Weiss Manfréd a 19-20. századforduló egyik legnagyobb kapitalistája és egyben legnagyobb filantrópja volt. Mérhetetlen gazdagsága csak a jó szívén keresztül nyilvánult meg. Gyártmányainak és jótéteményeinek sora egyforma hosszú, ha nem volt hosszabb az utóbbi. Életéből idézni néhány vázlatponton keresztül nehéz feladat, mégis, egy-egy szilánk is kiválóan megvilágítja Weiss Manfréd nagyságát. Mert ahogy egy nekrológjában írják: „Ő nem azok közül a nagyságok közül való volt, akiket messziről kellett nézni, hogy nagyot mutassanak. Az ő igazi emberi nagyságát közelről lehetett látni, azokban a vonásaiban, melyekben a legtöbb »nagy ember« is apró és közönséges.”
Weiss Manfréd, a gyáros
Weiss Manfréd (1857-1922) testvérével Bertolddal (1845-1915) 1882-ben nyitották meg konzervgyárukat a Lövölde téren, mely az ország első ilyen gyára volt. Később részt vettek a Magyar Ipari és Kereskedelmi Bank létrehozásában. Tőkéjének egy részét, hogy biztosítsa, Weiss Manfréd ingatlanba fektette: Andrássy út – Jókai tér – Nagymező utca és a ma Újlipótváros néven ismert városrész déli részét, a Margit híd és Vígszínház közötti területet vásárolta meg, így az itt álló bérházak, vagy éppen a színház, az mind ő telkén épülhetett fel.
1890-ben egy robbanás történt a gyárban, így a további biztonságos termelés érdekében költözniük kellett, az új gyártelep helye pedig 1892-től Csepel lett. 1893-ban még csupán 150 munkás dolgozott a gyárban, 1917-ben pedig már 27.000 (!) ember váltotta egymást három műszakban.
1896-ban, miután Bertold képviselő lett, szétváltak az összeférhetetlenség miatt, hiszen a gyár komoly kapcsolatban állt a magyar állammal. A gyár a béketermelésről fokozatosan a haditermelésre állt át. A gyár termelési mértékét számok nélkül is jól illusztrálja az a korabeli elterjedt mondás, miszerint „nincs a világon olyan háború, ahol legalább az egyik fél ne Weiss-féle lőszert használna…”
A siker titka
Weiss sikerét sokan valami titokban keresték, pedig a válasz egyszerű volt: Weiss sosem az aktuális, hanem a potenciális kereskedelemhez szabta a termelést. Folyamatosan figyelte a szabadalmakat, ráadásul két fiából is mérnök lett, akik maguk is foglalkoztak az új eszközök és berendezések kutatásával. A kreatív elme mellett pedig Weiss nem félt kockáztatni sem: amikor a tőkések a pénzüket mentették, akkor ő befektetett, mely végül busásan térült meg neki.
Nemesek egymás között
Befektetéseihez a megszerzett tőkén kívül forrást biztosított az is, hogy Weiss Manfréd felesége és gyermekei révén rokoni kapcsolatba került szinte az összes meghatározó iparmágnás családdal — bár a megállapítás lehet, hogy helyesebb lenne fordított módon: a hazai iparmágnás családok rokonságba kerültek Weiss Manfréddal.
Maga Weiss Manfréd még Bécsből házasodott, Albert von Wahl (1832-1905) lovag, osztrák-magyar vasúti vezérigazgató Alice (1865-1904) nevű leányát vette feleségül 1884-ben – hiszen ekkoriban még csak formálódott a magyar zsidó arisztokrácia, viszont gyermekei kiházasításánál már a legjobban csengő nevű, magyar családok közül válogathattak. Weiss Elza (1885-1980) a magyarországi vetőmagtermesztést megteremtő családból, jánoshegyi Mautner Alfrédhoz (1877-1933) ment feleségül. Weiss Eugen (Jenő; 1887-1983) Annie von Geitler-Armingent (1898-1961) vette feleségül. Weiss Marianne (1888-1971) a magyar tőzsde megalapítójának fiához, Kornfeld Mórichoz (1882-1967) ment nőül. Weiss Alfonz (1890-1992) csetei Herzog Erzsébetet (1893-1992) vette feleségül, aki anyja révén a Hatvany-Deutsch család fiatal tagja volt. Weiss Daisyt (1895-1988) ifj. Chorin Ferenc (1879-1964) bányatulajdonos kérte feleségül. Egyedül a legkisebb leány, Weiss Edith (1899-1967) nem házasodott meg. Röviden: a Weiss-család egyet jelentett a századforduló krémjével.
Weiss Manfréd, a zsidó
Azok közé az erős jellemek közé tartozott, akit sem vagyon, sem rang nem tudott elcsábítani ősei hitétől, sőt inkább abból nyerte energiáját és erkölcsi fölényét, mert más fölényt nem igazán említhetünk vele kapcsolatban.
Nagyünnepekkor a Dohány utcai zsinagógába járt, ám szülei, majd szertett felesége után Kádist mondani a Talmud Egylet Vasvári Pál utcai zsinagógájába járt.
A hunfalvai (Huncovce, Szlovákia) jesivát és a Rabbiképzőt egyformán támogatta – nemcsak felekezeti különbséget nem tett, de a felekezetén belül sem tett differenciát.
A feleség emlékére
Weiss Manfréd felesége, Alice asszony szintén élen járt a jótékonyságban, mondták is róla az életében, hogy többet jár a nyomorgók viskóiba, mint a nemesek báltermeibe – hová pedig, mondani sem kell, napi bejárása és meghívása volt.
Alice bárónő nem volt még 40 éves, mikor nemes lelkét magához szólította az Örökkévaló. Weiss Manfréd elhalt felesége emlékére egy gyermekágyas otthon felállítását határozta el. 1910. április 4-én, hétfőn adták át a történelmi fontosságú intézményt a Szabolcs utcai zsidó kórháztól alig 100 méterre, a jó nevű Quittner Zsigmond (1859-1918) tervezésében. A megnyitó ünnepélyen jelen volt Khuen-Héderváry Károly (1849-1918) miniszterelnök is, más miniszterek, polgármesterek, előkelőségek társaságában – az összes városi méltóság, csak éppen Weiss Manfréd maradt távol, ő szerényen kitért az ünneplés elől, de gyermekei jelen voltak az anyjuk előtti tisztelgésen.
A gyermekotthonban indult meg az országban először a szervezett terhestanácsadás, de volt itt saját nővérképző is. Felekezetre való tekintet nélkül bárki ingyen igénybe vehette a szolgáltatásokat.
Kórház a munkásoknak
1916-ban Diebold Hermann (1877-1960) tervezésében felépült az első csepeli kórház is – szintén Weiss Manfréd megrendelésére –, ahol eleinte csak a gyár dolgozóit kezelték, de 1924-től mindenki számára elérhetővé váltak az egészségügyi szolgáltatások.
Egy héten háromszor a főváros legkiválóbb sebészei műtöttek a kórházban, de az intézmény különlegességét adta az is, hogy itt nyílt az ország egyik első csecsemőgondozója is, ahol szinte egynapos kortól egészen hatéves korig gondozták a csemetéket. 2003-tól a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház Csepeli Weiss Manfréd Telephelye (Déli utca 11.) néven üzemel.
A szalmaözvegyek és gyermekek védõje
A Váci út azon részén, „ahol a legtöbb a gyár, ahol most [az első világháború kitörésekor] legkevesebb a munkás és legnagyobb a nyomor” egy iskola tornacsarnokában (ma: Budapesti Gazdasági Szakképzési Centrum Károlyi Mihály Két Tanítási Nyelvű Közgazdasági Szakgimnáziuma), 1914. augusztus 30-án, vasárnap Weiss Manfréd megnyitotta második népkonyháját, mely Ehrlich G. Gusztáv (1849-1941) erzsébetvárosi népkonyhája mellett a második legnagyobb volt, utóbbiból egyébként kilenc helyre vitték és osztották szét az ételt.
Az adagokat a kerületi elöljáróság határozta meg egy igazolólapon, mely szerint először a kenyéradagokat kapták a nélkülözők, majd a tornacsarnok fehérruhás tanárnői, az alkalmi ételosztók a kétfogásos ebédet mérték ki – de az adagokat nem vették nagyon szigorúan, szinte mindenki többet kapott, így hát a naponta kiosztott 1000 adag a valóságban még több is volt. Az első nap gulyásleves és mákosguba, hétfőn hurkás babfőzelék káposztáskockával volt a menü – kenyér, hús, tészta mindig volt a terítéken.
A népkonyhának nem volt ünnepélyes megnyitója, hanem az első nap a báró fia, Weiss Alfonz és Wildner Ödön (1874-1944) fővárosi tanácsnok, a második nap pedig Bárczy István (1866-1943) főpolgármester kóstolták nagy elégedettséggel az ételeket.
„Mátán beszéter”
Az adományozásnak több fokozata van, az egyik legmagasabb szint a titkos adományozás, a „mátán beszéter”, amikor a rászoruló nem tudja kitől kapott, de az adományozó sem ismeri személyesen a nélkülözőt.
Egyet a sok ilyen esetből örökít meg az alábbi történet: 1917 zimankós őszének végén, az elhunyt gárdonyi Neumann Frigyesné, Lujza, a Pesti Izraelita Nőegylet elnökének tiszteletére gyász-Istentiszteletet tar-
tottak a Dohány utcai zsinagógában, ahol természetesen Weiss báró is megjelent.
Weiss Manfréd a csontig hatoló fagyra panaszkodott a mellette ülő Schichtancz Árminnak (1862-1939), a Wesselényi utcai iskola igazgatójának (később az Országos Izraelita Tanítóegyesület elnökének), aki erre megjegyezte, hogy gondoljon csak azokra, akiknek nincs mivel otthon fűteni, nekik legalább van… Másnap Weiss egyik leánya hívta Schichtancz lakását, amikor is számon kérte apja miatt, aki egy szemhunyást sem tudott aludni az igazgató megjegyzése miatt – azonnal kezdjenek hát akcióba, és juttassanak szenet a meleget nélkülözőknek!
Ehrlich G. Gusztávval léptek kapcsolatba, aki az összes mozgósítható tüzelőanyagot a rendelkezésükre bocsátotta, majd, mikor az elfogyott, Weiss Manfréd pénzutalványok kiállítását rendelte el – szigorúan az ő nevének említése nélkül. Így lett enyhébb az 1917/18-as fagyos tél a fővárosi lakosság számára, hála Weiss báró jóságának…
Weiss további elsõ világháborús tettei
Weiss Manfréd honvéd már idős volt, így hát nem is erejével, hanem végtelen gondoskodásával vette ki a részét a háborús időkben. A népkonyhán kívül a következők köthetők személyéhez (a teljesség igénye nélkül):
Katonai tüdőbeteg-szanatórium, megvakult katonák menhelye, a 17-es katonai kórház területén létrehozott legénybarakk. Létrehozott a Szent János szanatóriumban sebesült tiszti alapítványt, tábori kórházakat a frontvonalak mellett, adományozott több katonai röntgen-autómobilt. Nagy összegekkel támogatta a Vöröskereszt munkáját is.
A filantróp halála
Nem titok, hogy Weiss Manfrédet, a kommün alatt, 1919-ben az öngyilkosságba kergették: irodájában megmérgezte magát, ám dolgozói megmentették életét – betegágya mellett ezer és ezer munkás állt és várta kétségbeesve, mi lesz jótevője sorsa. Weiss báró szíve ezután még majdnem három évig dobogott szeretteiért és pártfogoltjaiért.
A gyászházban (Andrássy út 116.) Hevesi Simon (1863-1943) főrabbi, a Salgótarján úti temetőben pedig Fischer Gyula (1861-1944) főrabbi búcsúztatta. „Felismertük benne a zsidó szívet, mely megértéssel fordult az elnyomottak, a szenvedők és a szegények felé.”
Weiss Manfréd ma
Weiss Manfréd nevét közterek, intézmények, iskolák viselik, de ami ennél is fontosabb, hogy többen a báró egy alapelvét is továbbörökítik: mégpedig, hogy a tőke kötelezettségekkel jár, azaz jótékonykodni kell, mellyel aztán másokat is a jótékonykodásra sarkallunk.
Weiss egyik életművének inspirálására a Cedek EMIH Izraelita Szeretetszolgálata róla nevezte el a hetekkel ezelőtt nyitott népkonyháját (Baross utca 61.), ahol hétről hétre változatos és tápláló menüből osztanak ingyen ebédet a rászorulóknak.
Cseh Viktor írása
Bibliográfia: Ballagi Ernő dr., „Báró Weiss Manfréd”, in: Egyenlőség (1922), 40. évf. 52. szám, 2-3. old.; Bolla Dezső, Holczman Györgyné, Csepeli helyismereti bibliográfia (Budapest: Csepel Vállalkozás-fejleszt. Alapítvány, 2009); Schichtanz Ármin, K. S., „A gyermekágyas-otthon avatóünnepsége”, in: Egyenlőség (1910), 29. évf. 15. szám, (melléklet), 1-3. old.; Varga László, A csepeli csoda: Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában (Budapest: BFL, 2016); „Csepeli Weiss Manfréd”, in: Egyenlőség (1932), 53. évf. 11-12. szám, 19. old.; „Csepeli Weiss Manfréd”, in: Egyenlőség (1918), 37. évf. 15. szám, 9. old.; „Hirek – Csepeli Weiss Manfrédné”, in: Egyenlőség (1904), 23. évf. 5. szám, 7-8. old.; „Hirek — Schichtancz Ármin halála”, in: A Magyar Zsidók Lapja (1939), 1. évf. 19. szám, 14. old.; „Weiss Manfréd népkonyhája”, in: Egyenlőség (1914), 33. évf. 36. szám, 3-4. old.
Megjelent: Egység Magazin 28. évfolyam 107. szám – 2018. június 4.