Nyáron mielőtt Székesfehérvárra utaztam, elhatároztam, hogy előbb leszállok a vonatról és megnézem milyen emléke maradt a kápolnásnyéki zsidóknak. Sajnos a zsinagóga már rég nem áll, azonban egy különleges hangulatú temetőre leltem. A sírkert kapcsán próbálom most megidézni az egykori nyéki zsidók múltját.

A községben már az 1840-es szabad költözködést garantáló törvény előtt is élhettek zsidók családok, akik a 19. század elejétől kezdve megtelepedtek itt, és a hitközséget már 1820 körül megalapították. 1848-ig a régi múltra visszatekintő lovasberényi hitközség anyakönyvvezetése alá tartoztak, azonban ez az alá-fölé rendeltség az évek múlásával kezdett felszámolódni, mivel a berényi hitközség a 20. század foruldójára gyakorlatilag elnéptelenedett (míg 1840-ben 965 zsidó élt Lovasberényben, addig 1910-ben már csak 114 fő). A létszáma alapján igazán méretes hitközség a kápolnásnyéki sem lett, hiszen Székesfehérvár és Budapest közelsége sok fiatalt csábított a városokba. Kápolnáson 1840-ben 32 zsidó élt, 1910-ben 141 fő, mely az összlakosság 6,7%-át jelentette, 1941-ben pedig már csak 95 fő (3,6%).

A közösség zsinagógáját 1825-ben építették fel klasszicista stílusban, mely kívülről a ma is használatos kiskunhalasi zsinagógával mutat rokonságot. Az épület belsejéről sajnos nem maradt fent fotó. Ugyanekkor alapították meg a Chevra Kadisát is, mely működése Velencére is kiterjedt.

Egy rövidebb ideig fenntartottak zsidó iskolát is, azonban a kevés diák miatt kénytelen voltak azt bezárni, helyette időnként okleveles tanító-instruktorokat alkalmaztak, akik az oktatáson túl a nagyünnepi előimádkozásokat is ellátták.

Az első nyéki rabbi a Zsidó Lexikon szerint a székesfehérvári születésű Rosenberg Sámuel volt, aki tanítói feladatokat is ellátott. A hitközség az 1868/69-es zsidó kongresszus után a neológiába tagozódott be. A 20. század első felének meghatározó rabbija, Klein Lipót volt, aki 1937-es haláláig látta el a hitélet vezetését (a legtöbb forrásban tévesen szerepel, hogy 1934-ig lett volna rabbi, a Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának iktatókönyvéből egyértelműen kiderül, hogy Klein 1937-ig szolgálta a kápolnásnyékieket, akik március 23-án küldték be a rabbi gyászjelentését). A közösség utolsó rabbija dr. Fisch Henrik (1907–1986) volt, aki a környék kisebb közösségeibe, mint a csákváriba, vagy a seregélyesibe is eljárt időnként sábeszi szónoklatokat tartani.

 Egy régi málladozó sírkő a temető végéből

Az 1940-es évektől bár a fiatalembereket már munkaszolgálon kínozták és a zsidó törvények szűkítették és gyötörték a mindennapi életet, mégis, a hitközség tagjai a zsinagóga biztoságosnak tűnő falai között reményüket lelték az Isten-tiszteletek alkalmával. Azonban 1943 tavaszán Endre László, a véreskezű fajvédő irányítása alatt ejtőernyős különítmény érkezett a községbe, akik egyre csak heccelték a zsidókat, de ők, Fisch rabbi kérésére próbálták elengedni a durva szitkokat. Úgy látszik, hogy a katonák elégedetlenek voltak provokációjuk eredményével, mert aztán távozásuk előtt, egy szombatról vasárnapra virradó éjszaka betörtek a zsinagógába, ahol feltörték a frigyszekrényt s a Tórákat széttépték, a templomot megszentségtelenítették. A pusztítás sajnos retorzió nélkül maradt, előszele volt ez a következő év tavaszának…

A hitközség mindezek ellenére folytatta dolgát. 1943 decemberében, az elemista tanulók, Fisch Judit, Füredi László és Tibor, Korn Öcsi, Zsuzsa és Gyöngyike, továbbá Nyéki Iván szép chanukai előadást is rendeztek, itt ez volt az utolsó ilyen. Az estén az adományokból befolyt 100 pengő felét pedig az Országos Izraelita Patronage Egyesületnek küldték, mely az első világháború után árván maradt gyermekekről gondoskodott, másik felét pedig a munkaszolgálatosok felruházására utalták át.

1944 tavaszán a kápolnásnyéki zsidókat alapos és brutális motozásnak vetették alá a csendőrök. Elrabolták tőlük értékeiket és június 6-án gyakorlatilag nincstelenül hajtottak százhatvankilenc embert az állomásra, hogy a székesfehérvári gyűjtőtáborba vigyék őket, ahonnét aztán Auschwitzba lettek deportálva.

A temető hátsó része

Fisch rabbi a kevés túlérő között jött vissza, a községkerület egyetlen életben maradt rabbija volt, de Kápolnásnyéken már nem volt kinek a hitét őrizni, ezért Budapestre költözött, és a Csáky (ma: Hegedűs Gyula) utcai, majd a Dohány utcai zsinagóga főrabbija lett, 1972-ben végül Németországba vándorolt ki és ott is halt meg.

Az egykor településszéli temetőt mára körülépítették. Lakóházák közé ékelődik és hosszan nyúlik be egy Bajcsy-Zsilinszy utcai földnyalábon a nyéki zsidó temető, mely sok más vidéki temetőhöz hasonlóan évtizedekig magas gaztól felverve pusztult, mígnem 1989-ben Szénási Jonathán Sándor, a helyi református lelkész kezébe nem vette a sírkert rendezését.

A lelkész templomi önkénteseivel, a Nagyfuvaros utcai Talmud-Tóra tanulóival és más segítőkkel kitakarította a temetőt, melynek során 22 teherautónyi szemetet és törmeléket szállítottak el. A tereprendezés során előkerült az egykori zsinagóga utolsó megmaradt darabja, az első világháborús hősi halottak emléktáblája (ezen a 35 hadbavonult helyi hősből a nyolc elesett neve olvasható), amit az ekkor felállított mártír-emlékfalba építette be Szénási lelkész. A temető újraavatása 1989. június 28-án, a deportálások 45. évfordulóján volt, melyen Raj Tamás rabbi tartott emlékező beszédet.

A héber betűs kert rendben tartásáról Szénási lelkész azóta is gondoskodik, és kezdeményezésére a baracskai börtönkápolna önkéntesei évente rendezik a növényzetet. Amikor látogatásom előtt felhívtam, hogy a temető kulcsa után érdeklődjek, akkor elmondta, hogy a hely az ő külön kérésére szabadon látogatható, mint ahogy minden más felekezet sírkertje, hogy ezzel is kevésbé misztifikálják a zsidókat, hogy ne egy elzárt, elszigetelt része legyen ez a településnek, hanem ugyanolyan szerves része, mint egykor az itt fekvő és az elhurcolt emberek is voltak.

A Fő utcáról nyíló Bajcsy-Zsilinszky utca enyhe jobbkanyarjának hála már az utca elején felsejlik a méternyi magas, Dávid-csillagos kerítés. Ahogy közeledünk, egy két oldalú téglafal is látszódni kezd, melynek tetején műkő hatágú csillag helyezkedik el; a világháborús emlékmű ez, mely mögött kezdődnek a sírok hosszú sorai.

 A kápolnásnyéki zsidó temető az utcáról

Balra alacsony, rozsdás és megtépázott kovácsoltvas zár körbe két sírt. A sírokon lövésnyomok, egyik oldalán a név, titlus és dátumok, másik oldalán az elhunytak héber nevei, dátumai és egy-egy egymás felé forduló kéz, tehát kohaniták voltak. A vezetéknévből nem következne, de két testvér pihen itt. Az egyik szarvasi Sebes Lipót Ferenc (Wolf Léb háKohén, 1856–1926) magyar királyi honvéd ezredes, a másik pedig dr. Spät Henrik (Chájim háKohén, 1863–1930) körorvos. Mindketten Szarvason látták meg a napvilágot, az idősebbik fiúban már korán megmutatkozott a katonaság iránti érdeklődés, ezért a Ludovika Akadémiára iratkozott, be, ahonnét szorgalma és fegyelme miatt egyre magasabb rangokba lépett. Az első világháborúban a szerb, orosz és olasz harcvonalban is küzdött, 1916-ban pedig a montenegrói Lovćen csúcs elfoglalása után magas kitűntetést és „szarvasi” előnévvel magyar nemességet is kapott. 1926-ban, mint a község és a környék egyik legnagyobb tiszteletben álló emberét kísérték utolsó útjára.

A hitközség alapítóinak sírjai

Nem volt kevésbé tisztelt és szeretett dr. Spät Henrik kápolnásnyéki-velencei körorvos sem, aki egy ideig a hitközség elnöki szerepét is magára vállalta. Amellett, hogy tudása legjavát adta a hozzáfordulóknak, igazi filantróp is volt, s mindig elsők között állt az adományozók sorában. Spät két fia, István (1904–1976) és Imre (1898–1945) követte őt az orvosi hivatásban. Felesége, Roth Janka (1875–1963) aki hosszú éveken keresztül a kápolnásnyéki nőegylet elnöke volt férje halála után, István fiukkal költözött Budapestre, ami aztán a megmenekülésükhöz is vezetett, mert a pesti gettóban átvészelték a holokausztot. Dr. Spät István viszont Nyéken maradt és apja munkáját folytatta, és bár betegei közbenjárására mentességet kapott volna a deportálások alól, ő mégis felszállt a biztos halálba vezető marhavagonba…

Kicsit beljebb, foghíjas sorokban sorakoznak a macévák, valahol itt, a díszsorokban kellene állnia Klein rabbi obeliszkjének is, ám azt nem találtam, elképzelhető, hogy azt valamikor a rendszerváltás előtti időszakban eltulajdonították, vagy esetleg más helyen temették el, bár erre vonatkozó információt nem találtam. Bár a rabbisírnak nyoma veszett, a hitközség több alapítójának sírja is megtalálható, egymás melletti sorban, így: Frankl Ávrahámé, Gross Fülöpé, akik kövének hátuljára már magyar nyelven, míg a korábban elhunyt Weiner Lipótéra, vagyis „Leopoldéra” még gót betűs némettel véstek szöveget.

A nemesített ezredes sírja

Az asszimiláció jele, hogy vannak olyan sírkövek, melyeken már nem a héber dominál, azzal már csak a név és jorcájt került felvésésre, helyette kifejezetten hosszú, magyar nyelvű szöveg található, mint például egy fiatalasszony klasszikus faragású macéváján: „Állj meg te idegen, int e síremlék. Itt nyugszik ridegen, valaha drága lélek Lévinger Emánuelné, született: Deutsch Eleonora. Őt a szegények dicsérik, izraelita hitének hű követője, férje, gyermekei s családja nagy veszteségére 1874. évi november 5-én elszenderült életének 36. évében. Béke hamvainak.”

A temetőn kívül más emlék nem őrzi a község egykori építőit, mégis, a rendezett, barátságosan hívogató sírkert szerves részeként mutatja be Kápolnásnyék egykori zsidó lakóit.

Cseh Viktor

Források:

Braham, Randolph L. (főszerk.), A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, vol. I. Budapest: Park Könyvkiadó, 2010. 446–447. o.

Györkei Jenő, „Magyar zsidók a Haza szolgálatában”, Múlt és Jövő, 1996/1. 87–92. o.

Kepecs József dr. (szerk.), A zsidó népesség száma településenként 1840–1941. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal, 1993. 144–145. o.

Kőbányai János, „Élet háza, a fiak békéje”, Múlt és Jövő, 1996/3. 115–116. o.

Ujvári Péter (szerk.), Magyar Zsidó Lexikon. Budapest: Zsidó Lexikon, 1929. 451. o.

„A kápolnásnyéki elemista tanulók”, A Magyar Zsidók Lapja, 1943. 5. évf. 52. szám, 10. o.

„Fábián Béla igazi arca”, Uj Élet, 1960. 16. évf. 21. szám, 3. o.

„Hitközségek hivatalos hirdetményei – A kápolnásnyéki izr. hitközség”, Egyenlőség, 1929. 49. évf. 38. szám, 23. o.

„Mártíristentisztelet Kápolnásnyéken”, Új Élet, 1989. 44. évf. 16. szám, 4. o.

Az Országos Izraelita Iroda iktatónaplója (1936–1938), 66789-es folyószámú bejegyzése az 87-es oldalon.

Az Országos Izraelita Iroda iktatónaplója (1908–1911), 28410-es folyószámú bejegyzése az 108-as oldalon.