Az egykori zsinagógában ma diszkó működik.
A legendáriumok szerint már a 15. században is éltek zsidók Pásztó területén, ám írásos említésük csak két évszázaddal később történik. 1725–1787 között nem élhettek a városban, ugyanis egy zsidó gondatlanságból tüzet okozott, mely Pásztó majdnem felét elhamvasztotta. A katasztrófáért a zsidók kollektív büntetést kaptak és az egész vármegyéből kitiltották őket. Viszont miután visszaköltözhettek, egyhamar a járás legnépesebb közössége lettek. Az orthodox hitközség az 1880-as években volt a legnépesebb, amikor létszámuk elérte a 600 főt is, mely az összlakosság több, mint 12%-át jelentette.
Míg más településeken 1840-ig, a szabad költözködést engedélyező törvényig nem élhettek zsidók, addig a pásztóiak már nagyobb zsinagógát is építettek, körülötte pedig a rituális élethez szükséges intézményeket is kialakították. Az épület a holokauszt után a néhány túlélő az ötvenes évekig használta, aztán a hitközség végleg elnéptelenedett. Az egykori zsinagógát radikálisan átalakították, leginkább csak tömegével tűnik ki az környezetéből. Az épületben, melynek alapjai lassan háromszáz évesek lesznek, ott ahol egykor jámbor zsidók dicsérték az Örökkévalót, ma a Club Miami diszkó hangfalai dübörögnek.
Nem csupán a zsinagóga, de az egész tájék átalakult, az egykori zsidó negyed ma már felismerhetetlen. Egy berácsozott oldalajtó fölött fekete gránittábla látható, melyen egy száraz koszorú csüng. Rövid szövege:
„Emléktábla e helyen állt az 1842–44 között épült zsinagóga az 1944-es deportálásig.”
Kikanyarodva az egykori zsinagógát rejtő Csap utcából a Fő utcára érkezünk, ahol még egy-két épületen felfedezhető, hogy zsidó kereskedőházak lehettek. Árulkodó jel, hogy a lakóház kertkapuja mellett az üzleteknek is volt utcára ajtaja; többen még ma is egy-egy bolt működik. Nem messze, a körforgalmon túl áll az első világháborús hősi emlékmű, melyen több zsidó nevet is betűzhetünk. Az 1929-ben kiadott Zsidó Lexikon szerint a 40 bevonult izraelita küzül 14-en áldozták életüket a haza oltárán.
A zsidó temető a hagyományoknak megfelelően a város határában fekszik. Gondozott, magas terméskőfal öleli körbe, melynek bejárata a kis ravatalozón keresztül van. A háromszög alakú sírkert egy lankán terül el, melynek alja lápos, talán a közeli Zagyva pataktól.
A ravatalozóval szemben áll a holokauszt áldozatainak felköríves ohelje, melyen nyolc hosszú márványtáblán és további családi emléktáblákon olvashatjuk a márítok neveit. Középen az alábbi felirat olvasható:
„Munkaszolgálatban és deportálásban elpusztított mártírjaink emlékére 1942–1945
Gonoszság és ármány hurcolt el benneteket, kegyelet és szeretet őrzi emléketeket!”
A bal oldali, árnyasabb részen találhatók az újabb sírok, az utolsó Neumann Lajosé (Jichák ben Cvi, 1925–2019) és feleségéé, született Hochhauser Icáé (Mirjám Sindel ben Slomó, 1922–2010). Neumann úr volt a város utolsó túlélője, kinek hatalmas szerepe volt abban, hogy a temető ma ilyen rendezett állapotban várja látogatóit.
A jobb oldali, kiterjedtebb rész alján vannak a legrégebbi sírok a 18. század végéről, melyek legtöbbje már szétmállott, vagy csak nehezen olvasható a száz évek természeti ereje miatt. Az egyszerűbb, lekerekített macévák hullámzásában található Ungár Ávrahám (1781–1851/5711. ádár II. 22.) rabbi sírja, aki harminc évig volt a hitközség dájánja, – ennek külön érdekessége, hogy apja nevét véletlenül elvésték és Simont írtak, ezért ott a követ vissza kellett vájni, így a Sámson név a síktól beljebb szerepel.
Ehhez képest Büchler Dávid (1815–1907/5668. tisri 10.) főrabbi feketegránit obeliszkje, mintegy felkiáltójel emelkedik ki a sorok közül. Büchler rabbi, mint kövén is olvashatjuk a zsidó vallás legszentebb napján, Jom kipurkor adta vissza lelkét az Örökkévalónak. Közössége úgy mesélte, hogy az ősz pap a „hosszúnap” még elment a zsinagógába, majd kisebb rosszullétre hivatkozva hazament, ahová minján kísérte, hogy imáját folytathassa, híveit megáldva szenderült el karosszékében.
zsido.com
A képek a szerző saját felvételei.