„A judaizmust érdemes újból és újból felfedezni” – mondta Andi Arnovitz izraeli-amerikai kortárs művész az Alma magazzinak adott interjújában.

Hogyan és élete melyik szakaszában kezdett el művészettel foglalkozni?

Azt hiszem, hogy attól a pillanattól kezdve rajzolok, hogy a kezembe fogtam egy ceruzát. Van néhány rajzom amit gyerekként készítettem. Tisztán emlékszem a rajzolás pillanataira, amikor mindenki televíziót nézett, csak én feküdtem a nappali közepén egy csomó papírral körülöttem és csak húztam a vonalakat és színeztem. Később a Kansas városi általános iskolában, az ottani rajztanárom, Elinor Eastwood óriási hatással volt rám, csakúgy mint aztán a középiskolában Mr. Crawford. Édesanyám a városi Nelson-Atkins Művészeti Múzeum docense volt, sok időt töltöttem az ottani kiállítótermekben is.

 

Arnovitz középen

 

Milyen volt a judaizmushoz való viszonya gyermekként és milyen most?

Ez egy nagyon árnyalt és bonyolult kérdés. A családom mai napig a reform zsidóságot követi. Nem volt bát micvám és nem részesültem semmiféle formális zsidó oktatásban sem. Ros hásánán, jom kipuron és pészáhon kívül nem ismertem a zsidó ünnepeket. Ettől függetlenül a legtöbb barátom zsidó származású volt az iskolában és ekkortájt részt vettem egy izraeli kiránduláson is, melyet természetesnek tartottam, hiszen tudtam, hogy zsidó vagyok.

Később, miután találkoztam a férjemmel, akkor döbbentem rá, hogy mennyi mindent nem tudok. Ő tradicionális családban nőtt fel, járt zsinagógába. Tudott héberül, tudta, hogy mi a különbség a Tóra és a Talmud között.

Gyakorta szeret azzal viccelni, hogy kiragadott engem az asszimiláció süllyesztőjéből. A házasság után csatlakoztunk egy zsinagógai közösséghez, ahová gyakran jártunk. Kóser otthont rendeztünk be. Ahogy pedig gyermekeket szültem (öten vannak), kezdtem megérteni a közösség erejét és rájönni, hogy mit jelent „a gyerekneveléshez egy falu kell” koncepció. A zsinagógai környezetnek, barátoknak, rabbiknak, az izraeli látogatásoknak és sok-sok véletlen találkozásnak köszönhetően egyre vallásosabb lettem.

Ma már elmondhatom, hogy az elmúlt 28 évben tartjuk a szombatot. Őszintén hiszem, hogy a szombat megmenti a családokat és a házasságokat. Manapság pedig még jobban igaz ez. Minden héten egy nap, amikor te és azok az emberek akiket szeretsz együtt lehetnek, elszakadva a technológiától, a kereskedelemtől, és a 21. század ezernyi zavaró tényezőjétől. Ahelyett, hogy mindenféle hangulatjeleket küldözgetnél a szerettednek, végre személyesen közölheted vele mondanivalódat. A lelket gazdagító, erős és jó gyógyír a sábát.

Mi vonzotta Izraelbe?

A férjem munka szempontjából olyan pozícióba került, hogy gyakorlatilag ott élhettünk, ahol csak szerettünk volna. Egyszer csak azt mondta, hogy menjünk két évre Izraelbe. A gyerekek folyékonyan megtanulnak héberül, megtapasztalnak egy új társadalmi kultúrát. A férjem teljesen másképp áll a világhoz, nekem viszont nagyon nehéz volt. Leszálltam a repülőgépről és szó szerint több évre elvesztettem az addigi önmagam. Akkor, 40 évesen, öt gyermekkel nehéz volt, de ma már nem bánom az egészet, mert abszolút jellemformáló volt. Izraelben élni a zsidó életpálya egy fontos része, amikor részese lehet az ember a történetnek…

Ha vannak témák a munkáiban, akkor mit akar azokkal átadni?

Vannak határozott témáim, ahol a vallás, a politika és a nemiség találkoznak egymással. Néha csak egy, máskor egyszerre több is. Az izraeli élet rendkívül éles fókuszba helyezte ezeket, valóságos lobbanási pontok lettek számomra ezek a témák. Érdekelnek, ezért fedezem fel alapjaiban ezeket. Erősen hiszek abban, hogy egy kép sokkal gyorsabban és mélyebben képes beleégni az ember elméjébe, mint egy hosszú esszé vagy előadás. A vizualitással az a célom, hogy elcsábítsam a befogadót, behúzzam a témába, bemutassam a problémát, hogy aztán ő felismerhesse, hogy valami elromlott és javításra szorul.

Mennyire érzi úgy, hogy munkái bizonyos módon „zsidó” alkotások, csak azért mert ön is zsidó?

Teljesen. A munkám teljes mértékben tükrözi azt, aki én vagyok. Feminista, mert nő vagyok. Át van itatva zsidó értékekkel, mert része annak, ami belőlem fakad. Sok minden vagyok, és tagadhatatlan, hogy ez minden művész része annak amit alkot és fordítva. Nem igazán választhatja el az ember magát a kreatív teljesítményétől.

 

Andi LaVine Arnovitz/Facebook

Miért készít könyveket?

Valójában ez egy meglehetősen önmagáért való próbálkozás, mert az intézményeken kívül nem igazán gyűjt már senki művészeti könyveket. A gyűjtők új generációja is digitalizálódott. De én szeretem a könyveket!

Szeretem a könyv intimitását, személyességét.

Ez nem csak a kanapéd fölött lóg. A művészkönyvek nem passzív dolgok, amik előtt csak állsz és szemlélődsz. Lapozgathatod, olvashatod, megtapasztalhatod. Néhány könyvemben ki lehet nyitni egyes oldalakat, meg lehet forgatni részeket. Szeretem, amikor a néző aktívvá válik az alkotó élményében.

Milyen anyagokkal szeret dolgozni? Természetesen tudom, hogy ez projektenként változó, de honnan tudja, hogy egy ötletnek milyen formában kell testet öltenie?

Ha megvan az ötlet, akkor utána azon gondolkozom, hogy mi lehet a legjobb módja annak, hogy azt megszólaltassam. Néha van úgy, hogy arra jövök rá, hogy valami olyanból kell készítenem az alkotást, amit eddig még nem ismertem. De a kedvenc közvetítőm a papír. Néha „papírmanipulátornak” nevezem magam, mert legyen szó nyomatról, könyvről, kollázsról vagy akár szoborról, szeretek a papírral játszani. A papírra mint háromdimenziós, nem mint kétdimenziós médiára tekintek.

Legújabb, a „A ház a könyvben” projektjével a jeruzsálemi biennálén mutatkozott be, mi adta hozzá az ihletet?

Van két zseniális művész, akiket imádok és akik történetesen kedves barátaim: Lynne Avadenka Detroitból és Mirta Kupferminc Buenos Airesből. Két évvel ezelőtt a negyedik jeruzsálemi biennálé befejezése után fogalmazódott meg bennem, hogy akarok valamit csinálni a művészkönyvekkel, és abba mindkettőjüket be szeretném vonni, Emily Bilksi kurátorral együtt. Amikor Rami Ozrei által rendezett és alapított biennálé kiadta a „négy könyök” felhívását, tudtam, hogy itt az alkalom.

A könyök (áma) egy talmudi mérték a távolság mérésére, mely napjainkban, a COVID-fertőzések megelőzésére kitalált társadalmi távolságtartás miatt teljesen új értelmet nyert, terheltebb fogalommá vált. Rendszeresen tartottunk Zoom-találkozókat, melyek során létrehoztunk egy képarchívumot, amit mindannyian felhasználtunk közös alkotásunkban. Végül 15 kézzel készített részből álló könyvet és egy videót tettünk le az asztalra. Az így létrejött kollaborációs mű a veszteség és az elszigeteltség kollektív megtapasztalatával foglalkozik és a saját és a globális tér újragondolt fogalmait tárja fel a könyvalkotásokon keresztül.

Az egész alkotófolyamat Zoomon keresztül ment, így a könyv részei három egymástól távoli országban készültek. A legnagyobb rémálmom pedig az volt, hogy sem Lynne-t, sem Mirtat nem engedték be az országba (remélhetőleg decemberben el tudnak jönni a záróeseményre), és az alkotásokat úgy kellett bőröndökben leszállíttatnunk.

Az „Osteoporosis” című munkája egészen elképesztő, milyen tapasztalás indította útjára ezeket az alkotásokat?

Évekkel ezelőtt diagnosztizálták nálam a csontritkulást (osteoporosis), melyre azóta gyógyszert szedek. Ez egy egészen gyakori kór a korombeli nőknél, ami sokat kezdett foglalkoztatni már akkor is, pláne miután megjelent a COVID és elkezdtünk rettegni, hogy láthatatlan folyamatok történnek a testünkben. Valaki, akit nagyon szeretek a rákkal küzd, egy daganattal, mely sokáig lappangott a testében, majd egyszer csak a felszínre tört. Az elmúlt években számos orvosi témájú művet készítettem. A témát már a COVID előtt elkezdtem, de a világjárvány igazán relevánssá tette feltárásaimat. Ha közelről nézzük meg a rákos sejteket, a vírust, vagy a csontritkulásban szenvedő csontot, csodálatos formákat láthatunk. A borzalmas dolgokban egyfajta vizuális szépséget lelhetünk.

A „Nevek, melyek bántanak engem” című munkáját egy konkrét negatív élmény inspirálta?

Az antiszemitizmus egyidős a világgal, és ma már sajnos társadalmilag elfogadottabb szörnyű dolgokat mondani és hazugságokat, összeesküvés-elméleteket terjeszteni zsidókról, különösen izraeliekről. Még mindig nagyon nehezen vagyok képes felfogni ezt az új irányzatot, melyben a történelmi tények már nem számítanak, hanem az egyetlen dolog, aminek súlya van az, hogy kinek mi a személyes igaza.

Úgy tűnik, az egyéneket már nem érdekli a tanulás, mások meghallgatása, jobban érzik magukat teljes bezártságban. Én azonban hiszek az alternatív narratívákban és párhuzamos történetekben, amit közös munkával kell tudnunk összeegyeztetni. Ez a mű a virágzó, ocsmány antiszemitizmus valamint az amerikai és európai terrortámadások árnyékában készült. Egy gyerekkori mondókából vettem az ötletet, hogy faágakból és kövekből formázzam meg azokat a szitokneveket, mellyel a zsidókat illetik. Az alkotás jelenleg a Vector Artists Intiative „A gyűlöletbeszéd következményei” című online kiállításon szerepel.

Vannak olyan zsidó művészek, akik meghatározzák az ön alkotásait is?

A példaképem William Kentridge, mély gondolkodó és konceptuális művész. Továbbá Judy Chicago, Helene Ayalon, Michael Rovner, Sigalit Landau és Maya Zack.

Alkotókon kívül még mi inspirálja önt?

Sok „dohányzóasztal könyvet” nézegetek, vagyis olyan albumokat, melyek nappalik vagy várók asztalain hevernek és várják, hogy belelapozzanak. Szemet gyönyörködtető könyveknek hívom őket. Általában nem más művészek munkáiból, hanem utazási vagy belső terek képeiből nyerek ötleteket. Rengeteg zenét és podcastot is szoktam hallgatni a stúdióban. Álmodozom, mely szintén fontos része a művészeti gyakorlatomnak.

 

Andi LaVine Arnovitz/Facebook

Mit tanácsolna azoknak a fiatal zsidó művészeknek, akik önhöz hasonlóan sikeres és változatos karriert szeretnének?

Nyilvánvalóan szükséges a tehetség, ha pedig az megvan, akkor elengedhetetlen az egyedi média és munkamódszer megtalálása. Azt mondanám, hogy legyenek óvatosak és maradjanak távol az elcsépelt alkotásoktól. Ha egy sábátot megörökítő darabot készít valaki, akkor jobb ha megbizonyosodik előtte, hogy a tárgy forradalmi lesz-e, mert ha nem, akkor nem érdemes elkészíteni. Szerintem a judaizmust, mint kiindulópontot érdemes újból és újból felfedezni. Új kérdéseket feltenni, és a problémákat új oldalról megközelíteni.

Megszakítás