A Rebbe szava – Öregedés és visszavonulás II.

Öregedés és visszavonulás II.

(folytatás az előző számból)

Egy idős férfi, aki már járni is alig bírt, megkért néhány fiatalembert, hogy segítsenek vinni a csomag­jait, de azok nem, hogy segítet­tek volna, csúfolni kezdték: – Az öregnek otthon a helye – mond­ta az egyik. – Neked már semmi hasznodat nem venni, csak teher vagy nekünk, többieknek.

A fiatalok muzsikusok voltak, és pár nappal a történtek után bementek az erdőbe, hogy ke­ressenek maguknak egy nyugodt helyet a gyakorlásra. Ahogy men­tek egyre beljebb, egyszer csak gazdagon csengő, gyönyörű han­got hallottak, amely egy megkapó dallamot énekelt. Egy idő múltán aztán meglátták magát az énekest is: egyedül ült egy tisztáson, egy nagy kövön, és az égnek énekelt. Ahogy közelebb értek, látták, hogy az énekes bizony nem más, mint a minapi öregember.

Mit tegyen önmagáért az idős ember?

Sose feledjük, hogy a szó spirituális értelmében mindannyian egyek va­gyunk. Egy hetvenéves ember ugyan­azon a spirituális téren osztozik, mint egy hétéves vagy egy huszonhét éves. Ilyenformán ugyanúgy, ahogy egy hét­évesnek meg kell tanulnia tisztelnie a nála idősebbeket, és ugyanúgy, ahogy egy huszonhét évesnek meg kell ta­nulnia, hogy a döntései nagyban be­folyásolják a nála idősebbek sorsát, az idősebbeknek is fel kell ismerniük a szerepüket. Ez a szerep nem passzív szerep, sőt: az élet kései évei tele van­nak olyan lehetőségekkel, amelyek addig esetleg teljességgel elkerülték a figyelmünket.

Önmagában az, hogy már nem já­runk nap, mint nap munkába, még nem jelenti, hogy már nem használ­juk testünket és lelkünket isteni missziónk teljesítésére. Ugyanaz az ener­gia, amellyel valamikor a konkurencia miatt aggódtunk vagy üzleti vállal­kozásainkat gondoltuk végig, most olyan tervekre fordítható, amelyeket sose volt időnk megvalósítani, olyan tervekre, amelyek a jóság fényét vetí­tik a körülöttünk állókra. Ne feledjük.

hogy az idős férfi és nő tapasztalata, legyen szó üzleti kérdésről, a minden­napi életről, vagy az otthonról, felbe­csülhetetlen értékű.

Még mielőtt a társadalom elkezdi értékelni az öregség értékeit, az idős embereknek saját kezükbe kell ven­niük az életüket. Az időseknek meg kell tanulniuk, hogyan érvényesíthe­tik álláspontjukat ugyanolyan erősen, mint ahogy a fiatalabbak érvényesítik a magukét. Ezért hát nem szabad úgy ereznünk, hogy az életkorunk és an­nak fizikai hatásai legyőztek minket. Ne higgyünk azoknak, akik azt mond­ják, hogy már nem vagyunk olyan hasznosak, mint régen, mert már nem vagyunk olyan erősek. Ne hallgassunk azokra, akik azt mondják, hogy tőlünk már semmi mást nem vár el a társa­dalom, mint azt, hogy csak sétálgas­sunk, golfozgassunk, és semmittevés­sel töltsük az éveinket.

Alkonyi éveink nem mások, mint amire a nevük utal: egy jól töltött nap szép befejeződése. Gyerekkorunkban szeretnénk bepillantani a bizonytalan jövőbe, mindent tudni akarunk, de tapasztalatlanok vagyunk, és mások­tól függünk. Életünk alkonyán vissza­tekintünk a tanultakra, és szeretnénk másokkal megosztani a tudásunkat. Ahogy az idős embernek fizikai érte­lemben esetleg szüksége lehet egy fi­atalabb ember segítségére, ugyanúgy segítsége lehet a fiatalnak a maga spi­rituális életében az idősebb segítsége.

Mindezek ellenére a visszavonulás – kötelező, vagy sem – a modern élet egyik ténye, amely évről évre értékes emberi forrásokat kárhoztat tétlenség­re, sőt éppenséggel a legértékesebb emberi forrásokkal teszi ezt. Mit le­het tenni az ilyen emberi és társadalmi tragédia ellen? Indítsunk társadal­mi hadjáratot annak érdekében, hogy hagyjunk fel ezzel a gyakorlattal és a mögötte álló értékrendszerrel, vagy próbáljuk a visszavonulás kellemes ol­dalait nézni?

Ezt is, azt is meg kell tennünk. Meg kell változtatnunk a társadalom vezetőinek hozzáállását, de ugyanak­kor meg kell változtatnunk az idősek önmagukról kialakított képét is. Azt kell mondanunk nekik: Nemcsak hogy nem vagytok hasznavehetetlenek, ha­nem nagyobb erőforrásai vagytok a társadalomnak, mint eddig bármikor. Ugyanakkor ki kell használnunk a visszavonulás adta lehetőségeket. Azok­nak az embereknek a számára, akik szeretnék konstruktív módon eltölteni az idejüket, hozzunk létre minden kö­zösségben tanulási központokat, in­dítsunk tanfolyamokat és műhelyeket minden szociális otthonban, minden idős közösségben. A tanulás, akár­csak a produktivitás, egész életre szó­ló tevékenység. Az intenzív imádkozás és tanulás növeli az idősek önbizalmát és potenciálját, számkivetettekből a család és a közösség világítótornya­ivá formálja őket. A visszavonulás, ha megfelelő módon élnek vele, egy hosszú élet egyik legtermékenyebb időszaka lehet.

Idős ember – fiatal lélek

Nem szabad elfelejtenünk, hogy bár­mennyire elgyöngülhet is a test, a lélek erős marad, és szünet nélkül táplálék­ra vágyik. Ez utóbbi végett mindennap biztosítanunk kell némi időt a tanulás­ra és az imádkozásra, szívünk-lelkűnk táplálására.

Ugyancsak időt kell szakítanunk arra is, hogy megosszuk tapasztalata­inkat a fiatalabbakkal, és hogy máso­kat is erre ösztönözzünk. Ha őszinték vagyunk ebbéli igyekezetünkben, a fiatal fel fogja ismerni mondandónk értékét, és őszintén törekedni fog a megfelelő reagálásra. Töltsünk időt az unokáinkkal, osszuk meg velük az éle­tünket. Szelíden tanítsuk meg őket az életnek arra az értéksorrendjére, ami­re csak egy idős ember tudja megtaní­tani őket. Egyszerűen szeressük őket, élvezzük a társaságukat, és tegyük lehetővé, hogy ők is szeressenek min­ket, és élvezzék a társaságunkat.

Ne csupán a szabadidő eltöltésé­nek tekintsük ezeket a tevékenysé­geket, hanem olyan eszközöknek, amelyekkel tápláljuk a lelkünket, és megfiatalítjuk a szellemünket. Az or­vostudomány egyre inkább hangoz­tatja, hogy a test egészsége a lélek egészségétől függ. Így hát ne enged­jünk testünk hangjának, se a körü­löttünk lévő emberek elbátortalanító szavainak. Gondoljunk arra, hogy az öregség – méltóság, az öregség – böl­csesség. A fizikai erő átmeneti jellegű, a jó tett azonban örök.

Legfőbb ideje, hogy más szemmel nézzünk az idősekre. Nézzük egy új szemszögből a visszavonulást. Szem­léljük egy új nézőpontból az élet lényegét. Minden ember közül talán épp az idősek azok, akiknek a legna­gyobb szükségük van az értelmes élet­re – és akik a legjobban meg tudnak tanítani minket arra.

1980 nyarán, mikor a Rebbe hetvennyolc éves volt, arra szólította fel a kö­zösségeket, hogy alapítsanak tanulási központokat az idősek számára. Azóta több száz ilyen központ jött létre a világ minden szegletében, amelyeknek a Rebbe javaslatára Tiferet Zkeinim, „Az idősek dicsősége” a nevük. Itt az idős emberek élvezhetik egymás böl­csességét, és nap, mint nap új intellektuális kihívásokkal találkozhatnak.

A New Yorkban megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédének válogatását tartalmazza: Si­mon Jacobson. Toward a Meaningful Life. William Morrow and Company.