Aki kitárta a judaizmus kapuját

Dr. Jonathan Sacks,

Nagy-Britannia főrabbija

Aki kitárta a judaizmus kapuját

A történelem kijelöli majd Menachem Mendel Schneerson, a hetedik lubavicsi rebbe tevékenységének helyét, akivel a zsidó világ egyik legnagyobb vezetőjét veszítette el. Olyan ember távozott közülünk, aki alapjaiban változtatta meg a zsidó életet és benne a vallás szerepét. Személyes tisztelgésem ennél jóval szerényebb.

1968-ban találkoztunk először. Akkoriban a cambridge-i egyetem hallgatója voltam, és sorra látogattam az amerikai zsidó közösségeket, hogy megismerkedjem szellemi vezetőikkel. Ezek a találkozások mély benyomást tettek rám, ám mind között a legkiemelkedőbb élményt a Rebbével való beszélgetés jelentette. Minden más alkalommal én tettem fel a kérdéseket, amelyekre annak rendje és módja szerint választ kaptam. Egyedül a lubavicsi rebbe fordította meg az interjú menetét, amikor ő tett fel kérdéseket nekem: Mit teszek én a zsidóságért Cambridge-ben? Mit teszek annak érdekében, hogy erősítsem diáktársaim zsidó identitását?

A provokáció egyértelműen személyre szabott volt. Rájöttem, hogy a rebbe nem azon munkálkodik, hogy minél több hívet, követőt szerezzen magának, hanem épp ellenkezőleg: legfontosabb dolgának azt tartja, hogy vezetőket teremtsen.

Ő maga heroikus alkatú vezető volt. Miután 1950-ben megválasztották apósa, Joszéf Jicchák Schneerson rabbi utódjául a lubavicsi mozgalom élére, nekilátott, hogy az elvilágiasodott Amerika zord viszonyai között új életet leheljen a mozgalomba. Akkoriban úgy vélték, hogy a vallásosság jövője kilátástalan az Egyesült Államokban. Senki sem tudta megmondani, hogyan változtatható élő valósággá a hagyományos zsidó életmód abban az Amerikában, amelyet trájfe medinának, „tréfli országnak” hívtak.

A rebbe a klasszikus rabbinikus vezetőkhöz hasonlóan az oktatással kezdte, és létrehozta az iskolák és jesivák hálózatát. Majd olyan döntést hozott, amely megváltoztatta nemcsak a lubavicsi mozgalom arculatát, hanem az egész zsidó világot: megkezdte a „micvákampányok” szervezését. Nem sok olyan nemzetközi szervezet van, amelyet ennyire szűkös anyagi források segítségével egyetlen személy vezetett erős kézzel.

Aligha találni példát a történelemben erre a hatalmas erőfeszítésre, amely egy világi közegben újra fellobbantotta a judaizmus fáklyáját. A napjainkban általános báálé tsuvá, a valláshoz való megtérés és a különféle zsidó közösségi programok, amelyeket más ortodox csoportok is átvettek, szinte teljes egészében a lubavicsi mozgalom úttörő munkájának köszönhetőek.

A rebbét mindenekfelett a vallási vezetés és vezetők kérdése foglalkoztatta. 1978-ban egy beszélgetésünk során elmondta, mennyire aggasztja a rabbik alacsony száma a diaszpórában, és az a tény, hogy a jesivák nem biztatják növendékeiket a gyülekezeti munkára. Arra buzdított, hogy kapcsolódjam be a rabbinátus munkájába, és képezzek más rabbikat, és lelkesen támogatta a Jewish College munkáját. Fiatal híveiből, amint lehetett, vezetőket faragott, és jóllehet a lubavicsi mozgalom számára bizonyos veszélyeket is rejtett az a döntés, hogy hatalmat ad a fiataloknak, ez egyben olyan lendületet adott, olyan energiát szabadított fel, amelyet egyetlen más vallási közösségben sem találunk meg.

E tevékenység hátterében egy lenyűgöző — formálisan soha meg nem fogalmazott, ennek ellenére kristálytiszta –elképzelés állt. A zsidó világot, elsősorban Európát, ahonnét ő maga is származott, szinte teljesen elpusztította a Holocaust, amely után valami megtörtént, másvalami azonban elmaradt. A zsidók visszatértek ugyan Izrael földjére, de nem tértek vissza Izrael vallásához.

A judaizmusban a fizikai és lelki visszatérés nem választható el egymástól, a modern világban a két mozzanat mégis különvált. A rebbe ezt a törést akarta helyrehozni. Míg mások a zsidó állam felépítésén munkálkodtak, ő a zsidók lelki államának újjáépítésén fáradozott.

Eltéphetetlenül ragaszkodott az eszméhez, amelyen a zsidóság jövőbe vetett hite nyugszik: a messiási gondolathoz. Ebben nem állt egyedül. Valamennyi mozgalom, amely a judaizmus átformálására törekedett, messianisztikus volt, és ő a klasszikus chászid tradíció alapján közelítette meg ezt a fogalmat: a megváltáshoz kisebb tettek sorozata vezet, amelyek helyrehozzák a világ szellemi hiányosságait.

A rebbe mindig összekapcsolta a napi eseményeket a heti Tóra-szakasszal. Követői bizonyára felfigyeltek annak jelentőségére, hogy Chukát hetének elején hunyt el: ebben aszidrában olvashatjuk a rendelkezést, hogy Mózesnak meg kell halnia, mielőtt népé bemegy Ígéret Földjére. S ami Izrael volt Mózes számára, az lett a messiási kor a zsidóság legnagyszerűbb vezetői számára: a cél, amelyet távolról talán megpillanthatnak, de ők maguk soha el nem érhetnek.

Mások talán vitába szállnak a rebbe álláspontjával, amelyet napjaink zsidó problémáiról alakított ki. Én csupán egy csillogó elme, egy méltóságteljes személy elvesztését siratom, egy emberét, akiben a szellem tüze lobogott, és tele volt melegséggel. A nagyon kevesek egyikéét, akinek személyes hatása az egész zsidó világban érezhető volt: azét az emberét, aki nyitottá tette a judaizmust, és annak szentelte életét, hogy a holokauszt utáni nemzedékeket megismertesse az Örökkévaló élő valóságával.