az írás – vagyis ez a recenzió – sem maradhat el tőle. „Műfajára nézve ez talán egy önéletrajzifiction, rengeteg valóságelemmel felismerhető (ál)nevekkel és nem fátyolozott, vagy álcázott indoktrinációs/didaktikus szándékkal.” Ezzel a mondattal indul Naftali Kraus Az áldozat visszatér… c. legutóbbi könyve, mely a szerző korábbi, magyarul megjelent könyveit szemrevételezve, az életműben valóban rendhagyó darab. Az irodalomértő szem egy kicsit elidőz a kurzivált „fiction” műfaj-meghatározáson – nem képes nem műfaj-meghatározásként felfogni, mivelhogy az angol szóalak ezt az interpretációt segíti; vagyis, hogy amit az olvasó a kezében tart: fiction, azaz regény. Egy ilyen szigorúan pontos, kimunkált magyarsággal, jiddisséggel, héberséggel fogalmazó szerző esetében, amilyen Kraus, az imént említett szem azon is eltöpreng, hogy nem lehet véletlen, hogy nem a magyar szóalakot (fikció) használja; vagyis az olvasónak egy olyan regénnyel akadt dolga, amely valami okból kifolyólag elhatárolódik – megkísérel elhatárolódni – a szó „kitaláció” jelentésétől. Talán, mert amiről beszél, valóságos/valóságközeli, vagy talán azért is, mert tisztában van a megidézett hagyomány, az önéletírás műfajának megkerülhetetlen problémakörével: hogy az emlékezés mennyire (nem) képes ténylegesen leírni és ezáltal megjeleníteni, ami volt. Platón Phaidroszának egyik örökéletű problémája, hogy az írás nem a memória segítője, hanem inkább sírásója, amennyiben szükségtelenné teszi az észben-tartást, és lehetővé teszi afelejtést. Az önéletírás ennek értelmében mindig a megtörténtek helyébe lép, elfedi a „való”-t, fikcionalizál, annak ellenére, hogy közben deklaráltan elhatárolódik a fikciótól az igazság védelmében. Nem tudott ez alól kibújni a műfajalapító Szent Ágoston sem és azóta senki – lett légyen az illető filozófus, mint Rousseau, politikus-nemes, mint Rákóczi, Bethlen Kata, vagy a modernkori Európa bármelyik autobiográfus írószemélyisége nemre, korra, felekezetre és ideológiára való tekintet nélkül. A műfaj erősebb, mint a szerzői szándék – mondhatnánk, és igazunk lenne. Az önéletírásnak ez a sajátos természete Naftali Kraus könyvében is fellelhető, s hiába ellene minden kísérlet, minden küzdelem. A műfaji sajátságok tudatában el kell fogadnunk, hogy – amennyiben regény – olyan irodalommal akadt dolgunk, mely – amennyiben dokumentál – történelem, és nincs is ezzel baj, hogyha képesek vagyunk a helyükön kezelni ezeket az információkat, és a regény történetét a helyén kezelni ezeknek az információknak a tudatában. Meg kell tehát állapítanunk – ha következetesek akarunk maradni a műfaji konvenciókhoz –, hogy mi az irodalmi és mi a történelmi érdeme, és nem tulajdonítani neki olyan értéket, tartalmat vagy szerepet a mai kor magyar nyelvű kultúrájában, ami nem sajátja. Ezt kísérlem véghezvinni a továbbiakban.

A regény retorikájával kapcsolatos érdekesség, hogy Kraus könyve nem alkalmazza az önéletírások többségében megfigyelhető apologetikus pátoszt, a „mentség”-ek és vallomások bevett önvédő hangütését. Amíg a műfaj támogatja az olyasfajta, megtisztuláshoz vezető fejlődéstörténeteket, melyeknek mintapéldáját Ágoston Vallomások-jában figyelhetjük meg, Naftali Kraus nem él ezzel az eszközzel. Az Ő (ön)regényének hőse tisztának született, az igaz oldalon áll, és az általa elkövetett apróbb bűnök is mind feloldozást nyernek egy nagyobb és igazabb szándék/cél érdekében (pikuách nefes). Épp ezért azok a történelmi adalékok és emberi sorsok, melyek nem feltétlenül és nem szorosan kapcsolatosak az író élettörténetének eseményeivel, nem az életutat igazoló, alátámasztó és felmentő magyarázatokként kerülnek a regénybe, hanem sokkal inkább vádiratokként. A hangütés ennek megfelelően helyenként kíméletlenül kritikus és ellentmondást nem tűrő – mindenki vétkes a saját tisztátalanságában (eltávolodásában a vallásától), nem csak a kor és a hely, mely segítette ezt az eltávolodást. A kritika célja: önvizsgálatra bírni és visszavezetni az embereket a hithez és a valláshoz, a hagyományhoz. Így tehát ez az önéletírás nem is annyira a saját élet leírása, mint a szerző születésének dátumától napjainkig a hitélet leírása egy nyilvánvalóan egyéni nézőpontból, mivelhogy az események középpontjában az a Naftali Kraus áll, akinek az életére minden és mindenki hatással volt, aki csak felemlítődik az Áldozat visszatér… c. regény több mint hétszáz oldalán. Figyelemre méltó az, ahogy a saját történet – az „én”, az apa, az anya, a testvérek, a feleség és az utódok története –, mely a kisebb részét teszi ki a műnek, milyen pontos és érdekes utalásrendszerben szerkeszti maga köré a történelmet. A regény nem kronologikus, időszerkezete csapongó, ugyanakkor ez a csapongás a végcél (a mű) érdekében rendkívül jól koordinált. Az anekdoták nem csak anekdoták, célja van a „fecsegésnek”, mégpedig az a cél, hogy a szerző a lehető legpontosabban körüljárja azt a szellemi, politikai és gazdasági teret, amelyben a zsidóság létezni volt kénytelen az elmúlt évtizedekben Izraelben, Magyarországon és Európa többi országában. Ugyanez a teljességre való törekvés magyarázza a regény terjedelmét.

Ugyanakkor emlékeztetnem kell a Kraus-regény mindenkori olvasóját arra, amit a bevezetőkben mondtam: vagyis hogy nem szabad egy regényt (semmilyen regényt) „egyenesbe” olvasni, mintegy történelmi dokumentumként, hanem szem előtt kell tartani, hogy ami benne van, az valamiért van benne, valamilyen cél érdekében, és a retorika ezt a célt igyekszik szolgálni minden tekintetben. Márpedig Naftali Kraus regényének célja valóban tiszta és szép, ahhoz a célhoz mérhető – és azzal rokon –, amelyet a szerző korábbi könyvei igyekeztek elősegíteni. A talajvesztett zsidóság segítése, tanítása olyan fontos munka, ami mellett nem mehetünk el anélkül, hogy fel ne figyeljünk rá, és ne értékeljük.

Itt, a méltatás végén azonban az irodalomértő szemnek egyik szomorú tapasztalatáról is be kell számolnia. Sajnálatos módon a könyvre ráfért volna a sokkalta alaposabb korrektúra, mivel a nyomdahibák száma több mint sok, már-már zavarja az olvasást. Ez azért is szemet szúró, mert a szerző által használt magyar nyelv stílusa kimunkált és élvezetes, a családi történetek megrázóak, a történelmi adalékok szarkasztikus stílusa tobzódik a nyelvi leleményben, és – a szerzőt megnyugtatandó – (még) egy goj is figyelemmel olvassa.
Naftali Kraus: Az áldozat visszatér a tett színhelyére, Bp. 2002. PolgART Kiadó

Sárközy Bence