A Saul fia című film a zsidó jog és etika tükrében

Az Oscar és Golden Globe díjas Saul fia című filmet számos nézőpontból vizsgálták már. Oberlander Báruch rabbival, a Budapesti Ortodox Rabbinátus vezetőjével a film háláchikus kérdéseiről beszélgettünk a Vasvári Pál utcai zsinagógában elhangzott előadása kapcsán. Steiner Zsófia Írása

A filmben is szereplő Sonderkommando tagjait általános megvetés kísérte, hiszen ők dolgoztak a gázkamráknál és a krematóriumoknál. Azon kevesek, akik túlélték közülük a haláltábort, életük végéig megbélyegzettek voltak. Mi a véleménye róluk a zsidó vallásjognak?

A Sonderkommando kétségtelenül az egyik legérzékenyebb morális kérdésköre a Holokauszt és a haláltáborok történetének. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben nagyon kevesen érintették ezt a témát. A nácik embertelen cinizmusának szimbóluma, ahogy áldozataikat tettestárssá tették. Rabbiként is nagyon óvatosan kell a témához nyúlnunk, így mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy amiről beszélni fogok, az nem értékítélet és nem személyes vélemény, hanem elméleti etikai vizsgálat. Ennek tudatában, amikor a Sonderkommandóról beszélünk, akkor azt kell óvatosan megvizsgálnunk, elméletileg mit lett volna szabad megtenniük és mit nem, és milyen szintig volt megengedett együttműködniük a gyilkosaikkal. A kérdés két részre oszlik: arra, amikor az élőkkel foglalkoztak, és arra, amikor a halottakkal.

Kezdjük az élőkkel. Mi volt a dolguk velük a filmbeli Saulnak és való életbeli társainak?

A filmen is látjuk, hogy az élőknek mutatják az utat és sürgetik őket, menjenek be a gázkamrába, ahol perceken belül meg fognak halni, vagyis tulajdonképpen segítették, siettették mártírtársaik halálát. A halál siettetését vagy az emberölésben való közreműködést a háláchá tiltja.1

A gázkamra felé menetelő embereket már halálra ítélték, legfeljebb perceket nyerhettek volna nekik. A Sonderkomandósok tudták, hogy nem menekülhet, akit a gázba küldtek. Még azt is mondhatnánk, kíméletesek voltak, hogy nem húzták az időt.

A háláchá szerint2 az sem megengedett, hogy valaki egy olyan haldokló halálát okozza, akire az orvos azt mondja, amúgy is csak öt perce van hátra. Éppen ezért tilos az aktív eutanázia a zsidóságban.

Valójában az életmentés nem csak azt jelenti, hogy valakit megmentünk a haláltól, aki utána egészségben-boldogságban éli le a hátralevő 20-30 vagy akárhány évét. A Talmudban3 létezik egy fogalom „chájé sáá”, vagyis meghosszabbítani valakinek az életét, ami akkor is életmentésnek számít, ha tudjuk, hogy az illető rövid időn belül mégiscsak meg fog halni.

A saját életüket viszont ezzel a döntéssel meghosszabbították. Ez nem számít?

A Talmud4 erre válaszul azt kérdezi: „a te véred vörösebb, mint másé?” Ha valakit arra akarnak kényszeríteni, hogy mást megöljön, akkor még a saját életének veszélyeztetésével is ellen kell állnia. Ha ugyanis nem így tesz, az olyan, mintha magát fontosabbnak tartaná a másiknál. Nem lehet magunkat menteni más életének a kioltása árán.

 Mások életének megmentésére volt bármilyen lehetőség egy haláltáborban?

A Dohány utcai Gettó emlékfalnál, az idei Holokauszt megemlékezésen beszédet mondott Arányi György, akinek a németek bevonulásának napján lett volna a bár micvája. A Sonderkommando egyik tagja azzal mentette meg az életét, hogy rászólt, vallja magát pár évvel idősebbnek, így munkára küldték, nem a gázkamrába.

Több visszaemlékezésben lehet olvasni, hogy voltak rabok, akik próbáltak segíteni az újonnan érkezőknek. Például szóltak a fiatal anyáknak, hogy adják át kisbabájukat az időseknek. Egy karonülő kisbaba biztos halált jelentett, ahogy ez várt az idősekre is. Ha a nagymama vitte a kicsit, legalább az édesanya életben maradhatott. Máskor rábeszélték azokat, akiket munkára választottak ki, hogy ne akarjanak a gázba küldött családtagjaikkal menni. Ilyenekkel is lehetett Auschwitzban életet menteni és voltak olyanok, akik vállalták a kockázatot és segítettek. Ez nagy micva volt, és tiszteletre méltó, ha valaki megtette.

A háláchá tehát gyilkosoknak tekinti a Sonderkomando tagjait?

Nem, nem tekintjük őket gyilkosnak, hiszen jogilag nem lehet felelősségre vonni, bíróság elé állítani valakit, aki nem szabad akaratából hibázott5. Nagyon fontos még egyszer hangsúlyozni, hogy semmilyen módon nem ítélhetjük meg az embereket a vészkorszakban tett cselekedeteik miatt, ahogy a Talmud is mondja6: „Ne ítéld el felebarátodat, míg helyzetében nem voltál!” Adja az Örökkévaló, hogy soha ne kelljen kipróbálnunk, mit tettünk volna a helyükben!

Áttérve a kérdés másik aspektusára. Mi a háláchikus álláspont arról, hogy halottakat égettek, csontjaikat összezúzták, hamvaikat szétszórták?

A halottnak meg kell adni a végtisztességet, a holttest, hiába már nem élő ember, nem olyan, mint egy ruha, amit már nem használok és kidobom. A pozsonyi Schreiber Mózes rabbi (1762–1839) úgy fogalmaz erről, hogy a holttestben szentség van és ezért nem szabad megszégyeníteni, például elégetéssel7. Viszont a halottak elégetése már más megítélés alá esik, mint az élők meggyilkolásának elősegítése. A Sonderkommando tagjait megölték volna, ha nem csinálják, amit parancsolnak nekik. Ennél a résznél már nem kérdéses, hogy ha ezt elvégezték, az jogos önvédelem, életmentés volt akármennyire fájt is nekik, amire kényszerültek.

saul
Langfus rabbi, a Makover dáján; a Sonderkommando aszkétája
A filmben magában is felmerült egy háláchikus kérdés: kell-e rabbi a temetéshez?

Azoknak volt igazuk, akik azt mondták Saulnak, hogy nincs szükség rabbira. Mert mi a temetés? Gyászbeszédek hangzanak el, majd jön maga az elföldelés, végül elmondják a Gyászolók kádisát. Ez utóbbi, és a halottmosdatás a temetés vallási része, de ehhez sem rabbi kell, csak egy minjen, vagyis tíz felnőtt zsidó férfi, és valaki, aki el tudja mondani a Kádist. Voltam egyszer egy temetésen, ahol csak hatan voltunk. Kérdeztem erről a rabbit, azt válaszolta, hogy nem kérték a rokonok a minjent. Értetlenül álltam ez előtt, a temetés vallási része a Kádis, ehhez minjen kell, azt nem kell külön kérni.

Saulnak, ha maga nem tudta elmondani, nem rabbit kellett volna keresnie, hanem minjent és egy embert, aki tudta fejből a Kádist. Éppen ezért nekem kicsit megbicsaklik a történet itt, annyi ember között senki nem tudta elmondani a Kádis szövegét? De nyilván a film, mint művészi alkotás, nem egy háláchikus útmutató.

Miért olyan hihetetlen ez? Ma is nagyon kevesen lehetnek Magyarországon, akik fejből tudnak Kádist mondani.

Ez már a holokausztnak köszönhető, és annak, ami utána volt. Zárójelben jegyzem meg, pont ezért adtunk ki 2009-ben egy Sábeszi fonetikus imakönyvet. De a háborúig nem kellett ortodox zsidónak lenni, hogy valaki el tudja mondani a Kádist. Magyarországon a holokausztig gyakorlatilag minden, kicsit is hagyományhű zsidó el tudta olvasni az álefbétet, tudott áldást vagy Kádist mondani fejből.

Ha a valós történéseket nézzük, találhatott volna Saul magának rabbit?

Ennek utánanéztem. A film a Sonderkommandósok lázadása előtti napon kezdődik, így a dátumot pontosan tudjuk: 1944. október 6-7-én játszódik a történet. Abban az időben a Sonderkommandóban volt egy, a harmincas éveiben járó lengyelországi rabbi, bizonyos Leibl Langfuss, Makow Mazowieckből. Ez Varsótól kb. másfél órára van. Langfuss rabbi volt ott a dáján, egy responsum kötetben még neki címzett 1938-os levelet is találtam8, amiből kiderül, hogy nagytudású talmudista volt.

Dr. Nyiszli József (1901-1956), akiről a filmben a Mengele mellé beosztott boncolóorvost mintázták, 1946-ban írt visszaemlékezéseiben megemlíti Langfuss rabbit, mint a Sonderkomando aszkétáját, aki nem sürgette az embereket a halálba.9 Langfuss rabbi volt a Sonderkommando lázadásának egyik vezetője, jiddisül vezetett naplójának tanúsága szerint túlélte a lázadás leverését. Ez a napló egyébként 1952-ben került elő Auschwitzból.

Érdekes, hogy Nyiszli kifejezetten megemlíti, hogy amikor halottak elégetésére kényszerítették a rabbit, mindegyikük felett elmondta a Gyászolók kádisát.

Ha tehát valakinek aznap kellett volna egy rabbi, aki el tudja mondani a Kádist, akkor nem kellett volna messzire mennie, ott volt a Sonderkommandóban.

„Ő a Sonderkommando aszkétája, aki,
hogy a vallás étkezési előírásainak megfeleljen,
nem eszik egyebet… mint kenyeret,
margarint es hagymát.
A beosztása tüzelő lenne az égetőkemencénél,
de mint fanatikus hitbelinek elintézem…,
hogy felmentést nyerjen e borzalmas munka alól… midőn a halottakat a tűzszekrénybe csúsztatják, csak akadályozza a munkát, ugyanis minden
esetben elmormolja a halottak utáni imát.
Több ezerszer… napjában.”
(Dr. Nyiszli József 1946-os visszaemlékezése Langfuss rabbiról)

 

Mindezek ellenére sikerült eltemetnie Saulnak a fiát. Ezzel nagy micvát tett?

Igen, mindenképpen. Ha azonban a történelmi tényeknél maradunk, azt is tudnunk kell, ez egészen biztosan nem történhetett a filmben említett napon. 1944. október 7-e ugyanis szombatra esett. Tudni kell, hogy szombaton a holttest mükce, nem szabad megmozdítani sem10, nemhogy menekülés közben kivinni a táborból, amikor szombaton nem szabad semmit magánterületről közterületre vinni11. Ráadásul komoly szombatszegés ásni és temetni sábeszkor12.

Jelenet a filmből
Jelenet a filmből
Ezek a hibák mennyire befolyásolják a film értékét?

Ez nem egy dokumentumfilm, így előfordulhatnak nem teljesen valósághű részletek, amelyek sok esetben csak a téma egyes részleteit is ismerő hozzáértőnek tűnnek fel. Például nekem, akinek a jiddis az anyanyelvem, feltűnt, hogy Saul nem a kárpátaljai tájszólást beszéli, amit pedig ungváriként kéne neki…

De ezek nem vonnak le a film valódi mondanivalójából, abból, hogy sok fontos, elgondolkodtató kérdést vet fel és egyedülálló betekintést nyújt az egyéni tragédiákba. A történet az én értelmezésemben azt fejezi ki, hogy az emberi méltóságtól, az élettől és a méltó haláltól is megfosztott közegben, hogyan próbálja valaki éppen a halottnak járó végső tiszteletadás révén visszanyerni élete méltóságát, és ehhez keres fogódzókat múltbeli emlékeiből.

Mindez ráadásul inspiráció is lehet: ha ilyen embertelen körülmények között is voltak, akik ragaszkodtak a zsidó vallási előírásokhoz, akkor ma, amikor hál’ istennek nem fenyeget minket veszély, igazán nem jelenthet komoly problémát, hogy gyakoroljuk a vallásunkat.

Valóban voltak egyszerű emberek Auschwitzban, tanulatlan zsidók, mint Saul, akik a halál torkában is ennyire ragaszkodtak vallási előírásokhoz?

Sok zsidóval beszélgettem a filmről és ol­vastam kritikákat is. Sokszor felmerült, hogy nem hihető az, hogy a zsidóknak Auschwitzban, amikor fő gondjuk a túlélés volt, vallási előírások jártak volna a fejükben.

Számomra ez egyáltalán nem hihe­tet­len. New Yorkban nőttem fel, a brook­lyni Williamsburgban, a ’60-70-es évek­ben, ahol nagyjából háromezer, Magyarországról származó ortodox zsidó család élt. A felnőttek mind holokauszt-túlélők voltak, meg tudtuk mutatni kuriózumként, ki az a három zsidó, aki még a háború előtt érkezett az USA-ba és így nem élte át azokat a borzalmakat.

Mi gyerekek a Holokauszt történetein nőttünk fel. A felnőttek állandóan erről beszéltek, ahol pár ember összeült, negyedórával később már a Holokausztról volt szó. Sokszor került szóba, ki hogyan tartotta a kóserságot, hol rejtegették a tfilint, ki miből csinált hanukai gyertyát, honnan volt sófárjuk, stb. Mindez elmondva elképzelhetetlennek tűnik, de ők megtették.

Még a tanáraimtól is ezt hallottam. Mesterem, a pápai Grünwald József rabbi (1905–1984.), aki munkatáborban volt, mesélte, hogy például szombaton próbálta elkerülni, hogy dolgoznia kelljen. A tanítványai igyekeztek ebben segíteni neki, de egyszer egy őr észrevette és munkára kényszerítette őt is. Akkor Grünwald rabbi fejben átismételte az összes szombati törvényt, hogy úgy tudja elvégezni azt a munkát, hogy ne legyen az igazi szombatszegés – és aztán azt is hozzátette, reméli, az Örökkévaló nem fogja azt a gonosz őrt megjutalmazni azért, hogy miatta átismételte a szombati törvényeket…

Hogy lehetett ezt véghezvinni? Hogyan döntötték el, mit szabad és mit nem szabad?

A rabbikat ugyanúgy deportálták, mint bárki mást, az emberek meg ugyanúgy kérdeztek tőlük, ahogy azt korábban is tették odahaza. Amennyire tudtak rabbikként működtek. Mesterem, Grünwald rabbi egyszer még egy talmudi lapot is talált, abból tanított. Talán hihetetlennek tűnik, de nem az.

Az újpesti neológ főrabbi, dr. Friedman Dénes (1903–1944.) például egy rettentő fájdalmas kérdéssel fordult Meisels Cvi Hirsch rabbihoz, a váci dájánhoz (1902–1974). Azt kérdezte, hogy a gázba kiválasztott fiát kiválthatja-e úgy, hogy tudja, egy másik fiút küldenek helyette a halálba. Meissels rabbi sírva kérte, hogy ne kelljen ilyen döntést hoznia – ebből Friedman főrabbi megértette, hogy nem válthatja ki a fiát és elfogadta a döntést13. Az emberek nem akartak lemondani az emberségükről, az elveikről, azt mondták, zsidó vagyok, hiszek Istenben, a zsidóságban, a Tórában és akármilyenek a körülmények, ragaszkodom ehhez.

Ebből úgy tűnik, mintha csupa szent ember lett volna Auschwitzban.

Ezekből a történetekből az a kép alakult ki bennem is gyerekként, mintha a haláltáborokban mindenki vallásos lett volna. Később döbbentem rá, hogy válogatás nélkül mindenkit elvittek, aki zsidó volt, vallásost, nem vallásost egyaránt.

Ha az a kérdés, hogy Auschwitzban gyakorolták-e a vallást, akkor az a válasz, hogy sokan voltak, akik igyekeztek a lehető leginkább ragaszkodni a hagyományokhoz. Volt, aki teljesen elvesztette a hitét Auschwitzban, de volt, aki éppen ott találta meg, és voltak ezrek, akik az életük árán is ragaszkodtak a valláshoz.

Van értelme ezeket a háláchikus kérdéseket tanulmányozni hét évtizeddel később?

Tavaly, a Holokauszt Emlékév kapcsán írtam egy 16 részes cikksorozatot a Gut sábesz magazin számára, Kérdezd a rabbit – vészhelyzetben címmel. Ebben a Holokauszt során felmerült háláchikus kérdéseket vizsgáltam, illetve azt, hogy az azokra adott válaszok hogyan alkalmazhatóak napjainkban. Hiába születtek a kérdések és válaszok szélsőséges körülmények között, vészhelyzetben, napjainkban is iránymutatást kaphatunk belőlük, amikor hál’ istennek nem fenyeget minket veszély a micvák tartásáért. Ugyanakkor ez egy méltó megemlékezés is mártírjainkról.

 


 

1 Maimonidész, A gyilkosság szabályai 2:2., 4:6.; 2 Uo. 2:7.; 3 Jomá 85a.; 4 Pszáchim 25b.; 5 Maimonidész, A Tóra alapjainak szabályai 5:4.; 6 Az atyák bölcs tanításai; 2:4.; 7 Chátám Szofér responsum 6. kötet 10. fejezet; 8 Misnát rábi Áron 2. kötet 58. fejezet; 9 Dr. Nyiszli József: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban, Magvető, Budapest, 2004, 186–188. oldal; 10 Sulchán áruch, Orách chájim 311:1.; 11 Sulchán áruch uo.; 12 Talmud, Sábát 73b., Sulchán áruch uo. 526:1., 4.; 13 Meisels Cvi Hirs: Mökádsé HáSém 1. kötet, Sáár máchmádim 1–3. fejezet; Miriam Loeffler: My Children’s Blue Eyes (New York, 2015); 113. oldal, 84. lábjegyzet a végén