Menachem Mendel Schneerson rabbi, a Lubavicsi Rebbe huszonöt esztendőn át, míg a Chabad-Lubavics mozgalmat vezette, hetente háromszor fogadta yechiduton (magánkihallgatáson) chászidjait, az élet legkülönbözőbb ösvényein járó férfiakat és nőket. Ezek a vasárnapon, kedden és csütörtökön este tartott kihallgatások nem sokkal napszállta után kezdődtek és jócskán belenyúltak az éjszakába; gyakran előfordult, hogy a látogatók százai közül az utolsók csak hajnalban távoztak. Bármilyen rövid időt töltöttek is nála, a Rebbe egész lényével feléjük fordult, kizárólag és teljes figyelemmel az ő egyéni problémájukra összpontosított.
A Rebbe tanácsáért és áldásáért folyamodók száma nőttön nőtt. Végül már annyian szerettek volna a Rebbe elé járulni, hogy szinte alig lehetett elhelyezni őket. Ettől kezdve a Rebbével való egyéni kapcsolatfelvétel levelezés útján történt: naponta mintegy három postazsáknyi levél érkezett a brooklyni Crown Heightsen húzódó Eastern Parkway 770. szám alatt található irodába. A Rebbe személyesen bontott fel és olvasott el minden küldeményt.
1986-ban kezdődött a hetenkénti úgynevezett “fogadósorok” intézménye. A Rebbe minden vasárnap beállt az irodája melletti kis szobába, ahol férfiak, nők és gyermekek ezrei vonultak el előtte, hogy lássák őt, s részesüljenek áldásából. Sokan kihasználták a lehetőséget, hogy feltegyenek egy-két kérdést is, a Rebbe tanácsát kérjék. A Rebbe pedig személyes küldöttének (sháliách) nevezve ki mindegyiküket, mindőjüknek adott egy-egy dollárt azzal, hogy fordítsák valamilyen tetszésük szerinti jótékony célra.
Miért a pénz? A Rebbe ezt apósa, az előző lubavicsi rebbe, Joszéf Jichák Schneerson rabbi egyik gyakori mondásának felidézésével magyarázta e szokást: “Ha két zsidó találkozik, abból valami jónak kell származnia egy harmadik részére”. Azzal, hogy lehetőséget adott az embereknek, hogy elé járulhassanak, a Rebbe magasabb szintre akarta emelni ezt a találkozást két ember kommunikálásánál; azt akarta, hogy e napok több ezer találkozója egy-egy micvában teljesedjen ki, amelynek jótéteményében egy harmadik ember is részesül.
Akik eljöttek ezekért a “vasárnapi dollárokért”, egy csodálatos jelenségről is beszámoltak. A Rebbe, aki akkoriban már a kilencedik évtizedében járt, nem kevesebb, mint nyolc órán át egy percre sem ült le. Ennek ellenére mindegyik látogató, aki néhány másodpercet tölthetett vele, úgy érezte, hogy a Rebbe csak az ő kedvéért van ott; úgy érezte magát, mintha aznap ő volna az egyetlen látogató, és az egyetlen ember a világmindenségben.
Egyszer egy idősebb asszony megkérdezte tőle: “Hogyan csinálod, Rebbe, hogy nem fáradsz el?”
A Rebbe elmosolyodott, és így felelt: “Minden lélek egy-egy gyémánt. Beleunhat-e valaki a gyémántok számlálásába?”
Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 25. szám – 2014. július 28.