1956-ban, ijár hónap újholdján, vagyis nem sokkal az izraeli függetlenségi nap előtt rettenetes merénylet híre rázta meg a fiatal országot: felfegyverzett arab terroristák támadták meg Kfár Chábád mezőgazdasági iskolájának imádkozó diákjait és tanárait. A merényletnek számos sebesült mellett hat halálos áldozata – öt tanuló és egy tanár – volt. Tiszta, szent vérüket a kezükből kiejtett imakönyvek lapjai és a zsinagóga fehérre meszelt falai szívták magukba.
A következő négy nap mély gyászban telt: Kfár Chábád antiszemita pogromokon edzett, oroszországi származású lakói értetlenül álltak a vérontás előtt. Sokuk túlélte Miklós cár Oroszországjának pogromjait, a Vörös Hadsereg dúlását, a szibériai száműzetést, Sztálin börtöneit és nem törtek meg sosem, de arra nem voltak felkészülve, hogy a zsidó állam szívében érje őket ilyen kegyetlen támadás.
Avraham Maajor rabbi, az orosz hadsereg magas rangú tisztje, akiről az a legenda járta, hogy haszid dallamokat énekelve tűrte, amíg egy csapatnyi katona puskatussal verte agyba-főbe, most keserű könnyeket hullajtva állt a város központjában:
„Világ Ura! Miért??? Miféle bűnt követtek el ezek a gyermekek?”
A faluban elharapódzott a rettegés és a kétségbeesés. Sokan úgy vélték, hogy álmuk a békés szentföldi életről egy pillanat alatt foszlott semmivé, és arra gondoltak, hogy talán el kéne hagyniuk a települést és máshol kellene biztonságos menedékre lelni.
Egy dologban mindenki egyetértett: akárhogyan is döntenek a jövőt illetően, először spirituális vezetőjükkel, a Rebbével kell beszélniük. A jóváhagyása nélkül semmit sem tehetnek: a Chábád mozgalomban elképzelhetetlen volt, hogy bármiféle döntés szülessen az ő hozzájárulása nélkül. Táviratban, küldött által, postai levélben – akárhogyan is, a válasz mindig megérkezett a Rebbétől. A haszidok tehát várták a részletes táviratukra küldött üzenetet, ám a Rebbe hallgatott és ahogy teltek az órák, úgy süllyedtek Kfár Chábád lakói egyre mélyebb kétségbeesésbe.
A válasz végül négy nappal a tragédiát követően érkezett meg. A település minden lakója, férfiak és nők, idősek és gyerekek, mindenki összesereglett a falu központjában, hogy lássák a táviratot, amely – a Rebbe szokásához híven – tömör volt. Három szó csupán, ám ez elegendő volt arra, hogy mindenkibe lelket öntsön és erőt adjon a maradásra:
„Behemsech hábinján tináchemu” – az építkezés folytatásában leltek megnyugvásra.
Most már tudták, mit kell tenniük: többszörözött erővel kelle folytatniuk az építkezést, a terjeszkedést, a fejlesztést! Még aznap összegyűltek a település vezetői és nekiláttak a tervezésnek. Azonnal el is döntötték, hogy hátrányos helyzetű gyermekek számára építenek szakiskolát éppen ott, ahol ártatlan gyermekek vérét ontották ki a véres kezű gyilkosok. A megvalósítás sem váratott sokáig magára: már másnap reggel készen állt mindenki, hogy a mezőgazdasági iskola melletti üres telket megtisztítsák és megkezdődhessen az építkezés.
A következő hetekben arra is fény derült, miért váratott magára négy teljes napig a Rebbe válasza. Niszán hónapban, a megváltás hónapjában a Rebbének szokása volt a lehető leginkább visszahúzódni és csak az istenszolgálatnak élni. Abban az időszakban nagyon kevesen juthattak be hozzá személyes beszélgetésre és a legsürgősebb leveleken kívül semmire sem válaszolt. Niszán hónap végén ünnepélyes fárbrengent, haszid összejövetelt tartottak a mozgalom központjában, a címe után 770-nek nevezett, jellegzetes téglaépületben. A Rebbe órákon át beszélt, közben dalok és lechájimok hangzottak el. A Rebbe haszidjaihoz való „visszatérését” egészen a hajnali órákig ünnepelték.
Abban az évben is megtartották ezt az ünnepséget és a szörnyű merényletről szóló távirat pillanatokkal az fárbrengen kezdete előtt érkezett. A Rebbe titkárai úgy döntöttek, hogy csak utána adják át a táviratot. A Rebbe előtt azonban nem volt titok: azon az éjjelen a zsidó önfeláldozásról beszélt. Szólt arról, amikor egy zsidó Örökkévaló Nevének megszentelésére – ál kidus Hásem – áldozza fel az életét és hosszasan taglalta a Szentföld újjáépítésének fontosságát, valamint Izrael népének megváltását.
Beszéd közben megállíthatatlanul folytak a szeméből a könnyek. Egész éjjel beszélt és sírt, énekelt és sírt és sírt és sírt… Miért sírt a Rebbe? Csak az a néhány ember tudhatta, akik látták a táviratot.
A fárbrengen végeztével a haszidok szétszéledtek, a Rebbe pedig visszavonult a szobájába. A hozzá legközelebb állók közül ketten elszántan bekopogtak hozzá és átadták az Izraelből érkezett táviratot. A Rebbe a székébe süllyedt, magára zárta az ajtót és három napon át nem nyitotta ki. Háromnapnyi teljes elzárkózás után magához hívta a titkárát és lediktálta az üzenetet: „Behemsech hábinján tináchemu” – az építkezés folytatásában leltek megnyugvásra.
A Kfár Chábád-i haszidok hűségesen betartották szeretett vezetőjük kérését. Alapítványok, mecénások és egyéb nagyszabású szervezetek hozzájárulása nélkül 50 ezer izraeli fontot gyűjtöttek össze (a sékelt csak később vezették be) és egy évvel a tragédia után készen állt a szakiskola épülete. Izrael Állam nyolcadik függetlenségi napján Kfár Chábád lakói nagyszabású fárbrengent tartottak, amelynek középpontjában a három szóból álló, reményt, erőt és életet adó távirat állt.
Írásunk a chabad.org cikke alapján készült, amely az izraeli Jediot Áchronot újság 1957. május 5-i beszámolóját ismerteti.
Fotó: nousnou iwasaki on Unsplash