A lágymányosi nagyzsinagóga kalandos története

Budapest legfiatalabb önálló zsinagógájába visszatér a hitélet. Az 1936-ban felavatott art deco stílushoz köthető lágymányosi zsinagógát alig harminc használat után elvették a közösségtől, átalakították, s új funkciót kapott. Most az EMIH újból a hitélet szolgálatába állítja a különleges épületet, melynek történetét a Judapest anno legújabb cikkében göngyölíti fel. 

 

A budai hitközség és körzetei

A budai zsidók története már a török idők előttre is visszanyúlik, viszont az újkori 1783-ban kezdődött, mikortól újból letelepedhettek a Duna jobb partján is. Az budai hitközség az első önálló imaházát 1812-ben építette fel az Öntőház utcában, melynek helyére 1865-ben épült a főzsinagógájuk, ami 1943-ban leégett, az ostromban pedig megsemmisült. 1888-ban épült fel a második önálló zsinagógája a Zsigmond (ma: Frankel Leó) utcában, amit bővítettek, 1928-ban pedig egy bérházat is építettek köré; ez máig aktív.1

A budai hitközség a 19. század végén vett nagyobb lendületet, amikor a Margit körút, a Rózsadomb és a mai XI. kerülethez tartozó Lágymányos, Szentimreváros és Kelenföld elkezdett kiépülni és oda jelentősebb zsidó lakosság is költözött. A dél-budai zsidók a két világháború között a 6–7 ezer fős budai zsidó lakosság mintegy harmadát alkották, ám saját zsinagógájuk nem volt.

 

Az első lágymányosi zsinagóga meggyalázása

A XI. kerület első imaházát a Kende utca 12. új ikerbérházában rendezték be 1911-ben. Az első emeleten béreltek egy nagyobb lakást az Istentiszteletek megtartására, azonban a vallásos bérlők nem számoltak a bérház tulajdonosváltásával, mely sajnos gyalázatos végét jelentette itteni imaházuknak. A ház új gazdája – egy teológiai akadémiai tanár – felmondta a szerződést, habár az akkori rendeleteknek megfelelően szabadon felmondani közérdekű bérleményt nem lehetett. Pereskedés indult, melynek megalázó vége lett: a törvényszék a felmondást a következő indoklással érvényesnek találta:

„a kerület lakossága egy kisebb csoportjának érdekét szolgálja, nem is a kerület összlakossága érdekét, így tehát, az, hogy a kerület ezen részében izraelita imaház legyen, közérdeket nem képez”. 1923. augusztus 27-én végrehajtók jelentek meg, akik az imaház berendezését szétszedték – esetenként szétfűrészelték –, majd az utcára hajították. Az esettel kapcsolatban Vass József (1877–1930) népjóléti minisztertől, egyébként katolikus paptól, hiába kértek segítségét.2

Rögös út egy saját zsinagóga felé

A megrázó „kilakoltatás” után a közösség tagjai a Verpeléti (ma: Karinthy Frigyes) út 4–6. alá költöztették át az imaházát, azonban ez már egyre kevéssé elégítette ki a tagok igényét. Sem méretében, sem megjelenésében nem passzolt az egyre gyarapodó XI. kerületi közösséghez. A kelenföldiek 1925-ben kéréssel fordultak a budai hitközség elöljáróságához, hogy számukra, az akkor 1200 főt számláló tábornak zsinagógát építtessenek. A vezetőség válasza arculcsapásként érte a reménykedő dél-budaiakat: „a kelenföldi zsidóság a budai zsidóságnak csak köldöknyulványa”…3

Kis időbe tellett, hogy a budai vezetők másképp viszonyuljanak a helyzethez. 1927 nyarán Szántó Jenő, az Angol-Magyar Bank igazgatója, a budai hitközség alelnöke és egyben gazdasági elöljáró vázolta a hitközség új beruházásait, így az újlaki bérház építése mellett egy telekvásárlást a lágymányosiak részére.4 Az ügy előrevitelében kulcsszerepe volt a Kelenföld-lágymányosi körzet elnökének, Schwarcz Samunak (1871–1937), a Fővárosi Tejüzem Rt. vezérigazgatójának, akit 1928-ban választották meg.5 Érdemes meg­jegyezni, hogy a szentimrevárosi körzet díszelnöke pedig nem kisebb személy volt, mint Strausz Adolf (1853–1944), a megbecsült közgazdász és etnográfus, Ferdinánd bolgár fejedelem (később cár) bizalmasa és tanácsadója, a Keleti Ke­reskedelmi Akadémia (ma: Budapesti Gazdasági Egyetem) taná­ra, a Magyar Néprajzi Társaság egyik alapítója.6

 

Tervek és az anyagi háttér megteremtése

A Lenke (ma: Bocskai) úti telket a főváros ajándékozta a hitközségnek. Az 1928-ban kiírt pályázatra összesen kilenc munka érkezett be, melyek közül a zsűri az első díjat senkinek nem ítélte oda – „miután oly abszolút becsű mű, mely annyira kiemelkedik a többi pályaterv felett, hogy önálló értéket képviselne, egy sem érkezett be”. A második díjat viszont három építésznek is odaítélték, így azt Novák Ede (1888–1951), Baumhorn Lipót (1860–1932) és annak sógora, Somogyi György (1893–1980) is megkapták. A harmadik díjazott Pollák Manó (1854–1937) volt.7

Megfelelő terv ugyan nem állt még a budaiak rendelkezésére, azonban a szándékot mutatta, hogy a templomkörzet vezetősége 1930-ban a Belügyminisztérium engedélyével 1 pengős és 50 filléres téglajegyeket bocsátott ki, hogy az egész országban adományokat gyűjthessen a zsinagóga felépítéséhez.8

A hitközség 1933 júniusában hirdetett újból eredményt: az első díjat Novák Ede, a másodikat Hamburger István (később Hámorra magyarosított, 1895–1970), a harmadikat pedig Román Ernő (1883–1959) kapta.9 Végül Novák és Hamburger kollaborációja valósult meg.

A nyertes tervek kihirdetésének évében, decemberben egy nemes lelkű felajánlás is érkezett Taróczy Nándor (1874–1973) altábornagy részéről: „A hazafias érzelmű magyar zsidóság iránt érzett őszinte rokonszenvem jeléül a világháborúban elesett Mózes vallású hősök emlékére 100 (egyszáz) pengőt vagyok bátor átadni.” Az adományt dr. Kirszhaber Adolf (1860–1940) a budai hitközség legendás elnöke köszönte meg: „Mély tisztelettel eltelten könyveltük el Nagyméltóságod gyönyörű tényét és biztosítjuk, hogy kellőleg értékelni tudjuk e szép elhatározást. Isten segítségével felépítendő templomunkban a hazáért felhangzandó fohászaink közben minden esetben fel fog csendülni szíveinkben az az ima is, melyet Nagyméltóságod és Családtagjainak jóvoltáért fogunk az Egek Urához küldeni.”10

Szemfényvesztés? – ellentmondásos kommünikék

A tervek kihirdetése utáni két évben előrelépés nem történt. 1935 augusztusában, hogy a közvélemény érdeklődését újból felélesszék, a hitközség hangzatos bejelentést tett, a zsinagóga felépítésének végleges szándékáról. Ugyan a bejelentésnek a valós hírértéke csekély volt, hiszen ezt már majd’ 10 évvel korábban is belengették, a hír egyenesen érthetetlenné vált a körzet elnökének, Schwarcz úrnak a nyílt levele után, melyben kijelentette, hogy az egyetlen dolog, ami az új templommal kapcsolatban megvan, az ajándék telek, a felépítéshez szükséges fedezet azonban egyáltalán nincs meg. „Ki kell mondani, hogy amit ez a mai elöljáróság a Kelenföld-lágymányosi templom ügyében ígér, az közönséges kortézia, aminek semmi komoly fedezeti alapja nincs, ez nem komoly akció, ez kapkodás a látszat megmentéséért, amivel ideig-óráig lehet megtéveszteni a tájékozatlanokat, de aminek révén belátható időn belül a Kelenföld-Lágymányos zsidósága templomhoz jutni nem fog.”11

Habár az ilyen volumenű építkezések körül kialakult anyagi problémák általánosnak mondhatók, a lágymányosi templom esetében kicsit többről volt szó. Ezekben az években folytak a pesti és budai hitközségek unifikációs tárgyalásai, azonban a budaiak nagyobb része, és annak elöljárósága nem akart a pestiekkel egyesülni, miközben maga komoly forráshiánnyal küzdött. A budaiak vívódását tetézte az is, hogy a lágymányosiak szimpatizáltak az egyesüléssel, sőt 1934-ben még a kiválásuk is felvetődött, miután húzódó ügyeik nem kerültek elintézésre – egy közgyűlésen Schwarczék kivonultak, miközben az elnökségnek azt kiáltották oda: „Semmi közünk többé a budai hitközséghez! A Goldmark terem közelebb van hozzánk, mint a Zsigmond utca!”12

A legtöbben úgy vélekedtek, hogy a lágymányosi zsinagóga csak egy nagy, budapesti hitközség megteremtésén keresztül valósulhat meg.13

 

Nagyünnepi imaházhelyzet

A budai hitközség 1935-ben a három állandó zsinagógája mellett az őszi nagyünnepek alkalmával még hét helyszínen tartott Istentiszteleteket, melyek közül a többség a hegyvidék(ek) zsidó lakosságát célozta, mint a Hevra Kadisa üdülőháza a Zugligeti út 19-ben, a Szépkilátás út 1., a Vadorzó utca 1. és a Budagyöngye vendéglőben (Budakeszi út 11.) berendezett átmeneti imahelyiségek, egy a vízivárosi zsi­dóknak biztosított kényelmet a Corvin téri Budai Vigadóban, kettő, a Hal­mi út 38. és a Horthy Miklós (ma: Bartók Béla) út 46. szám alatti pót­imaházak pedig egyértelműen a Kelenföld–lágymányosi zsidóknak volt fenntartva.14

A zsinagóga alapkőletétele végül az őszi ünnepeket követően, 1935 októberében volt.15

Menjenek Palesztinába!

Ha nem lett volna elég a pénzhiány és Pest-Buda-Lágymányos konfliktusa, a zsinagógaépítést még egy kis antiszemitizmus is „színesítette”. 1935 novemberében a keresztény községi párt lágymányosi szervezetének ülésén Csilléry András (1883–1964) – 1919-ben népjóléti miniszter, később háborús bűnös – tiltakozott, hogy a kerületben zsinagógát emeljenek, szerinte ugyanis tapintatlan a zsidók részéről, hogy a városrész keresztény jellegét akarják lerontani, „éppen ott akarja megvetni a lábát, ahol semmi keresnivalója nincs”. Az izgató beszédet „Menjenek Palesztinába!” és más bekiabálások szaggatták…16

 

A budai zsidók örömünnepe

Az előzményeket ismerve szinte a csodával határos gyorsasággal született meg a második világháború előtti időszak utolsó önálló zsinagógája. 1936. szeptember 13-ára korszaklezáró eseményként is tekinthetünk: a vészkorszak előtti utolsó alkalom, amikor a város előkelőségei felekezetre való tekintet nélkül megjelentek és rendkívüli külsőségek mellett ünnepelték meg a fővárosi zsidók új vallási központját.

A vasárnapi ünnepély a Verpeléti úti régi imaházban kezdődött, ahonnét a feldíszített Tórákat több ezer fős tömeg kíséretében, élükön a zsidó cserkészcsapatok tagjai, hüpe alatt vitték át az új zsinagógába. Az épület előtti téren a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot dr. Jalsovszky Jenő miniszteri taná­csos, a fővárost Lamotte Károly alpolgármester, a honvédséget Hetényi Imre főkapitány-helyettes és rendőr-főtisztviselők társasága képviselték. Jelen volt Stern Samu udvari tanácsos, a pesti hitközség és az Országos Izraelita Iroda elnöke, Fleissig Sándor, Glücksthal Samu és Vida Jenő felsőházi tagok és más előkelőségek.

A program a következőképp zajlott: miután az kar elénekelte a Magyar Hiszekegyet, Tyroler József építészmérnök, a kivitelező átadta a templomkulcsot Novák és Hamburger tervezőknek, akik a kulcsot rövid beszéd keretében adták tovább Vető Sándornak, az építőbizottság elnökének, aki Krieszhaber doktornak nyújtotta át a kulcsot, aki végül Lamotte alpolgármestert kérte fel a főkapu kinyitására.

Az ünneplők a budai zsinagógák az alkalomra egyesített kórusának éneke mellett léptek be az új zsidó szentélybe. A Tórákat Sirota Sándor és Perlmann Arnold főkántorok „Mily szépek a te sátraid” kezdetű imája mellett helyezték be a frigyszekrénybe. Ezután dr. Kiss Arnold (1869–1940) budai főrabbi Ima a hazáért című zsolozsmáját énekelte, majd a csend beálltával maga Kiss főrabbi lépett a szószékre, hogy felavassa a zsinagógát. A beszéd után dr. Benoschofsky Imre (1903–1970) – két éve a lágymányosiak főrabbija – gyújtotta meg az örökmécsest, majd „Izrael vallásáról, mint a világosság, a megismerés és a szellem tanításairól szólt”, a kórus Háleluja éneke után pedig dr. Vidor Pál (1909–1945) rabbi közölt pár gondolatot. Schwarcz elnök betegsége miatt Krammer Adolf alelnök gyújtotta meg a templom emlékmécsesét, mely a budai nagy halottak emléke mellett az első világháborúban elhunyt hősi halottaknak is tisztelettel adózik – az aktus alatt a Frontharcos Szövetség 50 tagú képviselete tisztelgő állásba feszült. Ezután a hitközségi elnökök beszédei következtek és az alpolgármester székesfővárosi üdvözlete. Az ünnepség a Himnusz közös eléneklésével ért véget.17

A kivitelezés rejtélyei

A fellelhető dokumentumok alapján nem egyértelmű, hogy a sok évig hánykolódó projektet pontosan hogy koronázta siker. Gyanús az Egyenlőség szűkszavú avatási beszámolója18, míg más esetekben hosszan idéznek a beszédekből, a lágymányosi esetében távolságtartóan, csupán az események sorozatát rögzítették – e mögött talán az állhat, hogy a hitközségi unifikáció elmaradt, ám a zsinagóga felépült. Annyi azért tudható, hogy bár a zsinagóga valóban elkészült, arra fedezet továbbra sem volt, az avatás előtt pár héttel Tyroler saját maga jelentett 100.000 pengő passzivával fizetési képtelenséget és kérte a kényszeregyezségi eljárás megindítását maga ellen…19 Az építési program többi épülete pedig sohasem valósult meg: a tervezett iskola helyén az Országos Magdolna Otthon Egyesület szeretetháza épült fel Horthy Miklósné jószáshelyi Purgly Magdolna kezdeményezésére, a rabbilak és egyéb kiszolgáló épület helyén pedig kert, illetve a kiszélesített utca van.

 

Az építészeti remek

A zsinagóga főbejárata a tóraszekrény kelet felé való tájolása miatt a szelesebb sugárút helyett a mellék­utcából nyílik, ahonnét egy tágas, fűthető előcsarnokba lehetett jutni, mely egyben a hétköznapi és téli imaterem funkcióját is ellátta. Itt, a frigyszekrény felett héber és magyar nyelvű zsoltáridézet állt: „Jó az Isten mindenekhez és irgalmas minden teremtményéhez” (Zsolt. 145:9.).

„Nincs az egész templomtérben egy pillér, oszlop vagy alátámasztó elem; az égszínkék szentély, a hófehér falak, a keleti szőnyegként ható ragyogó üvegezés, a tér megvilágítása a nagyvonalú kazettás mennyezet, az alátámasztás nélküli lebegő hatalmas női karzat: impozáns és festői monumentalitást eredményeznek. […] Szerkezeti szempontból sem volt könnyű probléma a 27×25 méter alapterületű és körülbelül 14 méter magas templomteret határoló falak szélnyomás ellen való stabilizálása”20 – írja a Tér és Forma építészeti lap, a hazai modern mozgalom legfontosabb nyomtatott magazinja. A légies, vakítóan fényes teret Hende Vince (1892–1957) festőművész ólomüvegablakai tettek meghitté. A frigyszekrény kékre festett beugrója gyakorlatilag külön tér, a mizráchi fal travertinnel burkolt, az áron hákódes kerete pedig vörösmárványból volt faragva. A bima a neológ trenddel ellentétben hagyományos módon, a tér közepén foglalt helyet. A keleti fal és az ablakokon kívül a zsinagóga díszítését a falakon futó héber idézetek adták. A frigyszekrény felett álló legnagyobb felirat fordítása: „Szent, szent, szent az Örökkévaló, a seregek ura, tele az egész föld az ő dicsőségével.” (Jesájá 6:3.).

 

A második világháború utáni időszak

A holokauszt után a veszteségek ellenére újjászervezték a hitéletet. A lágymányosi zsinagógát 1950-ben államosították, ám ettől függetlenül a következő bő tíz évben még használták azt, ezután pedig a Károlyi Gáspár téren vásároltak egy épületet, melyet imaházzá alakítottak. 1962-ig a körzet kántora Sándor Ernő (1903–1990) volt, és 1964-ben még biztosan volt napi imádkozás a zsinagógában, ezt tudhatjuk meg Benedikt Imre (1886–1964), a körzet pénzbeszedőjének rövid halálhíréből, aki „vallásos, egész életében dolgozó ember volt, aki élete utolsó napjáig naponta elment a reggeli és esti Istentiszteletre”.21 Az új imaházat majd’ negyed évszázados használat után 1981-ben renoválták;22 itt 2004 óta Radnóti Zoltán rabbi vezeti a hitéletet, 2012-ben bővítették az imaházat is.

Míg a közösség tovább élt, addig a zsinagógát brutálisan átalakították. A TIT 1969. december 19-én itt nyitotta meg a Természettudományi Stúdiót, s míg a napilapok az épületről áradoztak – „Mintha sci-fi film díszletei között járnánk. Bőrrel bevont, kényelmes fotel, a falakon faburkolat, az előadótermekben több nyelvű szinkrontolmács-berendezés, minden ülőhely alatt légkondicionáló készülék. A jól felszerelt kísérleti laboratóriumokat bármelyik egyetem megirigyelhetné.”23 – stb., – addig elhallgatták a korábbi funkciót, és valójában a hazai modern építészet oly kevés templomi remekének tönkretételét éljenezték. Az egykori zsinagóga hatalmas terét két vasbetonfödémmel szelték át, kettéválasztva ezzel az égbetörő ablakokat, és eltüntették az íveket is – az épület a szocializmus kockaházainak sivárságába süllyedt.

Vörösmarty – a budai zsidó cserkészek   Mai szemmel nézve kissé furcsának hathat, hogy a díszes, cilinderes, keménykalapos menetet egyenruhás cserkészek kísérik. Akkoriban viszont ez teljesen természetes, sőt a korabeli fiatalság egyik fő identitásformáló egysége volt. A képen látható ifjak a Budai Izraelita Hitközség 311-es „Vörösmarty” cserkészei, akik 1924-től alkottak külön csapatot, székhelyük pedig az újlaki (Frankel Leó úti) körzet székházában volt és még külön „csapatlelkész” is segítette őket dr. Vidor Pál rabbi személyében. A névválasztás mögött a hazafias érzetet kell keresni, Vörösmarty Szózata csengett fülükben, mely kifejezte a trianoni döntés feletti szomorúságukat, de reményeiket is a hazájukban. Vidor jelmondata a következő volt: „Nem azt mondjuk a cserkészeknek: csak jó cserkészek, de jó zsidók is legyetek, hanem azt: nem lehettek jó cserkészek, ha nem vagytok jó zsidók!”24

 

 

1 Ujvári Péter (szerk.), Magyar Zsidó Lexikon. Budapest: Zsidó Lexikon, 1929. 149. old.; 2 „Meggyaláztak egy zsidó templomot”, Egyenlőség, 1923. 42. évf. 36–37. szám, 6. old.; 3 „Ellenzéki zászlóbontás Budán”, Egyenlőség, 1925. 44. évf. 43. szám, 13–14. old.; 4 „Hirek – A Budai Izraelita Hitközség”, Egyenlőség, 1927. 46. évf. 35. szám, 14. old.; 5 „Személyi hirek – Schwarcz Samut”, Budai Napló, 1928. 25. évf. 932. szám, 3. old.; 6 „Meghalt Strausz Adolf, a »fejedelmek barátja«”, A Magyar Zsidók Lapja, 1944. 6. évf. 10. szám, 7–8. old.; 7 „A lágymányosi uj zsidó templom tervpályázata”, Egyenlőség, 1929. 49. évf. 22. szám, 18. old.; 8 A m. kir. belügyminiszternek 123.806/1930. B. M. számú körrendelete. A kelenföld-lágymányosi izr. templomkörzet vezetőségének adománygyűjtési engedélye; 9 „Hirek – A kelenföldi iskolapályázat eredménye.”, Az Est, 1933. 24. évf. 131. szám, 9. old.; 10 „Taróczy altábornagy adománya a lágymányosi zsidó templomnak”, Egyenlőség, 1933. 54. évf. 10. szám, 10. old.; 11 „A budai hitközség pénz helyett kommünikékkel akarja felépíteni a lágymányosi templomot”, Egyenlőség, 1935. 55. évf. 32. szám, 13. old.; 12 „Sulyos krizis Budán”, Egyenlőség, 1934. 54. évf. 39. szám, 5. old.; 13 Lásd például: Sós Ármin, „Vihar a lágymányosi uj zsidótemplom körül”, Egyenlőség, 1935. 55. évf. 33–34. szám, 16.; 14 „Napi hirek – Izr. Istentiszteletek”, Pesti Napló, 1935. 86. évf. 220. szám, 11. old.; 15 „Hirek – A lágymányosi templom alapkőletétele”, Ujság, 1935. 11. évf. 270. szám, 9. old.; 16 „Mit akar Csilléry a lágymányosi zsinagógától”, Egyenlőség, 1935. 55. évf. 46. szám, 7.; 17 „Uj templomot avatott a budai izr. Hitközség – Nagy ünnepséggel szentelték fel Isten uj házát”, Ujság, 1936. 12. évf. 210. szám, 4.; 18 „Mi ujság a fővárosban – Uj zsidó templom Budán”, Egyenlőség, 1935. 56. évf. 38. szám, 16.; 19 „Fizetésképtelen építési vállalkozó”, Nemzeti Ujság, 1936. 18. évf. 185. szám, 14. old.; 20 „Az új lágymányosi templom”, Tér és Forma, 1936. 9. évf. 12. szám, 353–356.; 21 „Halálozások – Benedikt Imre”, Uj Élet, 1964. 20. évf. 11. szám, 6. old.; 22 „A lágymányosi zsidótemplom újjáavatása”, Új Élet, 1981. 36. évf. 12. szám, 3. old.; 23 „Megnyílt a TIT Természettudományi Stúdiója”, Esti Hírlap, 1969. 14. évf. 296. szám, 2. old.; 24 Vidor Pál dr., „A budai zsidóság nagy cserkészhete”, Egyenlőség, 1934. 54. évf. 25. szám, 24. old.