Golda Meir nyugdíjas nagymama volt, amikor ötven éve, 1969 márciusában Izrael miniszterelnökének választották. Átmeneti megoldásnak szánták, de öt évig vezette az országot. Kereste a békét, majd helytállt az 1973-as háború idején is. Azt széles körben vitatták, hogy időben és helyesen reagált-e a háború elején, s az ezért kapott későbbi bírálatokra hivatkozva csalódottan vonult végleg vissza a politikától. Őt már jóval Margaret Thatcher előtt Vasladyként emlegették. A 168 óra cikke.
Golda Meir első gyerekkori élménye az volt, hogy asztalos papája bedeszkázta a kijevi műhely ablakait, mert ismét pogrom fenyegette őket. Az apa azután el is ment Amerikába, hogy többévi gürcölése eredményeként majd követhesse őt a család. Golda Mabovitch, ahogy eredetileg hívták, Milwaukee-ben nőtt fel, tanítónőnek tanult a főiskolán, és nem volt hajlandó egy idősebb emberhez férjhez menni, ahogy a szülei szerették volna. Háziasszony helyett a cionista mozgalom lelkes híve lett, egyúttal szocialista és ateista. „A zsidóság nem csak vallás kérdése. Számomra azt jelenti, hogy büszke vagyok olyan néphez tartozni, amely minden rámért szenvedés ellenére több mint kétezer éven át megőrizte azonosságát” – írta önéletrajzában.
Hasonlóan gondolkodó táblafestő férjével a húszas éveik elején költöztek Palesztinába. Kibucba fogadták be őket, ahol a jövevények fákat ültettek, csirkéket gondoztak, mosogattak. Az agilis fiatalasszonyt, aki már Amerikában is jó szervezőnek bizonyult, később kibuca beküldte új hazája alakuló szakszervezeti mozgalmába, a Histadrutba, amely egyik oszlopa volt a jövendő állam egyfajta árnyékkormányaként működő Yishuvnak. Az országos szakszervezeti szövetség utóbb milliós tagságával, vagyonával, betegbiztosítójával meghatározó szerepet játszott az ország történetében.
A férje nevén Meyersonnak, helyenként Myersonnak hívott asszony sikeres volt, hogy azután két gyermeke miatt kihagyjon a munkából négy évet. Később viszont a munka még a családnál is fontosabb lett. Férjével különváltak, fiára és lányára nem sok ideje jutott, miközben pályája meredeken ívelt felfelé. Vezette a Histadrut női tagozatát. Ő volt 1938-ban a palesztinai zsidó megfigyelő a Franklin D. Roosevelt amerikai elnök szervezte híres-hírhedt eviani konferencián, ahol 32 ország küldötte fejezte ki együttérzését az üldözött német és osztrák zsidókkal, de csak egyetlen állam, Rafael Trujillo diktátor Dominikai Köztársasága volt hajlandó befogadni üldözötteket.
A tapasztalt Golda Meyersont a háború idején bevonták Brit-Palesztina Hadigazdasági Tanácsadó Testületébe, miközben titokban a britek által keményen ellenzett bevándorlást szervezte. Amikor azután a britek 1946-ban sok cionista vezetőt letartóztattak, a kevesek egyike volt, aki ebből kimaradt. Így átvette az ügyek intézését, ő tárgyalt a hatalommal, miközben tartotta a kapcsolatot a fegyveres zsidó ellenállással. A fáradhatatlan szervező a háború után a zsidók palesztinai bevándorlását intéző Jewish Agency politikai osztályának vezetője s ezzel immár a nemzetközi politika szereplője is lett.
Amikor az ENSZ megoldást keresett a palesztinai kérdésre, arab nőnek álcázva ment el titokban Abdullah jordán királyhoz, hogy rávegye, ne csatlakozzék az Izrael ellen készülő arab országokhoz. A király elutasította és türelmet kért, mire látogatója azzal válaszolt, hogy „kétezer évet vártunk már”. Az ötvenmillió dollár, amit a remekül szónokló asszony Amerikában összegyűjtött, jól jött a védekezéshez, amikor arab államok a Palesztinát felosztó ENSZ-döntés után, 1948-ban, az Izrael függetlenségének kikiáltását követő napon megtámadták Izraelt. A sikeres adománygyűjtőre közben újabb poszton volt szükség, ő lett a fiatal állam első moszkvai nagykövete. Kevés lelkesedéssel vállalta, az emlékei sötétek voltak, azt a keveset, amit oroszul valaha tudott, rég elfelejtette.
Csak jó egy évig szolgált a szovjet fővárosban, utána a Knesszetbe került. A parlamentben negyedszázadon át képviselte a korszakot meghatározó szocialistákat, és szolgált a kormányaikban belügy-, majd 1949 és 1956 között munkaügyi miniszterként, a Vaslady elnevezéshez méltón. A javaslatra, hogy a rossz közbiztonság miatt este rendeljenek el kijárási tilalmat a nőknek, úgy reagált, hogy „ha ilyen a helyzet, akkor a férfiakat kell kitiltani az utcákról”.
1956-ban a külügyi tárcát bízták rá, majd egy évtizeden át töltötte be a posztot. A kormányfő, David Ben-Gurion kívánságára izraeli nevet vett fel, akkor lett Meyersonból Meir. Egyébként éppen Ben-Gurion emlegette rendszeresen, hogy Golda volt az egyetlen férfi kabinetjében. Ez a „férfi” repült két másikkal, Moshe Dajannal és Simon Peresszel 1956-ban titokban Franciaországba, hogy a Szuezi-csatorna államosítása után egyeztessék a terveket az Egyiptom elleni támadásra. Akkor aztán az izraeli csapatok száz óra alatt elfoglalták a Sínai-félszigetet és a Gázai övezetet.
A napi 18 órát dolgozó miniszter közben rákbeteg lett, és 1966-ban lemondott a kormányban viselt tisztségéről, és elutasította, hogy tiszteletből miniszterelnök-helyettessé nevezzék ki. Azt mondta, hogy „szívesebben vagyok teljes idejű nagymama, mint részmunkaidejű államférfi”. Haza is ment, főzött, mosott a kicsikre, és legendás volt, hogy a buszsofőrök, felismerve utasukat, letértek az útvonalról, és a házáig vitték Golda Meirt. Amikor 1969 februárjában meghalt Levi Eshkol kormányfő, a nagymamát, aki azért a Munkáspárt főtitkára volt közben, választotta utódjának a párt. Nem nagy örömmel fogadta, szokásos száraz humorával, mondta, hogy „hetvenévesnek lenni nem bűn, de nem is öröm, így hát elfogadom”.
Elfogadta, és tette, amit tehetett. Kereste a békét az arabokkal, bár kemény volt ebben is, mint szinte mindenben. Idézték kijelentését, hogy „nem létezik olyasmi, hogy palesztin ember”, majd arról beszélt egy tárgyaláson, hogy „mindig azt akarják, adjunk vissza földet. De hogyan? Küldjük el csomagban Kairóba?” Írt memoárjában arról, milyen sajátos érzés volt, amikor Moishe Mabovitch kijevi asztalos lánya találkozott a Vatikánban VI. Pál pápával. „Nem tetszett, amit a bevezetőben hallottam tőle, miszerint nehéz megértenie a zsidó népet, amely oly harciasan viselkedik hazájában, pedig megértőnek kellene lennie. Nem állhatom, ha így beszélnek rólunk, válaszoltam. Tudja-e Szentséged, hogy legkorábbi élményem egy kijevi pogrom? Amikor megértőek voltunk, gyengék és hazátlanok, akkor gázkamrákba vittek bennünket.”
Amikor 1973 októberében ismét küszöbön állt az arab országok támadása, a hamarosan be is következő jom kippuri háború, Golda Meir Dajan tábornok és más katonák tanácsára is kivárt, későn mozgósított, így akár alul is maradhattak volna. Jóllehet a Munkáspárt még megnyerte az őszi választást is, Meir tavaszra lemondott. Azt írta akkor, hogy haláláig kell e halogatás lehetséges következményeinek súlyos emlékével élnie. S közben azzal is, hogy elhanyagolta gyermekeit.
Hazájában emlékeznek ugyan a háború küszöbén elkövetett mulasztására, de ennél is jobban mindarra, amit ez a régimódi szocialista Izraelért és a nőkért tett. Érdekes módon a tiszteletére korábban kiadott 10 000 sékeles bankjegyen az a kép látható, amelyen Izrael moszkvai nagykövetét zsidók ezrei ünneplik a szovjet fővárosban. „Ha Izrael egy seprőt küldött volna képviseletében – kommentálta a képet –, ugyanúgy ünnepelték volna.”
HELTAI ANDRÁS
Forrás: 168ora.hu
|
Ez a cikk azért jelenhetett meg, mert olvasóink egy része tavaly az EMIH-nek ajánlotta fel a személyi jövedelemadója 1 százalékát. Erre a segítségre idén is szükségünk lesz.
A zsido.com szerkesztősége azért dolgozik, hogy olvasóink minél érdekesebb és sokszínűbb tájékoztatást kapjanak a zsidóságot érintő hazai és nemzetközi eseményekről, valamint a judaizmussal kapcsolatos kérdésekről. A munkánkat az 1 százalékos felajánlások teszik lehetővé. Ezért arra kérjük minden kedves olvasónkat, hogy támogassa adója 1 százalékával az EMIH-et, a zsido.com fenntartóját. Az EMIH technikai száma: 1287 |