E heti tórai szakaszunk kapcsán említi meg a midrás, hogy a manna az éhség kenyere volt. Első olvasatra a kijelentés igen meglepően hat. A manna csoda közreműködése által hullott le az égből a sivatagban bolyongó zsidók számára, majd ezen manna-hullásra minden továb­bi nap sor került következő negy­ven évben. Eleink látszólag a bőség idejét élték.

A „manna-jelenségnek” azonban volt egy dimenziója, ami mégsem a bőséget idézte. Képzeljük csak el, hogy negyven éven keresztül úgy fekszünk le aludni, hogy közben azon idegeskedünk, vajon lesz-e étel a kö­vetkező nap, vajon a csoda új­ra megtörténik-e. Ilyen bizonyta­lan állapotban, ehetnénk bármennyit, nem tudnánk másra gondolni, csak az ételre. Ez a lelkiállapot éppen hogy a szűkölködést idézi.

Akkor most a manna tápláló volt vagy sem?

A választ erősen befolyásolja az életről alkotott képünk, illetve az Istenhez fűződő viszonyunk.

Isten nélkül csak magunkban bízhatunk, így még az a keservesen kevés étel is laktatóbb lesz lelkünknek, mint az a tökéletes étel, amit a manna testesített meg, de amit a zsidók az Istenben való hit és bizalom híján teljesen esetlegesnek éreztek.

Isten éppen ezért adta a zsidóknak a mannát negyven teljes éven keresztül. A folyamatos csodával egy olyan időszakra akarta őket felkészíteni, amelyben a természetfeletti már nem lesz a mindennapi életük része. A csoda nem, de Ő igen. Abban bízott, hogy ha a zsidók ennyi éven át tapasztalják a jelenlétét, akkor egy idő után már akkor is bízni fognak benne, ha csak mintegy távolabbról szemlélve, közvetlen csoda nélkül egyengeti majd útjukat.

Nekünk is ez a feladatunk. Bár Istent távol érezzük magunktól, és nincs részünk olyan csodák megtapasztalásában, mint a manna hullása, mindazonáltal tudnunk kell: Isten most is ott van mellettünk, s várja hogy egy nagy és végső csodával ajándékozzon meg minket, a Messiás általi végső és teljes Megváltás formájában. Legyen így mihamarább!

 

Kovács Jichák rabbinövendék cikke Elisha Greenbaum cikke nyomán