A holokausztban mintegy hatmillió embert pusztítottak el, s ezzel együtt majdnem elpusztítottak egy több száz éves zsidó civilizációt is. A világháború nemzeteket hasított szét, és kettéosztotta Európát a szövetséges Nyugat és a szovjet uralom alatt álló Kelet között, s ennek az áldozata lett az egykor virágzó jiddis kultúra is fantasztikus történeteivel.
A két világháború között, 1925-ben alapított YIVO (Yidisher Visnshaftlekher Institut) zsidókutató intézet több millió dokumentumot és több százezer ritka könyvet gyűjtött össze Vilniusban. Felbecsülhetetlen gyűjtemény volt ez, azonban a nácik nem elégedtek meg a zsidó lelkek meggyilkolásával, múltjukat is meg akarták gyalázni és ki akarták fosztani, így aztán a kollekció egy részét elrabolták, maradékát pedig pusztulásra ítélték.
Az anyag nagyobb része melyet a Frankfurtba tervezett „legyőzött zsidó faj” múzeumába loptak össze, végül megmaradt, majd azokat a második világháború után, 1946-ban – az időközben New Yorkban újjászervezett – YIVO visszakapta a „Monuments Men” nevű amerikai hadsereg egységének köszönhetően, mely a nácik által elrabolt műalkotások és egyéb tárgyak visszaszerzésére szerveztek. Időközben pedig az is kiderült, hogy a vilnai gettóban, a híres „papírbrigád” tagjainak, zsidóknak, akiket a német parancsnok utasított a gyűjtemény átválogatására, szintén sikerült egy rakás értékes anyagot elrejteniük, mely bár a szovjet megszállás idején újból veszélybe került, egy litván könyvtárosnak köszönhetően, azt sikerült egy templom pincéjében biztonságba helyezni.
Mint ahogy a második világháború a családokból szakított el tagokat, majd a megmaradtakat tépte szét, úgy történt ez a YIVO gyűjteményével is, melynek megmaradt része, részben az Egyesült Államokban, másik részben Litvániában volt és a két rész sokáig nem tudott egyesülni. A vitát, hogy hol legyen újból egy a gyűjtemény, végül 2014-ben sikerült megoldani. A megoldást a modern technológia nyújtotta: a sok millió anyagot digitalizálták, s végül ha fizikailag nem is egy fedél alatt, de online egyesítették.
A történelmi jelentőségű, „Edward Blank YIVO Vilna Online Collection” című projekt ebben a hónapban fejeződött be, s a legnagyobb támogatójáról lett elnevezve.
Mostantól professzionális és amatőr kutatók is hozzáférhetnek a YIVO nagyszerű, 4 millió tételből álló archívumához, többségében jiddis, de még több tucatnyi nyelven is megtalálható anyagaihoz. A gyűjtemény a jiddis világ vallási és kulturális sokszínűségét tükrözi, hiszen az erkölcsi útmutatók és tóramagyarázatok mellett, feltűnnek színházi plakátok, fiatalkori emlékiratok, zeneművek, stb…
„A YIVO történelmi küldetésének felébresztése egy fontos és sikeres kísérlet volt a nemzetközi kulturális életben, és visszafordíthatatlan jelzője a YIVO jövőjének, mint vezető globális, zsidó intézménynek.” – foglalta össze a projekt sikerét Jonathan Brent, a YIVO főigazgatója.
A New York Jewish Week egy Zoom hívás keretében beszélgetett Brenttel és Stefanie Halpernnel, a YIVO archívumának igazgatójával a sokszínű gyűjteményről és az újraegyesülésről. Az interjút a Jewish Telegraphic Agency szerkesztése alapján közöljük.
New York Jewish Week: Jonathan és Stefanie, azt az érzést keltik, hogy ez egy különleges jelentőséggel bíró projekt, mely felforgatja az eddigi kulturális életet. Tényleg így lenne?
Jonathan Brent: A YIVO eddigi története során még soha nem csinált ehhez hasonlót. Ez egy 7 éves, 7 milliárd dolláros projekt, melybe 11 levéltárost vontunk be egy nemzetközi program keretein belül, melynek társadalmi, történelmi és politikai jelentése is van. Előrelépés a YIVO számára a jövő felé, egyben visszalépés a múltba, hogy mindezen rendkívüli anyagot újraegyesítsük. Bebizonyította a háború előtti zsidó kultúra témájában zajló nemzetközi kulturális projektek életképességét, hogy megfelelő szellemmel és összpontosítással azok mind megvalósíthatók.
Ez az együttműködés több különböző módon is vezető intézménnyé tette a YIVO-t, mely Stefanie igazgatása alatt levéltáros-képzővé is vált, ahol szakemberek új generációját képezzük ki, akik képesek lesznek nemcsak megőrizni, de feldolgozni is ezt a hatalmas anyagot.
New York Jewish Week: Stefanie, elmondaná, hogy milyen érzés online kutatni? Mit nyer és mit veszít az, aki csak digitális formában dolgoz fel anyagokat, akik nem tarthatják kezükben az eredeti dokumentumokat?
Stefanie Halpern: a kollekció digitális feldolgozása során igyekeztünk egy olyan metódust kidolgozni, hogy a kutatók számára lehetőleg az olvasótermekben eltöltött időhöz hasonló élményt nyújtsunk. Természetesen nem pótolhatjuk a testközeliséget amit az egyes dokumentumok megérintése nyújt, hogy megforgassuk azokat vagy megszagoljuk a bőrkötés illatát. De próbáltuk a dokumentumokat úgy rögzíteni, hogy minden dimenzióból látszódjanak a legapróbb részletekig. Megpróbáltuk megismételni az olvasótermi tapasztalást, a lapozgatás élményét.
Ráadásul így meg tudtuk nyitni a kutatás lehetőségét egy csomó olyan ember előtt, akiknek korábban sohasem volt hozzáférésük ezekhez a dokumentumokhoz. Most lehetősége nyílik kényelmesen hozzáférni a dokumentumokhoz azoknak a fiatal kutatóknak is, akik nem akadémiai szinten vizsgálódnak. Sok családtörténészt is látunk akik ezeket az anyagokat használják, viszont nem feltétlenül mennének ezért olvasóterembe, s ez szerintem nagyon jó.
New York Jewish Week: Tudna mondani egy példát hogy használják az emberek az archívumot?
Stefanie Halpern: Jelenleg a zenei gyűjtemény jár a fejemben, mert azoknak az online adatbázisát hoztuk létre a legutóbb, s egyébként is a legkevésbé hozzáférhetők. Az elmúlt évben szinte minden hónapban kaptam egy-egy e-mailt izraeli tudósoktól, hogy elérhetők-e már az operettek kéziratai.
Egy folklorisztikus gyűjteményt, dalokkal és gyermekjátékokkal a héten fogunk feltölteni. Ezeknek az anyagoknak egy részét gyakran apró papírdarabkákra írták, melyeket nehéz olvasni. Az interneten viszont olyan nagyra nagyíthatjuk őket, amilyenre csak szeretnénk. Tudom, hogy sokan izgatottan várják ezeket, mert azok némelyike még soha nem került kutatók elé.
Vannak fiatalok naplóba jegyzett életrajzai is, melyet a YIVO az 1930-as években gyűjtött össze. Több százat ismertünk az efféle füzetekből, azonban egyes darabok hiányosak voltak, de a digitalizálásnak köszönhetően sok közülük előkerült és azokat a levéltárosok össze tudták kapcsolni az eredeti munkával. Rengeteg tudós használja ezeket az életrajzokat, mert nagyszerű korlenyomatai a lengyelországi zsidó élet különböző típusainak.
Az érdeklődő szemek elől sokáig rejtve voltak a buja, akár pornográf anyagok. Ezek is a jiddis élet részei voltak, és a YIVO ezeket is gyűjtötte.
New York Jewish Week: Erre rá kell kérdeznem. Mégis ki írt jiddisül buja, akár pornográf anyagokat a harmincas években?
Stefanie Halpern: Ezeknek a szövegeknek az eredete kissé homályos, de úgy gondoljuk, hogy ezek „zamler”-ek, vagyis gyűjtők által lejegyzett történetek, akik kimentek az utcára és megkérdezték az embereket, hogy tud-e történetet zsidó hősökről? Mit tudna mesélni a beszélő medvékről? Milyen mocskos történetet ismer…?
Jonathan Brent: Binyamin Harshav [néhai izraeli költő és fordító] mesélte, hogy Max Weinreich [a YIVO társalapítója, és a modern jiddis-angol, angol-jiddis szótár szerkesztője] utasítására hogyan mentek gyűjteni a piacon használt obszcén szófordulatokat. Harshavék pedig általában úgy bírták rá a piaci zsidó kofákat, hogy azok mindenféle, válogatott csúfságot mondjanak, hogy jól felbosszantották őket.
De visszatérve az eredeti kérdéshez, hogy hogyan használható a digitalizált archívum. Jelenleg Vilniusban azon dolgozunk a Tartle Galériával, hogy májusban vagy júniusban egy nagy kiállítást rendezzünk a háború előtti zsidó életről. A litván fővárosban ez lesz az első nagyobb zsidó kiállítás azóta, hogy 1947/48-ban a szovjetek bezárták az ottani zsidó múzeumot.
New York Jewish Week: Miért tartja ezt fontosnak?
Jonathan Brent: Nagyon óvatosnak kell lenni egy másik országgal és társadalommal kapcsolatos állításokkal. Nagyon jól emlékszem, amikor Varsóban megnyílt a Polin Múzeum, s mindenki azt mondta, hogy „ez meg fogja változtatni a lengyelek zsidókhoz való hozzáállását”. Aztán nézze meg hol tartunk ma. De azt tudom, hogy a projektünk lehetővé teszi a litván fiatalok számára, hogy felfedezzék saját múltjukat attól függetlenül, hogy zsidók-e vagy sem. A zsidó kultúra a litván kultúra része, elválaszthatatlan része volt annak, amivé Litvánia lett. Hogy ez mihez fog vezetni azt nem tudom, de azt igen, hogy a YIVO része volt ennek az ébredésnek, és a projektünkön keresztül a jóakaratú emberek megtalálják a további utat.
New York Jewish Week: Vannak a gyűjteménynek olyan kevésbé feltárt részei, melyekhez eddig nem fértek hozzá kutatók?
Stefanie Halpern: Körülbelül 5000–6000 poszterünk van, melynek többségét most digitalizálták először. Ezek közül több mint 2000 darab jiddis színházi poszter a két világháború közötti időszakból, nemcsak Kelet-Európából, hanem az egész világból. A plakátokat rendkívül nehéz megőrizni és gondozni, így aztán sokat még biztosan nem láttak ezek közül. A színházi plakátok mellett pedig vannak választási-, és egészségügyi hirdetések, sőt még hipnotizálásról szólók is.
A plakátok közül több már darabokra volt szétesve, de most a konzervátoraink mindent össze tudtak rakni, s így eredeti állapotban tudjuk őket bemutatni.
De megvannak Zemach Shabad vilniai közszereplő, orvos több ezer oldalas feljegyzései is, melyeket sosem használtak még fel. Izgatottan várom, hogy egy orvostörténész milyen adatokat tud majd kinyerni 30 év feljegyzéseiből.
New York Jewish Week: A két könyvtár egyesítésének története egy igen érzékeny téma volt, tele jogi és diplomáciai vitával a tulajdonjoggal kapcsolatban, melyről Litvánia azt gondolja, hogy a nemzeti örökségének a része. Megértem, hogy önök szoros kapcsolatban állnak a litván kormánnyal, de van némi csalódottság magukban, hogy a nagyszerű gyűjtemény fizikailag nem egyesülhet?
Jonathan Brent: Sok ember érez csalódottságot akik egységben szeretnék látni a gyűjteményt. De jómagam nem vagyok csalódott, mert erre nem is számítottam. Elfogadtam a status quót. Elfogadtam azt a történelmi tényt, amely 20 évnyi pereskedés után sem változott. S habár világszerte sok ember szeretné látni az egész anyagot épségben, a New York-i YIVO Intézetben, ezzel mi nem foglalkozunk, nekünk nem ez volt a dolgunk.
New York Jewish Week: Lehetetlenség elválasztani a több évszázados kelet-európai zsidó életet a közösségek elpusztításától. A YIVO erőfeszítéseit holokauszt-emlékműnek, vagy megőrzési projektnek kell tekinteni? A gyász érzése mennyire árnyékolta be a munkát, vagy képes voltak túllátni a veszteségeken?
Jonathan Brent: Igen, van egy kis gyász és veszteség-érzés az emberben, azonban ennek a projektnek az ereje a megőrzés és a múltnak a jelenbe való áthelyezése szempontjából olyan, amit szerintem nem lehet szavakban kifejezni. Nem a civilizáció pusztulása miatt vágtam bele ebbe a projektbe. Mindig is az élő kultúra érdekelt, minden furcsa és érdekes dolog ami Kelet-Európában történt és valahogy Amerikába került. Célom az élő kultúra bemutatása, a narratíva megváltoztatása, a holokausztról eltolni a fókuszt és helyette a vibráló életet előtérbe helyezni.
Címlapkép: Egy 1920-as évekbeli varsói jiddis sajtóbál programborítója látható a konzerválás előtt és után. Ez és több ezer más programfüzet és plakát látható az Edward Blank YIVO Vilna Online Collections projekt részeként. (YIVO)