Ki ne hallott volna már Versailles-ról, az ott álló fényűző palotáról, és annak végeláthatatlan kristálycsilláros márványtermeiről. Bizony sokan ismerjük az abszolút hatalom helyszíni megtestesülését – mi magyarok sajnos tragikus emléket is kötünk oda –, viszont hányan ismerik az ottani kis zsidó temető történetét? Ha még ön sem, akkor tartson velünk és több mint kétszáz évvel ezelőttre kalauzoljuk vissza!
Egy szép, kora őszi napon, 1788. szeptember 3-án XVI. Lajos király kíséretével kihajtatott Versailles-ból, a közeli erdőbe indult vadászni. Az ütemesen haladó díszes menet viszont egyszeriben megállni kényszerült, mert útját állta egy keleti ábrázatú kisebb embertömeg, idegen ruházatú aggastyánok és szakállas férfiak, vállukon durva deszkából összetákolt koporsót vittek, mögöttük pedig zokogó fiatal fiúk banduloktak. Kalapban, sapkában, fedett fővel zsoltárokat mormoltak, a királynak idegennek tetsző nyelven, héberül.
A látvány annyira meghatotta a királyt, hogy leemelte fejéről vadászkalapját mellkasához szorította, így kísérte tekintetével tovább a gyászolókat. A kíséret kapitánya ekkor loholt oda, hogy kifejezte mélységes sajnálatát, a „nyomorult zsidók” miatti késedelemért, s hogy biztosítsa az uralkodót, hogy mindjárt továbbindulhatnak. Ám XVI. Lajos annyira a látottak hatása alá került, hogy meg sem hallotta tisztjének érzéketlen megjegyzéseit, helyette kikérdezte, hogy kik ők és mi járatban vannak errefelé.
A tiszt erre elmondta, hogy a zsidók néhány évvel ezelőtt Metz-ből és Elsas-ból költöztek a környékre, hitelezéssel, piperecikkekkel és mindenféle ócskasággal kereskednek, de annyira szegények, – jóllehet lehetőségük sem lenne rá –, hogy földet vegyenek, s ott temetőt tartsanak, ezért halottaikat Párizsba viszik, mert ott már van egy kis zsidó sírkert.
„Szegény emberek! Nem elég a mély gyászuk fájdalma, de még öt órát is gyalogolniuk kell, hogy eltemessék halottaikat!” – tört ki a királyból a zord felismerés, a környezete legnagyobb megdöbbenésére.
Aztán több szó nem esett a dologról, s az egész napos vadászat után fáradtan indultak vissza a palotába, ám az utat újfent egy temetési menet állta el, igaz, ezúttal már nem az erdei úton, hanem a városban: díszes ruhába öltözött papok mögött háromlovas hintón egy fényes koporsó, utána gyermekkórus énekelt, s harangzúgás pedig betöltötte a levegőt. „Egy előkelő posztókereskedőt temetnek.” – kommentálta a látványt az egyik miniszter.
A király egész éjjel csak úgy hánykolódott baldachinos ágyában. Nem fért össze fejében a két temetési menet… Reggel már korán magához hivatta Malesherbes minisztert, kinek előadta előző napi tapasztalatait, majd így folytatta: „Hát Franciaországnak nem minden lakója egyformán a gyermekem? Jogában állhat-e vallásnak, hogy kérlelhetetlen kíméletlenséggel üldözzön egyeseket azon pillanatig, míg végre megtérnek a másvilágra, s a jó Isten előtt jelennek meg, Ő előtte, aki a királyoknak, nekem is a hatalmat adta!? Malesherbes úr, azonnal intézkedjék, hogy a Versalles-i zsidóknak egy darab földet jelöljenek ki, hogy azt temetőnek használhassák. Ha pedig a városban nem lenne ilyen szabad terület, akkor a saját birtokomból hasítsanak ki számukra!”
Így jutottak hát a Versailles-i zsidók saját temetőhöz a király, vagyis Isten kegyelméből.
| Forrás: „Hirek – Hogyan keletkezett a versaillesi zsidó temető?”, Zsidó Hiradó, 1896. 7. évf. 7. szám, 10–11. old |