A porcelán és a porosz zsidók

Nem az egyetemes zsidó történelem egy boldog emlékről szól a két és fél évszázaddal ezelőtti fáma, nem egy sikertörténet ez, mint később a magyar zsidóké volt, mely a világhírű herendi porcelán és a Fischer-család találkozásából született meg, hanem a „Judenporzellan” drákói parancsát idézzük fel, mely több ezer német zsidó életét keserítette meg.

Amikor 1763-ban Johann Ernst Gotzkowsky berlini kereskedő porcelánmanufaktúrája királyi tulajdonba ment át, akkor II. Nagy Frigyes porosz király – akit a köznyelv sokszor csak mint „az öreg Fritz” emlegetett – kitalálta, hogy új vállalkozását úgy lendíti fel, hogy a készlet javarészét rákényszeríti a zsidókra. A király 1769-ben parancsba adta, hogy a zsidóknak porcelánt kell vásárolniuk gyakorlatilag minden alkalomból, ha esküvőt tartanak, ha új foglalkozásba vágnának, de még akkor is ha valaki meghal! És nem csupán saját használatra kellett a porosz zsidóknak királyi porcelánt vásárolniuk, hanem a külföldi exportot is nekik kellett fellendíteni, ha pedig nem mutattak kellő buzgalmat, de főképpen eredményt a porceláneladás terén, akkor mindenféle jogoktól estek el…

A berlini és kisebb városok zsidó archívumai több olyan levelet is őriznek, melyeknek az írója porcelánvásárlás alóli mentességért esedezik. Olvassuk csak el például a goldini Marcus Mózes özvegyének levelét, aki 1782-ben ékes némettel írt kérvényben könyörgött az uralkodónak:

„Házamért, amelyben Istenben boldogultférjem halála után bírok, még 270 tallér értékben porcelánt vagyok köteles vásárolni Felséged berlini telepéről s azt külföldön kell értékesítenem. De én már 1773-ban, az akkor kegyesen megadott koncesszió fejében a 30 tallér erejéig porcelánt vásároltam. A ház, amely már 1708 óta zsidó kezekben van, alig ér 200 tallért s így nincs módomban több porcelánt venni. Mindezen körülményeket már bátorkodtam kifejteni Felséged generális-fiskusa előtt, de nemcsak nem hallgatott meg, hanem végrehajtást rendelt el ellenem s így ruháimat voltam kénytelen eladni, hogy az exekúció költségeit előteremtsem. Ebben a nyomorúságomban, s mert az a veszedelem fenyeget, hogy egészen tönkremegyek, Felséged lába elé borulok én, 65 éves szegény zsidó özvegy s esedezem legigazságosabb és legkegyesebb uralkodó atyánkhoz, méltóztassék legkegyelmesebben meghagyni, hogy megkíméltessem a porcelán vételétől, mely szerény erőmet és kis házam értékét meghaladja. Maradok Felségednek fájdalmasan mélységes alázatú szolgálója.”

Látható tehát, hogy a „Judenporzellan” rendelete mekkora terhet rótt a zsidó családokra. Szédületes elvárásokat állított minden zsidó elé, kortól és helyzettől függetlenül. A diszkriminatív rendelet pedig időnként a teljes abszurditásba csapott át. Kolbe, aki a királyi porcelángyár történetét írta meg, feljegyzi egy Abel Levin nevű zsidó groteszk esetét, aki Freienwalde-ben kapott engedélyt arra, hogy az ottani zsidó hitközség temetőjében sírásó lehessen, az állásért cserébe viszont 28 tallér értékű porcelánt kellett vásárolnia. A goldini Marcus Mózes özvegyének leveléből némi rálátást kapunk az akkori tallér értékére, ennek tükrében pedig sejthetjük, hogy mennyire szürreálisan magas összegű vásárlást követeltek egy olyan állásért cserébe, melynek fizetése valószínűleg évek múltán sem hozott volna ekkora összeget.

Ha a házasulási kedvet nem is, azonban a lehetőségeket biztosan visszavetette ez a rendelet, ugyanis a vőlegényeknek átlagban 300 tallérért kellett porcelánt vásárolni, mely jellemzően a hozomány legalább felét jelentette…

Miután 1786-ban meghalt II. Frigyes a zsidók mindinkább igyekeztek levetni a drákói parancs igáját, és 80.000 talléros „adósságukat” 20.000 tallér, egy összegben való lefizetéssel kívánták megváltani. Végül hosszas alkudozást követően 1787. december 6-án adták ki a rendeletet, melyben feloldották a porosz zsidók porcelánvásárlási kötelezettségét. A tartozást a berlini zsidók fizették ki, melynek arányos részleteit a következő években adták meg nekik a vidéken élő zsidó közösségek tagjai.