Miért nem végeznek munkát a nők, amikor a gyertyák égnek?
Hanuka ünnepének legfontosabb micvája a hanukai csoda hirdetése: nyolc napon át gyújtunk egyre több gyertyát, olyan helyen, ahol mások is láthatják a fényeket, hogy tudtára adjuk a világnak a zsidók győzelmét elnyomóik felett. Már a talmudi időkben kétféle hagyomány létezett a gyertyagyújtással kapcsolatban. Sámáj iskolája szerint első nap nyolc mécsest gyújtottak, és utána minden nap eggyel kevesebbet, ahogyan egyre inkább fogyott az olaj. Hilél iskolája szerint viszont első nap egyet, és utána minden nap egyre több lángot kellett gyújtani, mivel a csoda minden nappal egyre nagyobbá vált, és a szentségben csak emelkedni lehet, vagyis nem gyújthatunk kevesebb gyertyát, mint előző nap. A zsidó jog értelmében Hilél iskoláját követjük, de létezik olyan vélemény, mely szerint a Messiás eljövetele után Sámáj szokásai lesznek érvényben.
Az askenázi közösségben az a szokás, hogy a család minden egyes tagja, köztük a ház asszonya is, külön gyújt gyertyát. A szfárádi zsidóknál viszont háztartásonként csak egy menórában gyújtanak lángokat. Izraelben az óvodások és a kisiskolások minden évben készítenek chanukiját, amiben aztán meggyújthatják a saját gyertyáikat.
Sok helyen tartanak családi és baráti összejöveteleket, vagy nagy, közösségi ünnepségeket. Az utóbbi évtizedekben egyre több helyen vált hagyománnyá a nyilvános hanukai gyertyagyújtás is. Ez sem új keletű szokás. Az üzbegisztáni Szamarkandban például hanuka minden estéjén rendeztek lakomát. Az első este volt a legfontosabb, ilyenkor a család apraja-nagyja összegyűlt. A családok a családfő szüleinek házában ünnepelték ezt az estét, a következő estéken pedig más-más családtagnál gyűltek össze. Hagyományos ételeket fogyasztottak, énekeltek, táncoltak.
A gyertyagyújtáson és a fánk fogyasztásán kívül Magyarországon talán a legjobban ismert hanukai szokás a trenderlizés, vagyis pörgettyűzés. A szokás arra emlékeztet, hogy amikor Antióchusz, görög király megtiltotta a zsidóknak a tóratanulást, titokban kellett folytatniuk azt. Bár erdőkben, vagy más titkos helyeken tanultak, még így is nagy volt a veszélye annak, hogy a görög katonák leleplezik őket. A kis pörgettyűket azért tartották maguknál, hogy a katonák felbukkanása esetén azonnal játszást tettethessenek. A játékot Magyarországon trenderlinek nevezik (a német trundl – pörgettyű szóból), a mai héberben pedig szevivonnak hívják. Amikor az 1800-as évek végén Eliézer Ben-Jehuda a héber nyelv feltámasztásán fáradozott, még nem volt héber neve a játéknak. Ötéves fia, Itámár, a modern világ első héber anyanyelvű gyermeke találta ki a szevivon szót, mely a leszávev – megforgat igéből származik. A trenderli négy oldalán egy-egy héber betű olvasható: nun, gimel, hé és pé vagy sin, melyek egy mondat szavainak kezdőbetűi: nész gádol hájá po (vagy sám) – nagy csoda történt itt (vagy ott) – attól függően, hogy Izraelben, vagy a száműzetés országaiban játszunk.
Nagymamám instrukciói szerint a következőképpen játszottunk a régi, háború környékéről származó fatrendellivel, melynek oldalai simára koptak az évtizedek használata során: A játékosok egyenlő számú diót, vagy mogyorót kapnak, két dió ér egyet, egy dió félnek számít. A játékosok sorban pörgetnek, és aszerint, hogy melyik oldala van a trendellinek legfölül, betesznek, vagy kivesznek a bankból:
Nun נ – nichts, semmi
Gimel ג – ganz, egész
Hé ה – halb, fél
Sin ש – stell ein, tegyél be egyet
A játéknak akkor van vége, amikor a játékosok megunják, és ekkor mindenki elfogyaszthatja a nyereményét.
Egy másik európai szokás a hanukagelt, vagyis a hanukára adott pénz. Amikor a zsidók legyőzték a görögöket, és visszafoglalták Jeruzsálemet, szabadságuk és függetlenségük jeléül pénzt is vertek, melyen a Szentélyben található menóra volt látható. A hanukagelt szokása azonban sokkal későbbi, valószínűleg a XVII. századi Lengyelországból származik, ahol szokássá vált a tanítók munkájának elismeréseként pénzt adni hanukakor a kisfiúknak, hogy adják át rabbijuknak. A gyerekeknek is adtak egy-egy érmét, és hamarosan a nagyobb gyerekek is szerettek volna kapni. A XVIII. században szegény jesivabócherek járták a gazdagabb házakat hanukakor hanukai pénzért. A szokást Marc Chagall is megörökítette önéletrajzi könyvében. Ma Izraelben a valódi pénz ajándékozásán túl nagy népszerűségnek örvend a gyerekek körében az arany- és ezüstszínű fóliában árult csokipénz.
Elterjedt szokás, hogy a nők nem végeznek munkát, amíg a gyertyák égnek. Voltak területek, ahol hanuka mind a nyolc napja alatt tartózkodtak a nők a munkától. E szokás alapja Judit története.
Olaszországban szokás volt Judit alakját vésni a hanukijákra. Afganisztánban a nők már jóval hanuka előtt nekiláttak, hogy elkészítsék a hanukai mécsesek kanócát. Vattalabdacsokat készítettek, abból pedig szálakat sodortak. A hétköznapi kanócokat 3, vagy 5, a szombatiakat 7 pamutszálból készítették. Marokkóban az ünnep nyolcadik napján elégették a kanócokat, és ez kedvező jel volt arra nézve, hogy egy nő megfoganjon. Marokkó egyes területein a kanócok égetése közben a gyerekeknek ide-oda kellett ugrálniuk.
Az észak-kelet Iránban található Máshád városának iszlámra kényszerített zsidó lakossága körében a nőké volt a vezető szerep a zsidó hagyományok titkos megőrzésében és továbbadásában. Egész évben dolgoztak például vékony kanócaik elkészítésén. A kanócokat kis mécsestartókba tették, melyeket év közben nem volt szabad használni, ezért különálló, falba vájt mélyedésben tárolták azokat, és csak hanukára vették őket elő. Az olajmécseseiket nem kötötték össze, hanem külön-külön álltak, és úgy gyújtották meg őket: ha váratlan látogató érkezett, úgy tűnhetett, mintha csupán világításra használt mécsesek lennének.
Hanuka utolsó előtti napja tévét hónap újholdja, azaz ros chodes tévét. Ros chodes általában is a nők napja, amikor sok közösségben amennyire csak lehet, tartózkodnak a nők a munkától, és összejöveteleket rendeznek. Észak-Afrikában tévét hónap újholdja “a lányok ünnepe”: a nők összegyűltek a zsinagógában, és mindannyian megcsókolhatták a tóratekercseket. Ezután a rabbi megáldotta őket, majd lakomát tartottak. A nők vittek haza a lakomából a lányoknak is, és úgy tartották, hogy ez megvédi őket a betegségektől. Tunéziában, Algériában, Líbiában, Szalonikiben és néhány egyéb közösségben szigorúan tartózkodtak ezen a napon a nők bizonyos, szombaton tiltott munkáktól (varrás, hímzés és ehhez hasonlók). A fiatal lányok vidám összejöveteleket rendeztek.
Egyes közösségekben ezen a napon tartottak közös bát micva ünnepséget az abban az évben 12 évessé váló lányok számára. Máshol a még egyedülálló nők szerveztek összejövetelt és fordítottak különös figyelmet a munkától való tartózkodásra a mihamarabbi férjhez menés reményében. Ismét máshol a lányok és az asszonyok egyaránt összejöttek, együtt énekeltek, táncoltak és imádkoztak. Líbiában tejet és bort ittak ezeken a mulatságokon Jehudit tettének emlékére. Tunéziában mézes süteményt sütöttek a “lányok ünnepe” alkalmából, ételeket küldtek egymásnak és lakomáztak, akárcsak purimkor. Szokás volt az is, hogy a vőlegények meglátogatták menyasszonyukat ezen a napon.