Ez a történet Záhir Ádel hihetetlen útját meséli el Sechem legelőitől a bnéj brák-i utcákig. A mosolygós arab férfi Udi Ájálon néven évek óta Izraelben él, és jelenleg a zsidóságba való betérésre készül.

A kezdetek

Záhir 1978-ban született egy kis arab faluban Sechem és Áriel között, a Somronban. Apja ruhakereskedő volt, ő 14 testvérével a nyájat őrizte. A szokásos iszlám oktatásban részesült: „Teljesen átlagos gyerek voltam, de mindig kitértem az erőszak elől. Rettenetesen zavart, de nem tudtam megmenekülni tőle. Az erőszak az életünk szerves része volt. Ha nem hallgattunk apánkra, vagy nem tettünk a kedvére, megvert minket. Aki nem viselkedett tökéletesen az iskolában, verést kapott. A családok, vagy klánok közötti legkisebb vita is vérontásba torkollott. A családok nőtagjait brutálisan lemészárolták a rokonok, ha nem álltak be a sorba az elvárt módon. A csipcsup veszekedések borzalmas gyilkosságokkal végződtek. Ha valaki nem ment el a mecsetbe, vagy sértő dolgot mondott, számolnia kellett a következményekkel. Az Izrael és az izraeliek elleni gyűlöletet belénk oltották, és arra tanítottak, hogy halálra érdemes szörnyetegekként tekintsünk rájuk.”

„Nagyon zavart környezetem dühöngő kegyetlensége… Felháborított, mennyi erőszak van a Koránban… Az egész kultúra vérben ázott… Belénk nevelték az Izrael-gyűlöletet… korai gyermekkorunktól kezdve arra oktattak, hogy minden izraelit és “telepest” meg kell ölnünk.”

„[Az ideológia szerint] az izraeli hadsereg katonái a legrosszabbak. Kegyetlen, barbár hódítók, akiket kötelességünk eltörölni a föld színéről. Az iskola után a barátaim köveket és gyújtóbombákat dobáltak a zsidó kocsikra. Kisgyerekként belém ivódott, hogy a zsidók, és különösképpen az izraeliek, gyilkosok, akiknek nincs joga ahhoz, hogy Izraelben éljenek, illetve hogy a Korán szerint meg kell ölni őket. Erőszak-ellenességem és az iskolában kapott verések miatt taszítottak ezek a gondolatok.”

Találkozás az ellenséggel

Eljött azonban a mindent megváltoztató pillanat: „Fiatal tinédzser voltam, és apró kihágások miatt napokon át vertek. Korgó gyomorral, céltalanul lézengtem iskola után, amikor egy izraeli katonák által őrzött ellenőrzőponthoz értem. Tudtam, hogy ők a fő ellenségeink: gyűlölnöm kell őket és meg kell őket támadnom, de győzött a kíváncsiságom. Közelebb mentem, hogy szemtől szembe lássam az ellenséget, és mindössze egy mosolygós, egyenruhás fiatalembert láttam, aki tudott valamennyire arabul és azt mondta, ne féljek, menjek közelebb. Nagyon kedvesek voltak, és rájöttem, hogy egyáltalán nem azok a kegyetlen hódítók, akiknek mondták őket.”

“Megdöbbentett, hogy az ellenség ilyen előzékenyen bánik velem. A katona felajánlotta az ebédje felét. Elfogadtam, mert nagyon éhes voltam. Az életemről kérdezgetett, és mesélt egy kicsit magáról… aztán bevettek a focizásba. Nagyon jóindulatúak voltak, nem próbáltak bántani, vagy megölni… Hirtelen megértettem, hogy az izraeliek nem brutális szörnyetegek. Neveltetésem alapja dőlt össze.”

Záhir ettől kezdve érdeklődött az izraeliek iránt. Utazgatott, ismerkedett, és mindenhol kedvesen bántak vele. Különböző helyeken dolgozott, de amikor otthon egyre nyilvánvalóbbá vált az izraeliekkel való barátsága, egyre többször érte támadás a szülőfalujában. Egy különösen kegyetlen verés után, 14 évesen költözött el otthonról Ros Háájinba, és onnantól kezdve a legkülönfélébb munkákkal tartotta el magát. Anyjával azóta sem találkozott: „Hiányzik, de átléptem egy határt, és ha visszatérnék a faluba, nem jönnék ki onnan élve. Ha meglátogatnám az anyámat, az őt is halálos veszélybe sodorná.”

Izrael szolgálatában

A következő években Záhir integrálódott az izraeli társadalomba. Amikor 18 éves lett, ajánlatot kapott: „A Sábáktól, az izraeli titkosszolgálattól voltak, és azt kérdezték, segítenék-e merényletek megakadályozásában… Azt mondtam, hogy semmi erőszakosat nem szeretnék csinálni, de szívesen veszek részt támadások megelőzésében, ha ez lesz az egyetlen feladatom.”

Kezdetben terrorista célpontokról gyűjtött információt: „Egyszer egy olyan férfi után kellett nyomoznom, akiről azt gyanították, hogy a Hámásznak dolgozik. Ez a második intifáda idején történt, amikor öngyilkos merénylők robbantották fel magukat éttermekben és zsúfolt izraeli közterületeken. Mivel tudtam, hogyan vegyüljek el a tömegben, sikeresen követtem a fickót, és láttam, hogy bombaövvel a derekán száll be egy kocsiba. Továbbítottam a felettesemnek az információt, és még azelőtt letartóztatták a férfit, hogy ártani tudott volna. Isten tudja, hány ember menekült meg így… Később találtam hozzám hasonló arabokat, akik szintén ellenezték a terrorizmust, és létfontosságú információt szolgáltattak.”

Záhir nem sokkal ezután csatlakozott ahhoz az izraeli elit egységhez, melynek tagjai arabnak öltözve vegyülnek el az arab falvakban, és velük együtt számos akcióban vett részt. „Soha nem éreztem úgy, hogy a palesztinok érdekeivel ellentétes dolgot csinálnék. Egyszerűen ártatlanok meggyilkolását akadályoztam meg.”

An-Unlikely-Ally-Inside-Article-02

Fogság

Sajnos azonban kitudódott, hogy Záhir kém. Halálos fenyegetéseket kapott, fejére vérdíjat tűztek ki. Egy napon telefonhívást érkezett: valaki információt akart neki átadni. Az informátort azonban lefülelték, és halálosan megfenyegették, így elárulta a találkozó helyszínét. Amikor Záhir a megbeszélt helyre érkezett, többen rátámadtak, megkötözték, és egy autóba dobták. Ezután fél éven át börtönben kínozták: teste tele volt sebekkel és égési sérülésekkel. A férfi azonban nem adta fel a reményt, és amikor eljött a várva várt pillanat, két kézzel ragadta meg a menekülés lehetőségét.

„A rámádán utolsó napja volt. Az őrök elhagyták őrhelyüket, hogy a tűz fölött megsütött bárányból lakomázzanak, és csupán egyetlen őrszemet hagytak hátra. Amikor egy másik szobában megcsördült a telefon, ő is kiment. Erre a pillanatra vártam. Emberfeletti erővel az ajtóhoz kúsztam, és kijutottam. Meglepődtem, hogy jól ismert terepen találtam magam, Sechemben. Néhány perccel később már hallottam is, hogy felfedezték az eltűnésemet… Isten segítségével elértem az izraeli hadsereg egy ellenőrzőpontját… ’A Sábák informátora vagyok. Fogvatartottak, de sikerült elszöknöm. Engedjetek be!’ – kiabáltam. A katonák azonnal ellátták a sebeimet, majd hívták a helyi Sábák-koordinátort, aki kórházba szállíttatott.”

Betérés

Mivel a zsidóságban megtalálta azt a mások iránti jóindulatot és együttérzést, amelyet keresett, elhatározta, hogy elhagyja az iszlámot, és zsidóvá válik. Testi és lelki sérüléseinek kórházi kezelése azonban sokáig elhúzódott, ellátása a mai napig, évek múltán is tart. Nevét Udi Ájálonra változtatta, és hosszas jogi huzavona után izraeli állampolgárságot, valamint pénzbeli segélyt is kapott. Jelenleg a betérésére készül, és közben a Tel Hásomer kórház egyik legszorgalmasabb önkéntese. „Mindenkin segít, és sokszor úgy, hogy az illető nem is tud róla..” – mondja ráv Áháron Jiktár, a kórházban működő Átá Imádi (Te velem vagy) nevű szervezet önkéntese. „Egy idősebb asszonynak meg kellett változtatni az időpontját az orvosnál. Egy napon hívást kapott, mely szerint csodás módon megtörtént a változtatás. Fogalma sem volt arról, hogy Udi, a kórház igazgatójával való jó kapcsolatát felhasználva, szólt néhány jó szót az érdekében. Mindenféle emberrel kapcsolatban áll, még a miniszterelnöki hivatallal is.”

Egyetlen dolog bántja Udit: a jelenlegi terrorhullám, melyet szerinte nem jól kezelnek a hatóságok. Ezért egyezett bele abba, hogy – életében először – nyilvános interjút adjon. „Az emberek azt mondják, nem lehet megállítani a terrorhullámot. Azt állítják, hogy a helyzet túlságosan bonyolult, és hogy a magányos farkasokat nem lehet megakadályozni. Ez azonban hiba. A késes intifádával felvehetnénk a harcot, ha akarnánk… Az izraeli kormány nem tesz meg mindent. A Palesztin Hatóság merényletekre ösztönöz, és arra buzdítja az embereket, hogy zsidókat késeljenek és öljenek meg, a kormány pedig semmit nem tesz ennek megakadályozására… Minden egyes letartóztatott terrorista kéthavonta automatikusan 1200  sékelnyi (86 000 forint) ösztöndíjat kap a Palesztin Hatóságtól. Megdöbbentő módon ezt az összeget sokszor egyenesen az Izraeli Börtönfelügyelet utalja át.”

Udi szerint nincs közel a béke: „Amíg a gyilkosság a palesztin gyerekek oktatásának központi eleme marad, addig nincs semmi esély a békére. Nincs más választásunk: erősnek kell maradnunk. Soha nem adhatjuk fel. Továbbra is le kell rombolnunk a terroristák házait, ki kell utasítani őket Gázába, és a felbujtásban és terrorizmusban részt vevő izraeli araboktól el kell vennünk az állampolgárságukat. Nincs más út.”

Mindeközben Udi a betérésre készül. „Remélem, hogy a következő peszáchkor a zsidó nép többi tagjával együtt, zsidóként ülhetek le a széderasztalhoz.”

Forrás: Aish.com