Évezredeken át az információ nem utazott gyorsabban, mint emberi hordozója. Az emberek – szemük és fülük hatósugarán kívül – egymással csak olyan sebességgel kommunikálhattak, amilyen gyorsan fizikailag képesek voltak eljuttatni egy embert, vagy állatot az õket elkülönítõ táv egyik végétõl a másikig.
A kommunikáció gyorsulása
Másfélszáz évvel ezelõtt a kommunikáció fogalma maga is radikális átalakuláson esett át: az ember megtanulta lefordítani a szavait energiaimpulzusokká, s ezek egy rézhuzalon át is képesek terjedni. Aztán fölfedezték és kihasználták a rádióhullámot, s ezzel az információ áramlását még jobban felszabadították a fizikai távolság jelentette akadályok alól. Az eszmék és adatok immár hatalmas távokat voltak képesek bejárni, gyakorlatilag egyetlen szempillantás, sõt még rövidebb idõ alatt.
Az idõfelettiség megtapasztalása
Az új kommunikációtechnológia rendkívül sok új eszközt adott az ember kezébe – akit a Teremtõje felruházott a képességgel, hogy szabadon válasszon jó és gonosz között –, s ezeket az eszközöket használhatja a világ jobbá tételére és károkozásra is. De még ennél is fontosabb, hogy ezek a fölfedezések miként változtatták meg az általunk lakott világ realitásáról való felfogásunkat. A történelemben elõször tapasztalhattuk meg az idõtlenséget.
Fizikai lény mivoltunkban egy a téridõ által meghatározott világban élünk, melynek kontextusában minden tárgynak és eseménynek „helye” van, amely kölcsönösen meghatározza ezek egymáshoz való viszonyát, valamely mennyiségû „távolságot” iktatva közéjük. Ennek a távolságnak az áthidalása „idõbe kerül”…, az A pontból a B pontba eljutni folyamat – cselekvések sorából áll, melyek egymás után következnek.
Ez volt a létélményünk az elektronikus kommunikáció eljövetel elõtt. De mióta feltalálták a telegráfot, a telefont és a rádiót, az információ továbbítása azonnali. Nem igényelt már több idõt a földteke másik felére üzenni, mint a szoba túloldalára. Nem volt többé az idõ jelentõségteljes faktor a föld két pontjának összekötésében, tekintet nélkül a köztük lévõ távolságra. …
A tény, hogy megtapasztalhatjuk az összeköttetést nagy távolságok közt felfoghatatlanul kis idõ alatt, áttörést jelent nem csak az életmódunkban, hanem a gondolkodásmódunkban is. Talán mi, a ma élõk nem is fogjuk már fel, milyen elképzelhetetlen dolog lehetett az azonnali kommunikáció a telegráf korát megelõzõ embernek. Azt viszont tudjuk, hogy bár valójában nem haladtuk meg az idõt, az „idõtlenség” része lett a valóságról alkotott fogalmainknak és tapasztalatunknak.
Az idõtlenség megtapasztalására szolgáló ezen újonnan szerzett képességünk paradox módon mégis elmélyítette az élet idõkorlátainak érzékelését bennünk. Amíg teljesen benne éltünk az idõben, nem is lehetett igazán fogalmunk az idõrõl magáról. Tudnánk-e vajon, hogy mi a fény, ha sose tapasztaltuk volna meg a sötétséget? Ismernénk-e az élet fogalmát, ha sose néztünk volna szembe a romlásával és pusztulásával? Ahhoz, hogy valamit megismerjünk, értékelni tudjuk tulajdonságait és lehetõségeit, elõször meg kell haladnunk a korlátait, legalább a gondolatainkban.
Miért szükséges az idõ? … Ha az Örökkévaló idõtlen világot teremtett volna, az lenne az egyetlen felfogható formája a létezésnek, s akkor meg az idõrõl nem tudnánk, mi is az. Megfordítva is feltehetnénk a kérdést: ha idõ korlátozta helyre kerültünk létezni, miért is van képességünk arra, hogy megkíséreljük meghaladni a korlátait, és eljutni az idõtlenség kincseihez? Van valami mélyebb oka, amiért az idõ körül forgó életünk képes valamicskét magába foglalni az idõ korlátain túli valóságból?
Spirituális idõ és tér
Még az Örökkévaló világteremtõ munkája is „idõbe került”.
A Tóra elbeszéli, hogyan teremtette az Örökkévaló a világot hat nap alatt. Egy mélyebb szinten, a kabbalista mesterek a fizikai világról, mint a széder histálselut, a kifejlõdés rendjének utolsó láncszemérõl szólnak – a „világok” e kozmikus láncolata a mennyektõl a földig tart. A kabbala foglalkozik azzal, hogyan kezdte az Örökkévaló teremtõ munkáját: megalkotott minden létezõt a létezésének legmagasabb rendû és spirituális formájában, s aztán haladt tovább, és tett róla, hogy ezek fejlõdjenek és átalakuljanak, sok lépésben és szakaszban, mindig egyre konkrétabb formában, míg végül elõállt a mi fizikai világunk – a „legalacsonyabb” rendû és a legmúlandóbb mindezen realitások közül. De nemcsak e fizikai világunkat benépesítõ dolgok, hanem a világ meghatározó paraméterei – tér és idõ – is „végtermékei” a széder histálselutnak.
A teret úgy ismerjük, mint három dimenzió együttesét, melyek kontextusában a fizikai tárgyak helyet kapnak, egymáshoz képest felül, mellett, alul stb. De van fogalmi tér is: beszélünk például a létezés „magasabb” és „alacsonyabb” síkjairól; az eszmékrõl mondunk olyat, hogy „mély” vagy „sekélyes”. A spirituális létezõk tehát szintén elfoglalnak egy „teret”, amelyben van viszonyuk egymáshoz képest és ahhoz a világhoz képest, amit benépesítenek. Közkeletû vélekedés, hogy ezek a fogalmi terek csak a fizikai viszonyok afféle mentális kivetülései, így próbálja az agyunk elképzelni és megragadni a metafizikai absztrakciókat. Az igazság, mondják a kabbalisták, épp az ellenkezõje: a tér maga is eleve abszolút spirituális létezõ, és aztán „száll alá” a széder histálselut folyamatán át, hogy egyre konkrétabb formákat öltsön. A fizikai tér tehát egy fogalmi térbõl veszi eredetét, amely pedig szintén még absztraktabb térformákból ered, és így tovább.
Az idõ is sokféle szinten létezik, ahogy legspirituálisabb formájából kibomlik, le egészen a mi fizikai idõnkig. Amit megtapasztalunk, mint egyirányú idõfolyamot, amint halad a múltból a jelenen át a jövõ felé, az csak az utolsó és legkonkrétabb megtestesülése az idõ jelenségének vagy elemének. Ahogy alászáll a széder histálselut során, sokféle formában nyilvánul meg: a mozgás, az okság és változás lényegében; az élet pulzálása is ez, az értelem mûködésének folyamata és az érzések metronómja.
Az idõ, mint elsõ teremtmény
A fizikai idõ kronologikus – a „múlt” elõbb következik, mint a „jövõ” –, a spirituális idõ nincs így korlátozva… A spirituális létezõk, amilyenek az ideák, eszmék és érzések, szintén az idõben léteznek, csak az õ idejük egy absztraktabb, spirituálisabb formája az idõnek, átlép a fizikai idõ „egyszerre csak egy” és az „egyirányú út” korlátain. …Az idõt lehet akként tekinteni, mint az elsõ teremtményt. …
Az idõ azért létezik, mert az Örökkévaló azt kívánta, hogy a teremtés folyamat legyen – világok láncolata a mennytõl a földig, s mindegyik az „elõdjének” következménye legyen. Idõ nélkül (azon a legabsztraktabb szinten) nem lehetett volna széder histálselut; és idõ nélkül ezen a fizikai szinten mi, akik a spirituális fogalmakhoz csakis, mint fizikai realitásunkban létezõ megfelelõik absztraktumához tudunk viszonyulni, el se tudnánk képzelni, nemhogy elmélkedni fölötte, hogyan kapcsolja össze „a fejlõdés sora” a Teremtõ legmagasabb rendû világát a mi tulajdon világunkkal.
Az idõ és a tér: a spirituális lét példabeszédei
Természetesen az Örökkévalónak nem volt „szüksége” minderre. Megteremthette volna a világot valóban egy szempillantás alatt – nemcsak a fizikai, hanem az elvont értelemben is, anélkül, hogy a széder histálselut lépéseit végigjárta volna. …Miért nem teremtette csak úgy meg a fizikai világot, ahogyan van, hiszen ez volt teremtésének eredeti célja?
Mindenféle teremtésben vagy fejlõdésben az a metódus, amely azonnali eredményeket szül, egyszersmind a legdirektebb és legkényelmesebb megközelítés – ami a teremtõ vagy fejlesztõ szempontjait illeti. De mi a helyzet a folyamat másik végén? Egy ilyen hozzáállás – a szakaszos, kibontakozó folyamattal szemben – miféle természetet szül a végtermékben? Hogyan érinti a hasznosságát azok szempontjából, akiknek a kedvéért létrejött?
Vegyük példának a tanítót, aki meg kíván értetni tanítványával valami eszmét, s ezzel új mentális távlatokat nyitni a tanítvány elméjében. A tanítónak két lehetõsége van, kétféle megközelítés. Megközelítheti közvetlenül, és egyszerûen közli a dolgot úgy, ahogyan õ, a tanár, felfogja. Vagy az eszmét beszorítja egy példabeszéd, metafora keretei közé, a tanítvány szintjére hozva le azt, a tanítvány világának fogalmaiba, eszméibe öltöztetve.
Egyes esetekben egy szinttel alászállítani a dolgot nem is elég – a példabeszéd is túlságosan finom a tanítvány kifinomulatlan elméjéhez. Az ilyen esetben a türelmes tanítónak a példabeszédet az allegória még egy – vagy sok-sok további – rétegével kell becsomagolnia, míg az a nagyon elvont eszme végül fogyaszthatóvá lesz a tanítvány elméje számára.
Amint ezt elérte, az illetõ eszmét sikeresen „becsempészte” a tanítvány elméjébe minden allegorikus csomagolásával együtt, s a tanítvány immár továbbhaladhat, fontolgathatja a példabeszédet, keresheti mélyebb jelentõségét. Végezetül a tanítvány sikerrel járhat erõfeszítéseiben, és képes lehámozni az érthetõség legkülsõ rétegét, és felfedni a következõt. Tudván, hogy ez még mindig allegorikus jelentés, a tanítvány megismétli az eljárást. Végül, talán sokévi elmebéli küszködés és intellektuális érés után a tanítvány fel fogja fedezni a legbelsõ magját is a belé rejtett bölcsességnek.
De miért e bajlódás? Miért ne vegye a tanár a közvetlen megközelítést, és egyszerûen csak elõadja az eszmét a maga mélységében és gazdagságában? Mert ha a tanár így tesz, a szavai mindenféle értelmet nélkülöznek majd a tanítvány fülében. A tanítvány képes megjegyezni a szavait, el tudja ismételni és megtanulni kívülrõl, még akár arról is meg tudja gyõzni magát idõvel, hogy érti a jelentésüket, valójában azonban egyetlen betût sem értett meg azokból.
Az Örökkévaló nyilván teremthetett volna fizikai valóságot „azonnal” is, anélkül, hogy a széder histálseluttal „bajlódott” volna. De mit tett volna az velünk? Mi és a mi világunk létezet volna, de vajon képesek lennénk-e úgy a létünk jelentõségébõl bármit is megragadni? Közölhették volna velünk az életünk célját és a Teremtõhöz minket fûzõ viszonyt, de vajon megértenénk-e?
Az Örökkévaló azt akarta, hogy az életünk példabeszéd legyen egy példabeszéd példabeszédének a példabeszéde, egy magasabb realitásé. Azt kívánta, hogy a világ, amiben élünk, legyen a legkülsõ rétege az egyre absztraktabb spirituális realitásoknak, mindegyik egy-egy ugrásra világosságban a benne következõtõl, tehát ha elkezdjük megérteni a magunk realitását, onnan továbbléphetünk, lépésrõl lépésre annak megértésében, honnét jöttünk és kik vagyunk valójában.
Idõ kell az idõfelettiséghez
Innét a széder histálselut „szükségessége”. Ezért teremtetett az idõ lényege – a fejlõdés, az ok és okozat és a folyamat jelensége: hogy a fizikai létünk ne valamiféle sziget legyen az ûrben és a felfoghatatlanban, hanem kapcsolatban álljon világok során át tulajdon magasrendû eredetével az Örökkévaló teremtõ energiájában. És mivel az idõt a magunk fizikai szintjén megtapasztaljuk, képesek vagyunk a „spirituális idõben” kapcsolódni a széder histálselut jelenségéhez, és nyomon követni a teremtés folyamatát, egyre feljebb lépve a kozmikus láncolat elemein.
De ez csak az egyik fele a történetnek. A széder histálselut fontos az életcélunk, küldetésünk szempontjából is, mely azt kívánja tõlünk, hogy ne csak szolgáljuk az Örökkévalót, hanem igyekezzünk megérteni is az Õ kapcsolatának természetét a mi létünkkel. De a fejlõdés láncolata nem csupán kapocs – egyszersmind szûrõ is, mint a példabeszéd, mely közvetíti az eszmét, de mélységében leegyszerûsíti, és a finomságait elnagyolja. Ha a mi kapcsolatunk a Mindenhatóval pusztán a széder histálselut által kínált csatornára korlátozódna, az azt jelentené, hogy nincs közvetlen kapcsolatunk a Teremtõnk korlátlan és meg nem határozható realitásával, s a teremtés isteni lényegével. Ez azt jelentené, hogy ezekhez az igazságokhoz csak azon a számos öltözéken át férhetnénk hozzá, melyekkel az Örökkévaló rejti el magát, hogy Õ és az Õ teremtése számunkra felfoghatóvá legyen.
Térjünk vissza a tanítóhoz és tanítványához. A tanító egy példabeszédet fejt ki, a legutolsó és legkülsõ rétegét parabolák egész sorának, amelyben az eszme benne van, de csak egy jócskán leszûkített és szûrt változatát közli, amit a tanítvány is meg tud érteni. De a tanító azt is szeretné, hogy a tanítványa valamiképpen megpillanthassa a valóságot is, hogy igazi, bár tünékeny látást kaphasson az eszmérõl annak fenséges tisztaságában. Azt kívánja, hogy a tanítvány megértse, mi minden van még elrejtve elõtte. Mert bár a sokszoros parabola révén való megközelítés a tanítványt ellátja azokkal az eszközökkel, melyekkel végül teljes és átfogó megértést kaphat az eszmérõl, megvannak a csapdái ennek az útnak is. Veszélyei is vannak – például hogy a tanítvány leragad a példabeszédnél és nem jut el a végsõ jelentõségéig; és összetéveszti mestere tanításának egy felületes, sekélyebb változatát intellektuális útjának végcéljával.
Tehát a tanítás közben a tanára engedni fogja, hogy egy szó, egy gesztus kicselezze a parabola merev kereteit, hogy a korlátozatlan bölcsességnek egy villanása áthatoljon olykor-olykor az allegória sok-sok rétegén, melyekbe a tiszta eszme rejtõzik. Ezek a „villanások” természetesen teljesen felfoghatatlanok a tanítvány számára, de arról tudósítják, hogy mélyebb dolgok rejlenek az eszmében, a példabeszédeken túl – megérti belõlük, milyen messze van még mestere tanításának igaz megértésétõl.
Ugyanígy, az Örökkévaló többet tett annál, hogy pusztán idõben létezõ teremtménynek alkotott minket: arra is felruházott erõvel, hogy elménkbe vegyük az idõ határait, sõt, megtapasztalhassunk valami hasonlót az „idõtlenséghez” a mindennapi életünkben is. A fizikai idõvel való komplex viszonyunk tükre a lelkünk kapcsolatának az idõ spirituális megfelelõjével és eredõjével. És bár az Örökkévaló is a széder histálselut révén kapcsolódik hozzánk, s ebbõl következik, hogy az Isten-élményünk egy sor intellektuális, érzelmi és spirituális folyamaton át szûrve érkezik hozzánk, de ad nekünk olyan pillanatokat, amikor közvetlen, szûretlen kapcsolatba léphetünk vele – pillanatait az azonnali kapcsolódásnak, ami átlépi a teremtés rendjét.
A rebbe, 5739. svát 15-én (1979) megtartott beszéde alapján