A francia elnök bejelentette, hogy az antiszemitizmus fogalmát kiterjeszti az anticionizmusra. Jelenthet-e ez fordulópontot a nyugat-európai kormányok hozzáállásában, amellyel a növekvő számú zsidóellenes atrocitásokhoz viszonyulnak? A 168 óra által készített interjúban Gadó János újságíró beszél az antiszemitizmus formáinak változásáról, a migrációról, az európai baloldal és jobboldal Izraelhez való viszonyáról.

– A francia elnök legutóbb arról beszélt, hogy az antiszemitizmus fogalmát kiterjeszti az anticionizmusra. Kétségtelen, hogy Franciaországban a 2. világháború óta nem volt annyira erős az antiszemitizmus, mint napjainkban. Ez fordulópont?

– Igen, szimbolikusan legalábbis. A kérdés az, hogy Emmanuel Macron álláspontját elfogadja-e a nyugati bal-, illetve balközép fősodor. Ebben az emberi jogi, kisebbségvédő szellemiségű narratívában ugyanis, amely az elnyomottakat, a kiszolgáltatottakat védelmezi, a palesztinok vannak az elnyomotti státuszban, az izraeliek, a „cionisták” pedig az elnyomókéban. E baloldali, liberális médiavilágban Izraelt kritikusan szemlélik, ám e kritika gyakran zavaros, mert összekeveredik benne Izrael aktuális politikájának bírálata Izrael létezésének bírálatával. Kialakult az a markáns kultúra, amely Izraelt elmarasztalja, a palesztinokat pedig áldozatként tünteti fel. Ezt a közeget éppen azért lesz nehéz átalakítani, mert ez már kultúra.

– Aki az izraeli kormány politikáját bírálja, az Izrael létezését is megkérdőjelezi?

– Izrael politikáját bírálni természetesen nem Izrael-ellenesség, azonban a gyakorlatban a kettő sokszor összemosódik. Elválasztásukra javasolta Nathan Sharansky egykori szovjet ellenzéki, majd izraeli politikus a 3 D elvét. Az összemosás ott kezdődik szerinte, ahol a kritika átcsap Izrael delegitimálásába, démonizálásába és a kettős mércébe, amely angolul double standard. Amikor például az UNESCO olyan, Izraelt bíráló határozatokat hoz, amelyekben a jeruzsálemi Templomhegy vagy a hebroni Pátriárkák barlangja csak muszlim szent helyként szerepel, az a delegitimálás világos példája. Amikor az ENSZ emberi jogi tanácsa, amelynek tagjai között van például Eritrea, Kína vagy éppen Szaúd-Arábia is, azzal vádolja Izraelt, hogy a gázai határnál a katonái szándékosan lőnek gyerekekre és rokkantakra, ezt nyugodtan lehet démonizálásnak nevezni. És amikor azt látjuk, hogy az ENSZ közgyűlése 2018-ban 21 alkalommal ítélte el Izraelt, a világ többi országa közül egyeseket pedig összesen 6-szor, akkor ez a kettős mérce világos esete.

(…)

– A bevándorlás ennyire megváltoztatta volna Európa arculatát? Egy tanulmány szerint az Európában élő muszlimok aránya a 2016-os 5 százalékról 2050-re legfeljebb 8-14 százalékra nőhet. Utóbbi is csak akkor történne meg, ha az Unió nem korlátozza a további bevándorlást, miközben látjuk, hogy korlátozza. Ezek az arányok nem támasztják alá a szélsőjobb apokaliptikus vízióját Európa iszlamizálódásáról.

– Valóban, ez nem akkora tömeg, hogy fejre állítsa az európai társadalmakat, de a nyugtalansága, kirekesztettsége, a nyugat-ellenes ideológiákra való fogékonysága nagy veszély. Vannak olyan bevándorló etnikumok, a kínaiak, vietnamiak, szikh indiaiak, akik jól integrálódnak. A muszlimoknak ez kevésbé sikerült, bár köztük is vannak eltérések, a törökök jobban, az arabok kevésbé illeszkedtek be. Az sem mindegy, hogy hová. Németországban ez jobban sikerült, Franciaországban kevésbé. Vannak számottevő, százezres tömegek, amelyek megrekedtek. Nincsenek már otthon a hagyományos kultúrában, amelyből jöttek, de nincsenek otthon a befogadó ország kultúrájában sem. Ezek a rétegek a nagyvárosokban koncentrálódnak, marginalizálódnak, ellenkultúrát alakítanak ki, és közülük sokan iszlamista hitszónokok zsákmányául esnek.

– Ezeknek a hitszónokoknak miért a zsidók a célpontjai?

– Mert a hitszónokok már magukkal hozzák az iszlám világból a felújított, modernizált zsidógyűlöletet. Nyugat-Európában a náci nyelv, a rasszista-fasiszta antiszemitizmus nemigen működik, mert nagyon erős vele szemben az ellenállás. De a baloldali antiszemitizmus, aminek szintén vannak európai hagyományai, már igen. És azok az európaiak, akik ilyesmire fogékonyak, ezen a nyelven meg tudják fogalmazni a zsidóellenes indulataikat, és szövetségre lelnek az iszlám hátterű antiszemitizmusban. Így alakul ki egy laza baloldali-iszlám együttműködés, ami választási és ideológiai is lehet. A legjobb példa a brit Munkáspárt hirtelen feltámadó radikális anticionizmusa, amelynek nyomán a brit zsidók negyven százaléka azt mondja, hogy ha a Labour és Jeremy Corbyn hatalomra kerül, akkor megfontolja, hogy kivándoroljon. Corbyn nagyon fogékony a palesztin-párti megközelítésre, miközben rendkívül élesen tagadja, hogy antiszemita volna.

– Ugyanakkor London muszlim polgármestere, Sadiq Khan vandalizmusnak minősítette és eltávolíttatta azokat az Izraelt rasszistának nevező hirdetéseket, amelyek néhány hónapja jelentek meg a város utcáin. De más gesztusai is voltak, az ő részvételével zajlott például a brit zsidóság egyik legnagyobb rendezvénye, a micva-nap.

– Igen. Ezek mind-mind nagyon fontos gesztusok. Fontos leszögezni, hogy a muszlim bevándorlókat nem lehet mind egy kalap alá venni. Köreikben különféle tendenciák vannak, ezekre kell figyelni.

(…)

– Lát-e kiutat, megoldást, jól működő együttéléseket?

– Persze, világszerte számtalan példa van a jó együttélésre. Ilyenek például a Magyarországon élő kínaiak. A fél ország az ő boltjaikban vásárol, tehát fontos gazdasági szerepet töltenek be. Ez azonban nem követhető út más konfliktusok esetében, mert ott minden egészen más. Az, hogy Pesten én jóban vagyok a kínai boltossal, semmit nem segít egy francia zsidónak, aki a fenyegetések és a romló biztonsági helyzet miatt esetleg kénytelen elköltözni egy másik városrészbe vagy másik országba. Integrációban megrekedt százezres tömegek, frusztrációjukat feldolgozni nem tudó etnikai/nemzeti közösségek hajlamosak a bűnbakkeresésre, ellenségkép gyártására. Erre nincsenek „megoldások”. Ezeket a gondokat évtizedes távlatokban lehet enyhíteni. Egy vallásközi kezdeményezés is évtizedes távlatokban hozhat eredményt. A zsidóellenességre pedig végképp nem látok megoldást. A „megoldásokban” való rögeszmés hit amúgy is amolyan 20 századi maradvány. Tudjuk, hogy a 20. században milyen „megoldásokat” találtak ki. Én inkább a lassú konfliktuskezelésben hiszek.

A teljes interjú a 168 óra oldalán olvasható el.

zsido.com