Írásunk az árbá minim, vagyis a „négy faj(ta növény)” lehetséges értelmezéseit, valamint jelentőségét járja körül a szukkoti ünnepkörben. Az árbá minim szimbolikáján túl, szó lesz a négy növény használatának néhány vallási aspektusáról is.
Az árbá minimre (ארבעת מינים) a zsinagógai köznyelvben szukkoti csokorként vagy egyszerűbben lulávként szoktunk utalni. A szukkoti csokor micvájára, illetve a csokrot alkotó növényekről a Tórából kapunk közelebbi felvilágosítást; „Vegyetek magatoknak az első napon díszes fa gyümölcsét, pálmaágakat, sűrű lombú fának ágát és patakmenti fűzfaágakat, és örvendezzetek az Örökkévaló, a ti Istenetek színe előtt hét napig.”[1]
A tórai idézet első, szó szerinti olvasatából, a leírt, négy növényből csupán kettő kilétére kapunk pontos felvilágosítást. Nevezetesen, elsőként a pálmaágra derül fény, melyre kápot temárim-ként (כפות תמרים) utal a Tóra szövege, amely nem más, mint a datolyapálma, melyet Bölcseink luláv-nak (לולב) neveztek el. A pálmaágon kívül pedig a fűzfaág jelenléte bizonyos, melyet árvéj náchál-ként (ערבי נחל), mint patakmenti fűzfára hivatkozik a bibliai szöveg, melyet Bölcseink árávának (ערבה) neveztek el a rabbinikus irodalomban.
A további két növény pontos, szövegből való meghatározására már korántsem olyan egyértelmű, mint a pálmaágé vagy a fűzfaágé. Az idézet felsorolásában a legelsőről, annyit tudunk meg, hogy itt a másik hárommal szemben egy termésről, vagyis egy gyümölcsről van szó, nem pedig ágakról. A magyar fordításban „díszes fa gyümölcseként” lett átírva, az eredeti szöveg pedig pri éc hádár-ként (פרי עץ הדר) írja le a termést, melyet díszes, kellemes vagy pompás gyümölcsnek is lehet fordítani, azonban, a jelzőktől függetlenül csak annyi bizonyos, hogy egy fa gyümölcséről van szó. Bölcseink ezt a gyümölcsöt etrogként (אתרוג) határozták meg. A pri éc hádár etrogként való meghatározásában szerepet játszhatott, hogy a „hádár” szó egy, mélyebb jelentése szerint „lakót” jelent, vagyis egy olyan fa gyümölcsét jelenti, mely a fán képes „lakni”, azaz tovább növekedni hosszabb ideig. A legtöbb gyümölcs, ha nincsen leszüretelve, akkor megrothad a fán, viszont az etrog képes akár évekig is az ágon maradni és azon növekedni, így akár a labdaméretet is elérheti.
A másik, elsőre meg nem határozható növény a tórai felsorolás harmadikja, a „sűrű lombú fának ága”, héber eredetiében ánáf éc ávot (ענף עץ עבות). Itt az ág fizikai megjelenéséről kapunk felvilágosítást, a „sűrű” jelzőből következtethettek Bölcseink a növény pontos meghatározásánál, hogy egy olyan növényről van szó, melynek ágait befedik a levelek. Ezt a fajtát pedig a rabbinikus irodalom hádász (הדס) néven tette közismertté, amely a mirtusz héber megfelelője.[2]
A négy faj tehát, a Tórában való felsorolás sorrendjében: etrog, luláv, hádász és árává, vagyis etrog, pálmaág, mirtuszágak és fűzfaágak. A magyarországi közösségekben az első két fajt szinte mindig héberül, a harmadikat héberül vagy magyarul, a negyediket pedig legtöbb esetben magyarul használják, de mint ahogy fentebb utaltunk rá, az esetek legnagyobb részében az összeset együtt lulávként hívjuk. Az etrogot csak ritkán fordítják magyarra, egy helyen például, mint cédrusalma fordul elő.[3]
Érdekes kitekinteni a vallási rétegből, és megvizsgálni, hogy a „tórai csokor” hogyan jelenik meg az irodalmi művekben, hogy az írók, költők miképpen interpretálják a Szukkot növényeit. Természetesen a művészetben a lehetőségek tárháza végtelen, a teljesség igénye nélkül, két versidézettel próbáljuk szemléltetni a különböző megjelenítési lehetőségeket.
Kiss József (1843–1921) a Pesti Izraelita Hitközség felkérésére írta meg az Ünnepnapok című verseskötét 1888-ban, melyben természetesen külön ciklust alkot a sátoros ünnep is, ott az egyik strófa így kezdődik:
„Fel ünnepelni, fel csoportba,
A pálma ágak ünnepét!
Eszrog gyümölcse, fűzfa lombja
Friss illatát terjeszsze szét. […]”[4]
Somlyó Zoltán (1882–1937) az Egyenlőség hetilap hasábján a következő, Csokor című versét publikálta 1918. szeptember 21-én:
„Meg van irva, hogy vegyetek magatoknak aranyalmát
sápadtfényüt, hádárfának dús gyümölcsét, boldogan.
És melléje palmafának ágait is illesszétek
és mirtust, melynek olyan békés, csöndes szine van
Füzzetek hozzája füzet pataki fűzkoronából,
amely olyan hűn kiséri az út fáradt vándorát.
S örvendjetek hozzá boldog, békés örömujjongással
Isten fényes szine előtt hét ünnepnapokon át!… / […]”[5]
Néhány apróság a versrészletekből: míg Kiss József „esztrog”-ként utal a szukkoti csokor gyümölcsére, – a rabbinikus hagyomány szellemében, az askenáz kiejtést használva, addig Somlyó Zoltán a Tórai szöveghez egyrészt hű marad, „hádárfa dús gyümölcséről” ír, de nem tartván bilincs alatt poéta vénáját és „aranyalmának” nevezi el a termést. Így első olvasatra Kiss József költeménye vallásosabb, a zsidó tradicionális szellemhez közelebbinek tűnhet, – ami nem is lenne meglepő, ismerve gyermekkorát, hiszen rabbinak készült, több jesivában is tanult, mielőtt a költői pályát választotta volna.[6] Ám, ha tovább vizsgálódunk, akkor feltűnik, hogy míg Kiss csak néhány elemét ragadja ki az árbá minimnek – a hádászt például teljesen kihagyja az egész verséből –, mintegy csupán a téma megjelölése céljából használja a szimbólumokat, addig Somlyó a fent citált tórai mondathoz teljes mértékben hű maradt, és azt ültette át a költészet nyelvére.
Azonban, ami talán ezeknél sokkal érdekesebb, az az, hogy a fűzfa mindkét versben egy kifejezetten pozitív szimbólumként jelenik meg, – mint „friss illatú” vagy „hűn kísérő társ” –, ami mondhatni szembemegy a rabbinikus hagyományokkal, ahol az árává elsősorban negatív konnotációban jelenik meg. Ennek a magyarázatát talán nem kell mélyebben keresni, mint ott, hogy az idézett költők Magyarországon éltek, így a négy növényből az egyetlen, amellyel a természetes közegében találkozhattak, az a fűzfa volt. Ezáltal a fűz egy közelebbi, megfoghatóbb tárgyát képezte és képezi a gálut zsidó költőinek, amihez így nagyobb lehet a kötődésük; hiszen kivetettségük, hányattatott zsidó sorsuk okán talán a vízparti szomorúfűzzel a legkönnyebb azonosulni. Hasonlítottak egymásra. Így hogyan is írhatott volna negatívan egy diaszpórában élő, a szinte mindenhonnan kivetett zsidó költő erről a növényről, melyet pont a mássága miatt helyez pengeélre a hagyomány.
A négy növény egysége
Elsőként álljon a talán legismertebb midrási hasonlatrendszer, mely a négy növényt a zsidó nép négy embertípusához hasonlítja; eszerint az etrog, melynek jó íze és illata is van, jelképezi azokat a zsidókat, akik jártasak a Tórában és annak szellemiségében élnek. A luláv, melynek jó íze van – gondolunk itt a datolyára –, de nincs jó illata, szimbolizálja azokat az embereket, akik Tóra-tudósok ugyan, de mégsem a Tóra szellemében cselekszenek. A hádász, melynek nincs íze – hiszen nincsen termése sem –, viszont igen kellemes az illata, azokhoz a zsidókhoz hasonlít, akik nem ismerik a Tórát, de mégis igaz emberek, akik jó tetteikkel tűnnek ki társaik közül. Végül pedig a árává, melynek se íze, se illata – vagy közhelyesen „se íze, se bűze” –, azokat szimbolizálja, akik haszontalanok, sem tudásukkal, sem tetteikkel nem járulnak hozzá a világ előremozdításához. Mégis azt mondja az Örökkévaló, hogy mindet egy csokorba kell kötni, hogy hassanak egymásra, javítsanak egymáson, mert csak így alkothatnak egységet.[7]
Egy másik Midrás kiemelni a növények alakját, és azokat a testrészekhez, a tagokat pedig tulajdonságokhoz hasonlítja. Az etrog ovális, kerekded, a szívhez hasonlít, ezáltal a szeretet jeleníti meg. A luláv hosszú, egyenes, olyan mint a gerinc, a tisztesség mutatója. A hádász levele szem alakú, mint ahogy tartja a mondás „a szem a lélek tükre”, így a becsületesség allegóriája. Az árává levele hosszúkás, olyan, mint a száj, és bár jó szóval segíteni tudunk, ám a rossz szóval, a pletykával – láson hárá (לשון הרע) – a legtöbbet árthatja az ember. Ráadásul a fűzfa könnyű, lógó ágai mindig arra dőlnek, merre a szél fújja őket, így még a gerinctelen, megalkuvó emberekhez is szokták hasonlítani.[8]
Mivel Szukkot ünnepnek van egy erős mezőgazdasági aspektusa is, gondoljunk csak arra, hogy a Tóra chág hászif-nak (חג האסיף), vagyis a betakarítás ünnepének nevezi,[9] a négyféle fajtával négyféle növényért adhatunk hálát az Örökkévalónak. Az etroggal a gyümölcsös növényekért, a lulávval a fákért, hádásszal a dísznövényekért, az árávával pedig a vadnövényekért mondunk köszönetet.
Rabbi Mose ben Máimon (1138–1204), azaz Maimonidész legnagyobb filozofikus műve a More Növochim (מורה נבוכים) is foglalkozik az árbá minim szimbolikájával. Maimonidész kivételesen nem hozza negatív konnotációban az árávát, bár túl sem értékeli; egyszerű szépségként írja le, míg az etrogot a legillatosabb, a lulávot a legélvezetesebb gyümölcsként adja meg, a hádászt pedig a legszebb levelű faként. A négy növényt pedig három dologban egyesíti; gyakoriak Izrael földjén, frissek és szép külsejűek valamint hét napon keresztül pompáznak.[10]
Bármi legyen is a hasonlat, a közös gondolat, hogyha bármelyik faj is hiányozna a csokorból, az már nem lenne úgy kóser. Nem nehéz belátni, hogy valójában itt nem különböző embertípusokról, más-más emberben lévő tulajdonságokról stb. beszélünk, hanem saját magunkról, a zsidó individuumról van szó, melyet nekünk kell egyensúlyban tartanunk, és harcolni a jécer hárá (יצר הרע), a rossz ösztön ellen, elnyomni a rosszat, hogy csak a jó juthasson érvényre.
Most, hogy tudjuk, melyik négy növény szükséges a szukkoti csokorhoz, és azok milyen szimbolikával bírnak, röviden vizsgáljuk meg azt, hogy milyen kritériumoknak kell teljesülniük a növényekre, hogy alkalmasak legyenek a szukkoti csokorban való használathoz.[11]
Az etrog formáját tekintve akkor ideális, ha a szárnyélnél széles, felfelé pedig csúcsosodó, akár hegyes. A héja sárga színű, érdes, nem sima, viszont ne legyenek rajta nagyobb fekete foltok sem. Amennyiben megvételkor az etrog csúcsos végén található egy nyúlványszerű kinövés, ún. pitom (פיטום), akkor a gyümölcs csak akkor marad kóser, ha a pitom nem törik már le a micvára használt idő alatt. Szintén a kóserság feltétele, hogy a lemetszett szárrész, ún. ukác (עוקץ) ép legyen.
A luláv a datolyapálma középső, friss hajtáslevelek egyike. Olyan levél, amely még nincs kinyílva, azaz zárt, azonban az „ál nátilát luláv” (על נטילת לולב) áldást követően, a levelek képesek kissé megnyílni a rázáskor. Ideális ha zöld, a száraz levél csak végső esetben használható. Kb. 40 cm hosszúságúnak kell lennie, így a pálmaág a többi ág fölé magasodik a csokorban, ezért is kaphatta az egész csokor a luláv nevet.
A hádászból három darab ág szükséges, melynek mindegyikén a levelek hármasával helyezkednek el körben, egymás felett. Az ágak legyenek frissek, kb. 25–30 cm hosszúak, a pedig levelek épek.
Az árávából két darab kell, itt hatványozottan fontos, hogy frissek legyenek az ágak, mert ez század a legkönnyebben, ezért érdemes használatáig vízben és hűvös helyen tartani. Hosszát tekintve némileg legyenek alacsonyabbak, mint a hádász ágak.
Az árbá minim kósersági követelményei részint elég egzaktak, másrészt a szépség szubjektív volta miatt széles piaci rést kínál a kereskedőknek. Érdekességképpen, egy 1920-as évekbeli reklám brosúrában található árbá minim hirdetés 4 osztályba sorolja az etrogokat, szemléltetés gyanánt: egy darab kiváló etrog árából hat darab II. osztályút lehetett kapni. A szentföldi etrogot pedig a mindenkori áraknál 20%-al drágábban lehetett hozattatni. A hádászt két osztály szerint lehetett rendelni, a lulávot pedig attól függően, hogy a francia vagy olasz Riviéráról szerették-e volna a vevők.[12]
Ugyan így, nem csak az árbá minimet, de a tároló eszközeinél is ki-ki az anyagi ereje szerint vásárol; van aki etrogját a megvásárolt papírdobozban szivacsok között tartja, de olyan is, aki párnázott bársonyszöveten, egy ezüstdobozban, – utóbbit hívjuk „hidur micvának” (הידור מצווה), amikor valaki az előírt micvát megszépíti.
Ha beszereztük a kóser növényeket, akkor már csak a csokor összeállítása van hátra a használat előtt. A hádász ágakat (3 darab) a lulávtól jobbra, az árává ágakat (2 darab) pedig balra kell rögzítenünk. A rögzítés történhet többféleképpen; lehet a luláv alsó leveleiből levágni és azokból gyűrűt készíteni, amivel aztán a lulávhoz tudjuk erősíteni a másik két fajta növényt, de manapság szokás az előre elkészített tartókat használni. Amikor az „ál netilát luláv” áldás elmondása után a lulávot rázzuk,[13] akkor a csokrot a jobb kezünkben tartjuk és a bal kezünkkel hozzászorítjuk az etrogot, úgy hogy az a pitomjával felfelé álljon (vagyis a kocsánya az ukác lefelé mutat).
Mint, ahogy az az első részben citált tórai mondatból kiderült, eredetileg csak Szukkot első napján kellett használni az ünnepi csokrot, ám a második Szentély lerombolását követően Rabbi Jochánán ben Zákáj elrendelte, hogy Szukkot mind a hét napján kelljen használni a csokrot a reggeli imák alkalmával – kivéve, ha sábeszre esik, ld. alább –, illetve Szukkot hetedik napján Hosáná rábán (הושענא רבה) hétszer van körmenet a bima körül.[14] Idén, mivel Szukkot első napja sábeszre esik, amikor nem rázunk lulávot,[15] ezért nem muszáj a csokor tagjaiból a legszebbet vásárolnunk, hiszen, a Tóra azt írja, hogy az első napon kell szépnek lennie a csokornak.
Mivel az árbá minim micvára volt használva, így a sátorosünnep után sem használhatjuk alantas dolgokra, vagy nem dobhatjuk ki. Elterjed szokás, hogy Szukkot után az etrogból lekvárt főznek, az elszáradt növényeket pedig a Peszách előtti cháméc-égetéskor használják fel, a tűz táplálásához.
Egy elterjedt jiddis mondással zárjuk sorainkat; „Esztrig nách szikkesz”, ami magyarul nagyjából annyit tesz: „Eső után köpönyeg”. Esetünkben pedig azt jelenti, hogy ne csak tanuljunk a csokor micvájáról, hanem gyakoroljuk is azt évről-évre. Chág Szukkot száméách!
Cseh Viktor
A lábjegyzetben jelölteken kívül felhasználásra került az alábbi munka: Bloch, Avraham P., The Biblical and historical background of Jewish customs and ceremonies. New York: Ktav Publishing House, 1980.
[1] 3Mózes 23:40.
[2] Rabbi Yitzchak Berkovits, Arba minim guide. Jerusalem: Torah Live, 2011. 10. o.
[3] Dr. Molnár Ernő, A Talmud könyvei II. kötet. Budapest: Korvin Testvérek Könyvnyomdája, 1921. 57. o.
[4] Kiss József, Ünnepnapok. Budapest: Révai Testvérek, 1889. 63. o.
[5] Somlyó Zoltán, Zsidó mezőkön. Budapest – Jeruzsálem: Múlt és Jövő, 2009. 124. o.
[6] Komlós Aladár, Magyar – zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig. I. kötet. Gyomaendrőd: 1997. 229–234. o.
[7] Vájikrá rábá 30:12.
[8] Vájikrá rábá 30:14.
[9] 2Mózes 36:16.
[10] Maimonidész, More Növochim 3:43.
[11] Lásd bővebben: Kucur Sulchán Áruch 136:1–10. (Dr. Singer Leó rabbi (szerk.), A Sulchan Aruch kivonata. II. kötet. Budapest, MIOK, 1988. 784–788. o.) Továbbá: https://www.ou.org/holidays/sukkot/halacha-lmaaseh-on-arba-minim/
[12] Rath Hermann hirdetése egy kb. 1920-as évekbeli reklámújságban.
[13] A luláv rázása a következő rendet követi: először keletre, aztán délre, nyugatra, északra, fölfelé végül lefelé kell lengetni a csokrot.
[14] bTalmud Szukká 41a
[15] A luláv csokor háláchikus értelemben gallynak minősül, azaz mükce (מוקצה), vagyis sábeszkor megérinteni is tilos, így ekkor a luláv rázása elmarad.