A XIX. század elején az apró szentföldi zsidó közösséget nagy csapás sújtotta: Galileában és különösen a közösség legfontosabb központjának számító Cfáton járvány tombolt, mely rengeteg áldozatot szedett és sokakat késztetett arra, hogy Jeruzsálembe költözzenek.

Mindez csupán néhány évvel azután következett be, hogy ötszáz nagy tudású zsidó érkezett Litvániából Izrael földjére. Mindannyian a híres Vilnai Gáon (1720-1779) tanítványai voltak és Izraelbe vándorlásukkal mesterük meg nem valósult vágyát teljesítették be. A csoport érkezése jelentősen megnövelte a szentföldi zsidók, s különösen az addig marginális askenázi közösség létszámát.

A Litvániából érkezők az északi Cfáton telepedtek le. Választásuk azért nem Jeruzsálemre esett, mert abban az időben askenázi zsidók nem telepedhettek ott le. Ennek oka, hogy a XVII. században egy csoport lengyelországi zsidó alapított közösséget a szent városban. Szükségleteik fedezéséhez jelentős kölcsönt vettek igénybe a helyi muszlimoktól, ám különböző szerencsétlenségek miatt ezt végül nem tudták visszafizetni. A lengyel csoport maradéka elhagyta a várost, vagy beolvadt a jobb helyzetben lévő szfárádi közösségbe. Jeruzsálem oszmán urai ezt követően úgy határoztak, hogy askenázi zsidók ezentúl nem telepedhetnek le a városban. Számukra nem volt különbség a hászidok és a velük szemben álló litván zsidók között, a tilalmat mindannyiukra kiterjesztették.

A Vilnából érkezők tehát Cfát felé vették az irányt, ám 1812-ben heves pestisjárvány tört ki, mely a zsidó közösség 80%-át elpusztította. Ekkor döntöttek úgy a Gáon tanítványai, hogy szerencsét próbálnak Jeruzsálemben. A tovább vándorlókat a sklovi Menáchem Mendel rabbi vezette. A Vilnai Gáon kéziratait nyomda alá rendező rabbi még 1808-ban, az elsők között érkezett Izraelbe. Most rá hárult a feladat, hogy megteremtse a Jeruzsálembe költözés feltételeit. Ötévnyi erőfeszítés után sikerült az isztambuli kormányzatnál kieszközölnie, hogy eltöröljék a több mint száz évvel korábban a városban élt askenázi közösség tartozását, és engedélyt kapjanak, hogy a Lengyelországból érkezett zsidók által emelt, majd a feldühödött hitelezők által lerombolt épületeket felújítsák és ismét használatba vegyék.

Jeruzsálem askenáz közössége így végre virágzásnak indulhatott. A legendák szerint korábban olyan apró volt a közösség, hogy gyakran saját minjenben sem tudtak imádkozni, és a szfárádi zsinagógák valamelyikéből kellett egy-két embert átcsábítaniuk, hogy meglegyen a tíz felnőtt férfi.

A jeruzsálemi zsidó közösség létszámát tovább növelte, hogy Cfátot egymás után érték a csapások és sok menekült költözött át Jeruzsálembe. 1837-ben például heves földrengés rázta meg a várost, mely 4000 zsidó életét követelte, de többször tört ki járvány és voltak kisebb, ám pusztító erejű földrengések is. Egyes bölcsek annak tulajdonították a Cfátot érő csapásokat, hogy fénye és népszerűsége kezdte elhomályosítani Jeruzsálemét, a legszentebb városét.

A vilnai betelepülők alapjaiban változtatták meg a város arculatát. Nyomukban virágzó askenáz közösség épült fel Jeruzsálemben, neves jesivák nyíltak és a város ismét a tóratanulás egyik legfontosabb központjává vált.

Az óvárosban napjainkban is létezik a Vilnai Gáon tanítványai által alapított közösség. Leszármazottaik közül később sokan jeles karriert futottak be, ha nem is egészen az őseik által megkezdett utat folytatva. Közéjük tartozik Reuvén Rivlin, Izrael Állam elnöke. A Rivlin családban öröklődött apáról fiúra a Vilna Gáon egyik legfontosabb műve, a messiási korral foglalkozó Kol Hátor (A galamb hangja), melyet sokáig kéziratban létezett csupán, majd a XX. században nyomtatták ki. A kabalista tanításokat tartalmazó kötetben a Gáon két dátumot említ meg, mint a megváltás lehetséges időpontját: ijár hónap 5., mely napon mintegy két évszázaddal később, kikiáltották a független zsidó államot, illetve ijár hónap 27., amikor 1967-ben, a hatnapos háború során döntés született Jeruzsálem keleti része – s benne a Templomhegy – felszabadításáról és a város újraegyesítéséről.

zsido.com

Forrás: NLI