Kereken száz évvel ezelőtt, nyáron leplezték le Kótaj első világháborús hősi halottainak emlékszobrát, mely eseményen az összes felekezet képviselte magát. Az avatáson dr. Bernstein Béla nyíregyházi status quo ante főrabbi mondott gondolatébresztő beszédet.
Jeles nap volt 1924. június 22-e a Szabolcs vármegyei Kótaj történetében, hiszen ezen a napon emlékeztek meg a község hatvanöt hősi halált halt honvédjéről. A kerület nemzetgyűlési képviselője után az egyes felekezetek áldották meg az emlékművet, a római katolikus, görög katolikus és református után a helyi izraelita hitközség felkérésére (ugyanis a helyi zsidó közösség annyira kicsi volt, hogy saját rabbijuk nem volt) dr. Bernstein Béla (1868–1944) nyíregyházi status quo ante főrabbi tartott avatóbeszédet.
Bernstein rabbi az aktuális hetiszakaszból indult ki, s az ott említett két ezüstkürt rendeltetésére fűzte fel beszédét: „Tíz évvel ezelőtt megfújták nálunk is – úgymond – a háború riadó kürtjét, hogy egybegyűljön az egész fegyverforgató közönség, azután a másik kürt a király és haza nevében indította táborukat a harcmezőre, az élet-halálharcba. […] A sok-sok ezer közül előttetek hódolunk mi ma, Kótaj község drága emlékű hősei, előttetek mind egyformán, akármily módon imádtátok Isteneteket, küzdöttetek az én zsidó az én zsidó hittestvéreim is, mert egyaránt lettetek szomorú áldozatai a végzetes világháborúnak, mely annyi bajt és szenvedést zúdított ránk. És mikor a szülők és gyermekek, a hitvesek és testvérek sirató gyásza közepette meghatott lélekkel emlékezünk meg rólatok, szeretném én is, mint egyik szerény és hűséges szolgája az egy igaz Istennek, szeretném megfújni a bibliai kürtökhöz hasonlóan azt a kettőt, mely a közönség egybehívására és a táborok elindítására szolgál, az egyiket, a vallás kürtjét, hogy messze hallhatóan zúgja mindenkinek fülébe: »Nem-e egy Atyánk van mindnyájunknak, nem-e egy Isten teremtett minket, miért lennénk hát hűtlenek egymás iránt?«; és azt a másikat a hazaszeretet kürtjét, mely azt vési lelkünkbe: »Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért. Az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat, Hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt. Még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez százezrek ajakán.«
Bizony nem kétségbeesésre, de bizalomra tanít a vallás, nem gyűlölködést, de komoly munkát követel tőlünk a hazaszeretet. És úgy mint hőseink tudtak együtt küzdeni és meghalni a hazáért, bár különböző vallásúak voltak, úgy tudunk mi is együtt élni és dolgozni érte, ha csak – akarunk!”
Az emlékműre felvésett hatvanöt név közül hatan tartoztak a helyi orthodox izraelita hitközség kötelékébe (bőven a numerus clausus arányán felül – jegyezte meg keserédesen a cikk írója): a 42 éves, nős, Frankl Mór; a szintén 42 éves, nős, Klein Sándor; a 32 éves, nőtlen Kovács Sándor; a 44 éves, nős, Kovács Pál, a 26 éves, nős Kraszner Béla és a 22 éves, nőtlen Weisz Ignác.
Emlékükből fakadjon béke és áldás!
| Forrás: „Hirek – Kótaj”, Egyenlőség, 1924. 43. évf. 26. szám, 10. old. |