A tsuvá, a megtérés, a jóvátétel erkölcsi-vallási kérdései további dilemmákat vetnek fel. Mi például a teendő azoknak az embereknek a szellemi hagyatékával, akik értékelhető szellemi teljesítményükkel párhuzamosan értékelhetetlen erkölcsi nívót képviseltek? Bodnár Dániellel, a Tett és Védelem Alapítvány vezetőjével, a Hóman-rehabilitáció erkölcsi dilemmáiról beszélgettünk, valamint arról a szükséges dialógusról, melynek hiánya csapdába zárja a magyar társadalmat.

A szellemi teljesítmény nem lehet eszköz a morális pedigré tisztára sikálására

– A Hóman-szobor kapcsán ismét az a kérdés foglalkoztatja a közvéleményt, hogy miként ítéljünk meg olyan személyiségeket, akik a szakterületükön egyedülállót alkottak, morális szempontból mégsem állíthatók be példaképnek.

– Carl Schmittől Heideggerig sok ilyen személyt tudnék sorolni. Mindketten a német szellemi élet történetének meghatározó gondolkodói. 1933-ban mindketten aktívan színt vallottak Hitler mellett. Az ilyen formátumú életművek, szellemi teljesítmények esetében érdemes venni a fáradtságot és különválasztani a különféle szempontrendszereket.
Nagyon fontos feladata egy nemzetnek, egy nemzeti kultúrának, hogy konszenzust alakítson ki a múltjával és a múltjában egymásra rakodó értékei kapcsán. Ennek a megteremtéséhez vezető úton az adott nemzet a saját identitását kulturálisan is definiálhatja. Amennyiben ez nem történik meg, akkor beszélhetünk identitás-zavarokról. Ezek pedig legjobban akkor mutatkoznak meg, amikor nem tudjuk az erkölcsi kérdéseket szétválasztani a szakmai (tudományos, irodalmi, művészeti) kérdésektől. Az erkölcsi kérdések esetében nincsenek árnyalatok. Az erkölcsben határátlépések vannak. A kultúra, a tudomány, a művészet más, ott van jó és kevésbé jó irodalmi teljesítmény. Ez igaz a tudományos tevékenységekre is. Tehát ha valaki egy totalitárius rendszer kiszolgálója, akkor meg lehet mondani, hogy az illető hol lépte át azt a bizonyos erkölcsi határt. Nem mondhatjuk azt, hogy Heidegger fő műve, a Lét és idő ne lenne remekmű azért, mert a szerzője elkötelezett antiszemita, a náci rezsim elvhű kiszolgálója volt. Egyszerűen külön kell tudni választani ezeket a szempontokat és nem szabad megengedni, hogy a szétválasztás hiányában a tudományos teljesítmény elismerése érdekében akárcsak kísérlet történjen a vállalhatatlan morális pedigré tisztára sikálására.

A magyar szembesülés nem egy monológ

– Csak hogy ez nem olyan egyszerű. Nálunk majdnem negyedszázadig működött Horthy Miklós autokrata berendezkedése számos vitatott szereplővel.

A magyarországi identitáskeresési kontextus vizsgálata még összetettebb folyamat. Elsősorban azért, mert ezek az erkölcsi kérdéseket, a határokat érintő társadalmi konszenzusok nem jöttek létre. 1945 után nem volt mód arra, hogy az a fajta megtisztulási folyamat létrejöjjön, ami (Nyugat-) Németországban megtörtént. Bár ez így helytelen megfogalmazás. Ott sem megtisztulási folyamat történt. Az úgynevezett szembesülési politika és ennek alapvető kérdései sokkal könnyebben voltak felvethetők az 1960-as évektől. Akkor, amikor már volt némi történelmi távolság a lakosság és a nácizmus között. Ráadásul, nekik, a német társadalomnak a zsidók kiirtása miatt gyakorlatilag nem volt kivel szembesülniük. 1945-ben alig maradt 10 000 zsidó Németországban. Magyarországon ez az egész folyamat – ahol maradt szignifikáns túlélő zsidó közösség – egy sajátos helyzetet eredményezett. Itt egymás mellett élnek az elkövetők és az áldozatok. Ezek egymáshoz való viszonya komplex pszichológiai kérdés. Ezért a szembesülés nem egyfajta önvallomás, egy monológ (ahogy ez megmaradt zsidó közösségeket, teljes kiirtásuk okán mellőzni kényszerülő társadalmakban történhetett), hanem egy dialógus szituáció. A két egymásra utalt szereplő számára közösen megküzdendő folyamat. A német társadalom ilyen szempontból könnyebb helyzetben volt, mert „mindössze” önvallomást kellett tennie. Azt kellett mondani, hogy aljas szemétládák voltunk, de mindehhez nem volt ott a másik fél bántóan zavarba ejtő tekintete. Magyarországon a párbeszédnek ez a fajta szimbiózisos jellege mindezt borzasztóan nehézzé teszi. Azért van gondban a magyar társadalom – és nem csak a zsidó közösség – ezzel a problémával, mert közösen kellene a megtisztulási munkát elvégezni. Egymás nélkül nem fog menni. Mindkét oldalról nagyvonalúságra, józanságra lenne szükség. Sokkal kevesebb költészetre, kevesebb érzelemre. Nagyon könnyű ezt mondani, annál nehezebb ezt megcsinálni.

– 1999-ben, elsőéves szegedi egyetemistaként a bölcsészkar diáklapjának szerkesztőségében láttam, hogy az egyik kollégám Horthy-képet választott képernyővédőnek. Ő ma a KDNP politikusa és a kulturális bizottság tagja Szegeden. Engem felháborított a Horthy-kép, ő természetesnek tartotta. Úgy érzem, mindmáig zűrzavar van az emberekben arról, miképp viszonyuljanak a Horthy-rendszerhez és annak szellemi teljesítményeihez.

Ugyancsak összetett problémával állunk szemben azoknak a személyeknek a megítélésével kapcsolatban, akik a Horthy-rendszerben jelentős szellemi eredményeket produkáltak. A dialógus hiánya miatt nem vagyunk képesek a nagyvonalú gesztusgyakorlást elkezdeni, se egyik, se másik irányból. Így tehát visszatérünk az alapproblémához: nem adódik lehetőség arra, hogy tisztán és egyértelműen leválasszuk egymásról az erkölcsi és a szellemi élet kettőségének kérdéseit. Ez a fajta távolságtartó nagyvonalúság hiányzik a hazai közbeszédből. Az egyik oldalról a kétes pedigréjű élettörténettel rendelkező személyeknél megpróbálják magát az élettörténetet is tisztára mosni – holott erre nem lenne szükség –, a másik oldalról pedig megpróbálják a szellemi teljesítményt is diszkreditálni az élettörténet miatt. Ez az a kettősség, ami csapdahelyzetbe zárja a magyar társadalmat.

A kölcsönös nagyvonalúság hiánya

– Hol van ebből a kiút?

Csakis a kölcsönös nagyvonalúságban. Egy példát mondanék a szellemi csapdahelyzet paradigmájára: ez pedig Hóman Bálint és rehabilitációs folyamata. Az történt, hogy a jogi rehabilitáció napján – az azt kezdeményező politikai közösség – rögtön Bárdossy László rehabilitációjának lehetőségéről kezdett el üzeneteket megfogalmazni. Itt van az egész probléma-komplexum méregfoga. Hóman rehabilitációjának örvén egy tudományosnak nevezett rehabilitációs folyamatot kíván egy tendenciózus előfeltevés rendszerrel rendelkező, politikailag motivált közösség elindítani. Az akadémiai tagság újratárgyalását szeretnék felvetni merőben tisztességtelen módon, hiszen ez a felvetés nem a tudományos teljesítmény (újra)elismerését célozza (ui. erre nincsen szükség), hanem az Akadémia erkölcsi legitimációját kívánja az általános erkölcsi rehabilitáció érdekében felhasználni. Mindezzel a Magyar Tudományos Akadémiát, mint független és legitimációs szereppel is bíró intézményt használják ki. Ilyenkor persze a relativizálás jól ismert reflexei is teret kapnak, és azonnal előkerül a jó öreg Lukács György-kártya, hogy miszerint az ő akadémiai tagságát vajon miért nem kérdőjelezték meg azok, akik Hómant vagy épp Bárdossyt elítélik. Ez egy nagyon veszélyes játék. Így állandó zsákutcákba terelődik a diskurzus. Lukács György szellemi és morális megítélésének bevonása a Hóman-féle rehabilitációs ügybe azt a csapdahelyzetet eredményezi, aminek mentén a jobb- és a baloldal tradicionális ellentétei ütköznek. Mindez egy parttalan helyzetet teremt. Elsősorban azért, mert Magyarországon létezik az a politikai mítosz, hogy a zsidó közösség tradicionálisan a baloldalhoz kötődik és a kommunista rendszer rémtetteiben való aktív részvétele kvázi etnikai alapon szerveződött revans. Ennek ellentpontja az a közhely, miszerint a jobboldali antikommunizmus és antiliberalizmus valójában bújtatott antiszemitizmus, hiszen minden zsidó kommunista volt és baloldali liberális ma. Ahhoz, hogy végre valódi társadalmi közmegegyezés tudjon létre jönni, kétoldali gesztusokra van szükség.

– Mondjon egy példát ilyenre az elmúlt 25 évünkből.

 Sajnos ilyen jelentős gesztusokról nem tudok beszámolni. Hogy miképp lehetne ebbe az irányba elmozdulni? Nagyon fontos, hogy egy demokratikus jogállamban a civiltársadalomnak nem a mindenkori hatalomtól kell ilyen gesztusokat elvárnia. Ez nem a kormányok feladata. A kormánynak intézménymegteremtő, katalizációs szerepe lehet csak. A civiltársadalomnak, a közösségeknek jut a legfontosabb szerep abban, hogy a kirekesztést, feloldhatatlannak tetsző társadalmi ellentéteket, feszültséget felszámolja. Sok szervezet felelősséghárító magatartással fordul a kormányokhoz mindenféle segítségért. Holott a civilek közössége a kormányoktól csak az eszközöket tudja kikényszeríteni. Az antiszemitizmus visszaszorításának kérdésében ez elsősorban a joggyakorlat és jogalkalmazás átalakítását jelentheti. Arra vonatkozóan, hogy egy nemzet különféle etnikumai, vallási felekezetei és egyéb kisebbségi közösségei miképp tudnak a többségi társadalommal egy működő keretrendszerben értelmes párbeszédet folytatni, akad egy negatív példám. Ezt pedig a saját közösségünk oldaláról hozom. Elevenítsük fel, miképp zajlott a 2014-es év. A zsidó közösség kiszolgáltatottságba terelte bele magát annak okán, hogy nem tudott megszabadulni attól a tévképzettől, hogy a kormány feladata a nemzeti megbékélést a zsidók és a többségi társadalom között elrendezni. Ez egy össztársadalmi feladat, amiben a kormány szerepe az, hogy ennek a feltételrendszerét megteremtse. De hogy a kormány mondaná meg, hogy mi a helyes direktíva, ez tökéletes abszurditás. Az egész konfliktus abból is adódott, hogy a kormány saját szereptévesztéséből adódóan, és bizonyos zsidó közösségek asszisztenciáját is élvezve, elhitte magáról, hogy neki van ebben feladata, hogy majd az őáltala definiált direktíva mentén fog ez a nagy egymás kebelére borulás megtörténni. Ami nonszensz.

„Kisajátított traumák”

– Ön New Yorkban kutatott doktori ösztöndíjasként politikai filozófiát. Ismer a magyaréhoz hasonlatos problémakörű országot?

Az, hogy Magyarországon a történelmi traumák ilyen mértékben kibeszéletlenek, részben abból adódik, hogy minden egyes trauma valamilyen módon privilegizálva lett. Nem össznemzeti, konszenzuális fájdalomról gondolkodunk, hanem valamilyen társadalmi csoport saját traumájáról, monopóliumáról beszélünk. Amíg ki vannak sajátítva ezek a traumák, addig nehéz lesz bármiféle hatékony feloldásról beszélni. Trianon traumája a keresztény magyar középosztály, a holokauszt a magyar zsidók, 1956 a szovjetellenes hazafiak traumája és még sorolhatnám. Ezek a történelmi események mind drámaian megosztóak addig másodpercig, amíg egyetlen társadalmi csoportnak is joga van az élmény privilegizálásához. Amikor egy trauma-élmény közösségi élménnyé válik, abban a pillanatban beszédhelyzet alakul ki. Nem igen tudok még egy olyan országot Európában, ahol a traumák ilyen szintű kisajátítása miatt ekkora gócpontokban találunk kölcsönös társadalmi sérelmeket felhalmozódni.

A tettek minősítenek

– A TEV egyik munkatársa pár évvel ezelőtt egy neonácinak tartott politikai párt prominense volt. Szegedi Csanáddal hogyan kerültek kapcsolatba? Nem kísért az ő múltja, nem okoz ez konfliktushelyzetet a szervezetükön belül és a közösségben?

Csanádra ma már közösségünk egyik fontos tagjaként tekintek. Hosszú volt – és hosszú lesz még – az ő útja. Sajátságos magyar XX. századi sors az övé, vagy inkább mondanám, a családjáé. Ugyanakkor jelenleg fontos munkát végez a TEV oktatási részlegénél. Hazai és külföldi iskolákban tart előadásokat diákoknak arról, hogy micsoda fertelmes, megindító, gyönyörű és fájdalmas katarzis az a folyamat, amin ő keresztülment. Hogy egy gyűlölőből vált gyűlöltté, és ezt a státuszt kellett valamilyen módon feloldania és értelemmel megtöltenie. Erről a lélektani folyamatról vezet beszélgetéseket, valamint arról, hogy milyen könnyű gyűlölni és kirekeszteni. Hozzánk úgy került Szegedi Csanád, hogy miután felkereste az EMIH vezető rabbiját, Köves Slomót és a helyi Chábád vezetőjét Oberlander Báruch rabbit, akkor közösen kitaláltuk, hogy jó volna, ha mesélne a fiataloknak a korábbi életéről. Sokakban felmerült a kérdés, hogy vajon mennyire őszinte az új elköteleződése? Nos, én csak a zsidó választ tudom erre adni. Ami a lelkiismereti részét illeti, az csakis az Isten és Csanád közös ügye. Mi elsősorban a tettek alapján ítélkezhetünk. Csanád igyekszik nagyon sokat tenni. Ezek a konkrét elköteleződések minősítsék őt.

WR

Az interjú az Egység újság 82. számában jelent meg.