Történt mikor Salamon Mayer Rothschild báró egy bécsi márványpalotában ünnepélyesen bejelentette, hogy megalapítja a bankház osztrák ágát, hogy a házaló reb Motl arra tért haza, a sáros galíciai faluban lévő rozoga otthonába, hogy hét kis gyermekének anyja kiszenvedett.
Reb Motl az ősi törvények szerint eltemette jámbor életű feleségét, megülte a gyászhetet, majd visszatért foltozott batyujának súlya alá, s egész nap járta a környéket, hogy megkeresse a betevő falatot. Bizony a zsák keservesen nyomta reb Motl hátát, fiatal embernek is nagy terhet jelentett volna, pláne számára, aki későn nősült s túl volt már élete alkonyán.
Gyötörte is a gondolat sokat, hogy mi lesz hét porontyával, ha már ő sem lesz. Egyszer egyik legjobb vevője, az ottani lelkész szakácsnéja, Krisztina asszony is rákérdezett, hogy mi lesz ha – Isten őrizzen – ő már nem lesz, s a gyerekek még nem tudják megkeresni saját kenyerüket…
„Igaza van Krisztina asszonyság, nagy szerencsétlenség, ha a gyermek elveszti atyját, de még nagyobb ha már édesanyjuk sincsen. De nyugodjon csak meg, gondoltam én a gyermekeimre halálom után is!”
A kopott reb Motl pedig olyan határozottan mondta ezt, hogy a szakácsné bizony nagyot bámult. S mint köztudott, ha valami a szakácsné fülébe jut, az sokáig nem marad titokban, így aztán hamarosan mindenki arról beszélt, hogy a házalónak mekkora halmokban áll a pénze, hogy mindegyik gyermekének legalább tízezer aranypengő jut!
Reb Motl pedig mosolygott, de nem mondott semmit, járta az utcákat s adott-vett, mind mindig. Aztán egy napon csak összerogyott, a sámesz vitte haza, orvost hivattak, de az közölte, hogy már nincs sok hátra. A házaló, hogy hivatalosan is rendelkezzék, a falu bírójáért küldetett, aki már várta a megkeresést, hiszen ő is remélt néhány aranyat az örökség szétosztásából.
A haldokló elmondta, hogy a padláson áll egy láda, a gerendához van szegezve, lakattal elzárva. Itt a kulcs hozzá, majd halála után nyissák ki, a többi már egyértelmű. Aztán még aznap este egy utolsót sóhajtott reb Motl, s lelke visszatért Teremtőjéhez.
A bíró aztán sietett a halottas házba, felrecsegett a rozoga lépcsőkön a padlásra, majd két tanú jelenlétében mohón oldotta ki a lakatot. De amilyen termetes volt a láda, olyan nagy volt az üressége is, a félhomályban hirtelen azt is gondolták nincs is benne semmi, de végül aztán egy sötét rongyot fedeztek fel az egyik sarkában. Kivették a rongyot, melyben egy írás zörgött.
A levelet nem tudták elolvasni, mert héberül volt, hívatták hát a rabbit, aki olvasni kezdte: „A nagyméltóságú Salamon Mayer Rothschild úrnak, Bécsbe…”
„Az ördögbe is!” – kiáltott fel a bíró – „Furfangos zsidó volt ez, ki a vagyonát a Rothschildoknál deponálta!” Majd a kellemetlen közbeszólás után a rabbi olvasta tovább a levelet: „Rothschild úr, egy szegény, istenfélő házaló hét gyermekét hagyja önre. Tudom, hogy ön nem fogja őket elveszni hagyni. Aláírás: Motl, egy zsidó.”
Na bizony ettől aztán még inkább elcsodálkoztak, talán még kicsit el is szégyellték magukat a bíróék. S még aznap postára adták a különös végrendeletet.
Nagyjából egy héttel később, Bécsben, a libériás inas ezüst tálcájáról a báró aznapi levélkupacának tetejére helyezte a legújabb sürgönyt, melyet Rothschild úr nagy érdeklődéssel nyitott fel, majd örömmel újságolta titkárának micsoda szerencse érte: „Ilyen örökségre még álmomban sem gondoltam volna! A jó Isten hét gyermekkel ajándékozott meg. Induljon rögtön útra, mosdassa meg a gyerekeket, ruházza fel őket, majd jönnek Bécsbe!”
Reb Motl nem tévedett Salamon Mayer Rothschild emberszeretetében. A báró szépen felnevelte a hét apróságot, a fiúknak üzletet adott a kezébe, a leányokat pedig szép hozománnyal házasította ki. A báró jó tevését csak kevesen ismerték életében, hiszen jótékonyságáról sosem szeretett hallani, a micvákat mindig csendben, szerényen végezte, a galíciai falucskában viszont még sokáig beszéltek a házalóról és hét árvájáról, akiket Bécsbe adtak örökbe.
| A „Rothschild öröksége.”, Zsidó Hiradó, 1898. 8. évf. 1. szám, 3–4. oldala alapján. |
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.