A Tóra örömünnepére – Szimchasz Tóra.
Az élet zavart forgatagában,
Időknek vészt hordó árjában,_
Egy könyvünk maradt épen csupán:
A Szentírás –
És semmi más.
Elhagytuk a hont, az Ígéret földjét
S bár egykori fényünk az idők födkék,
Mi e könyvben áll, – soha nem évül,
Mert Isten adta ezt vezérül
És belélehelte lelkét e könyvbe
És megszentelte Izrael könnye.
Sokszor tilos volt beléje nézni,
A zsarnok hatalmát tőle féli,
Mert embert teremtett a rabszolgából
És egyenlőséget,
Szent testvériséget.
Három ezredéven keresztül
Minden betűje lelkünkben csendült.
Megbékített, vagy harcra hívott,
Ha a sötétség ármányt szított
És betűi rendben, épen állnak,
Unokáink is reá találnak.
Sok hosszú, kegyetlen ezredévben
Izraelt füröszté tűzben vérben
A sorsa, – e könyvek tiszteletére;
De Izraelnek legdicsőbb bére,
Hogy írása ma is a könyvek könyve,
Meg nem Töri a népek közönye,
Sem cselvetése, ármánykodása.
De kutatva bolygunk és lelkünk fárad,
Hogy e világon csak titok árad
S elfödve minden az ember szemének,
A titkok nyitját nem lelé meg
A kígyó szavára sem az Ádám,
Tudásnak homályos útjára állván.
Csak bűnt aratott, nem bölcsességet
És tudásszomja ma is éget,
Csakúgy miként a bűn előtt.
Ha bágyadtan és vezeklőn
Belátjuk tudásunk mily parány,
Hogy örök homály takarja a létünk,
Majd ijesztő borzalmaktól félünk,
S az éjjel, a nappal – mind talány.
Sötét sejtések hogyha zavarva
Békénk – nyugalmunk megbolygattuk.
Kedélyünk ziláltan – fölkavarva,
A Tudást csupán találgattuk.
S megállunk az égnek csodájára,
A csillagok fénylő milliárdjára,
Kicsinységünk ha rabbá ejtett,
Vagy kétkedésünk Istent felejtett,
Olvassuk el a bibliát.
Kevéllyé tesz a többi tudás,
Mely magasztalja az emberészt,
Kicsin furfangját dicsőíti,
Mely reánk hozza a bajt, a vészt.
És milliók fenyítő nyomorára
Tovább kutatja gőggel a titkot
És aratja egyre a keserű szitkot
A népek millióinál.
Majd önhittel megkínál –
Megtévedve és megtévesztve;
Mert pogánytudása hitet veszte –
A létnek takart gyönyöreivel,
Tiltott gondolat ezrivel.
Meglopja a villám szikratüzét,
Hogy embertársaid rabszíjra fűzzék
Azt mondván: »ez a haladás«,
»A kornak magasabb szelleme«,
Míg nyomán vad siránkozás
És ember az embernek ellene.
S míg minden emberészt magasztal,
Minket csupán az Írás vigasztal
Nincs bölcsesség e könyvön kívül,
Szavai nélkül a világ kihűl,
És ismét szolga lesz az ember.
E könyvért vállott ketté a tenger,
Hogy megparancsolja a kötelességet
És tiltsa, büntesse a bűnt, a vétket;
Hogy elregélje a régi időket,
Megvigasztalja a csüggedt szívűt.
A gyenge lelkűt, a kishitűt-
S meghalljuk e könyvből miként dörög
Haragos hangja Istenünknek,
Midőn a veszély mindenünnen
Körülvette már Izraelt.
Elolvasván és végére értünk
Örömdalt zengünk, hogy miértünk
E tant megírta Istenünk,
Hogy látni tanuljon a szemünk.
Épp újrakezdjük Élet könyvét,
Hogy meglássuk az örök törvényt,
Az életet.
| A vers eredetileg az Egyenlőség zsidó hetilap 1900. október 15-ei számában jelent meg, szerzője pedig nem más, mint Lakos Alfréd (1870–1961) ismert festőművész, akit sokszor mint a „zsidó Rembrandt” vagy a „magyar Kaufmann” is szokás említeni. |
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.